Lázs Sándor
Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján
Az anyanyelvű irodalom kezdetei
Budapest, Balassi, 2016, 460 oldal
Lázs Sándor monográfiája a magyar irodalom történetének egyik kulcsfontosságú szövegegyüttesével foglalkozik: a 15. század utolsó harmadában és a 16. század első évtizedeiben másolt, úgynevezett nyelvemlékkódexekkel. Ezek a különböző méretű, főként kegyességi olvasmányokat (prédikációk, legendák, példák, katekétikus szövegek, traktátusok, imádságok), illetve egyes bibliai és liturgikus szövegek fordításait tartalmazó kéziratok képezik az első terjedelmes, összefüggő magyar nyelvű szöveganyagot az olyan, latin kódexekben fennmaradt szórványemlékek után, mint a Halotti Beszéd és az Ómagyar Mária-siralom. Ez az anyanyelvű irodalom egyaránt fontos a magyar nyelv és a magyar irodalom története számára. Míg e kódexek nyelvtörténeti kutatása 18–19. századi újrafelfedezésük óta gyakorlatilag folyamatos, irodalomtörténeti vizsgálatuk az 1930–1940-es évek után csak az utóbbi évtizedekben indult újra. E fellendülő kutatást serkentették/serkentik azok a munkálatok, amelyek a kódexek fényképmásolatát és szövegük betűhű átiratát egyre igényesebb bevezető tanulmányok kíséretében közlő, az 1980-as évek közepén elindított, ma már harminchárom kötetet számláló Régi Magyar Kódexek sorozat egyes darabjait készítették elő, valamint az Országos Széchényi Könyvtár 2009–2010-es nagyszabású nyelvemlék-kiállítása és az annak nyomán létrejött nyelvemlékhonlap (http://nyelvemlekek.oszk.hu/). Azonban az elmúlt néhány évtized jelentős tanulmányai (ezekből jó néhány Lázs Sándor tollából származik) ellenére, a most bemutatandó könyv az első monográfia Horváth János 1931-es irodalomtörténete1.
Korondi Ágnes