Megjelent az Egyházfórum 2019/1. számában
Hit és hitetlenség párbeszéde
Aki a nagyböjt idejére – a bencés hagyomány szerint – teljes könyvnyi, eszmélésre hívó olvasmányt keres, annak jó szívvel ajánlhatjuk ezt a kötetet. Gyengéinkre és erősségeinkre nézve gazdag reflektálni valót kínál, mert egyaránt szembesít történelmi jelenünk külső és belső válságaival.
Amikor 1990-ben Prágában a König bíboros által alapított NOVA SPES[1] Alapítvány ülésén először vehettek részt a fejlődő és a kommunizmusból szabaduló közép-európai országok, hatalmas fellélegzést jelentett Tomáš Halík előadása. Először hallhattunk olyan útjelző gondolatokat a jelenkor hitéleti válságairól, amelyek nem a megmerevedett hierarchia tekintélyére hivatkozó kioktatások voltak, hanem a hétköznapok egzisztenciális szenvedéseit megtapasztaló, megoldási küzdelmeit az érintettekkel együtt vállaló javaslatok. Az újra szabad lélegzethez jutott országok nemzeti kultúrájuk újjáéledését éppen úgy remélték, mint vallási hagyományaik megújulását. De már akkor felmerült az egymás mellett élő hagyományok és hagyománytalanságok szembekerülésének számtalan nehézsége. Csak még annak bűvöletében éltünk, hogy ha eltűnt az elnyomó, megoldásainkat elég – vélten dicső – múltunkból merítenünk. Ma már túl vagyunk ezen az illúzión, mert a múlt nem oly dicső, s nem a más hitű vagy netán a hitetlen az igazi akadálya szellemi megújulásunknak. Azóta már kiderült – jóllehet nehéz elfogadni –, hogy saját hitünk az, ami újulni kész megtisztítást igényel, ha ténylegesen és nem formálisan akarjuk a krisztusi utat járni, nem a kirekesztés, hanem a segítségnyújtás eszközeivel élve.
Ennek az Útnak különleges kézikönyvét kapjuk most kezünkbe: Tomáš Halík a földalatti egyház üldözöttségében megedzett papi hivatását pszichológiával és szociológiával felvértezve, bátran kalauzol minket a külső világ által felvetett, immáron a jövőnk miatt megkerülhetetlen hitkérdések sűrűjében. Anselm Grün, az itthon is közkedvelt lelki író a belső világ labirintusában vezet bennünket, bátorítva, hogy fogadjuk el: a legmagasabb megtapasztalásához megkerülhetetlen a legmélyebbel való szembesülésünk. Winfried Nonhoff pedig segít felismernünk, hogy e látszólag két külön világot bejáró zarándoklat tulajdonképpen ugyanannak a lelki tükörnek két oldala, amely egymást kölcsönösen megvilágítva vezet el minket bevallott vagy be sem vallott hitválságaink nagypéntekjéből a Feltámadásra.
Szükségünk van mindennek a megtapasztalására, mert: „Mindenfajta fundamentalizmus, legyen szó tántoríthatatlan hitről vagy dogmatikus ateizmusról, nagy kísértést hordoz: a gyors változások és a megingott bizonyosságok világából való menekülés kísértését. E megrendülések elől azonban hosszú távon nyilvánvalóan nem lehet elmenekülni. A harcos hívők, akárcsak a harcos ateisták, sokszor csupán túlkiabálják saját be nem vallott és feldolgozatlan kétségeiket. Létezik ugyanakkor a hit és ateizmus közti választás kockázata előli menekülésnek egy további, ma különösen kedvelt formája: az apateizmus a hittel szembeni közöny, amit a hittel együtt járó kérdések, de épp így a válaszok is hidegen hagynak”(22 [T. H.]).
Mielőtt megnyugodva kinyilvánítanánk, hogy a mi gyakorolt és biztos hitünknek semmi köze sem lehet főleg ehhez az új fogalomkreációhoz (amelyet persze magyar nyelvben szerencsésebb lenne „apatteizmus”-nak írni), fontoljuk meg Anselm Grün üzenetét is. Eszerint: „…létezik egyfajta őszinte ateizmus, mely a világ tragikuma miatt érzett fájdalmat fejezi ki. Nem az a dolgunk, hogy ezt a sajgó lelki tapasztalatot hitvédelmi érvekkel betemessük és így kioltsuk, hanem át kell élnünk, és integrálnunk kell saját tapasztalatunkba. Meg kell mutatnunk, hogy a nagypéntek fontos, de nem a végső pillanat, az evangéliumi történet nem Jézus kereszthalálával zárul” (157 [A. G.]).
Tomáš Halík az egykori politikai tilalmak elől a szekuláris humanizmusba rejtőző korrektség családi örökségéből indult, majd saját létbizonytalanságát faggatva eljutott az üldözöttként szegénysége kincseit gyakorló Egyházba. Ám a felszabadulás a hatalom kísértetét arrafelé is előhívta, az új ellenségképeket a hit tisztaságát megőrző eszközként mutatva be. Gyakran ma is csak ez jut a keresőknek, a kételkedőknek, a kétségbeesetteknek és kívül rekedteknek a megérteni akaró szeretet helyett.
Hova vezethet ez? – kérdezhetjük joggal. Ahol ugyanis tilos kérdezni, ott gondolkodni is nyilván tilos. Ahol nem lehet a problémát jelezni, ott hogyan is lehetne megoldani azt? Pedig ahol nem rendítenek meg a kételyek – akár mint napjaink természeti és társadalmi katasztrófái –, ott ugyan miként születhetnek valóságosan segítő válaszok?
Anselm Grün a hite hagyományát több hivatással gazdagító családból jött, ezért a szerzetescsalád belső életének nehézségei némileg váratlanabbul érhették. De éppen ez irányította figyelmét jobban a mindannyiunkban ott rejlő árnyékvetési hajlamra. Így mi sem lepődhetünk meg, amikor kimondja: „…bosszúságunk mások miatt, akik nem tartják meg a parancsolatokat, arról tanúskodik, hogy komformizmusunktól nem leszünk boldogabbak. Igen gyakran az élettől való félelmünk áll mögötte (147 [A. G.]).
Winfried Nonhoff korunk ellentmondásainak ilyen mély feltárása után okkal teszi fel a kérdést: „Isten távollétének tapasztalata hívők és ateisták számára egyaránt ismerős tapasztalat. Valamiképp mindkét meggyőződés ugyanabba az irányba tekint. De nevezhetők-e testvéreknek”(201 [W. N.])?
„Aki nem öleli át a saját magában rejlő hitetlenséget, azt mások hitetlensége elbizonytalanítja. Aki elfogadja magában a hitetlent, az a hitetleneket is megérti”– válaszolja Anselm Grün (201 [A. G.]).
„Valóban mindnyájan arra a hegyre tekintünk, amelynek csúcsa felhőbe burkolódzik. Ilyenkor úgy érezzük, nemcsak Isten van távol, hanem vallási vezetők és próféták sincsenek a közelünkben. Amikor várakozunk, mindig ki vagyunk szolgáltatva a türelmetlenség kockázatának […], számomra a hit, a szeretet és a remény nem más, mint az Isten rejtettségét elviselő türelem háromféle megnyilvánulása” (202 [T. H.]).
Ezért talán nekünk sem kell elveszítenünk időnként megrendülő bátorságunkat, hiszen „…az Isten szó a nyitottság, a mélység és a meglepetés garanciája.” (201 [T. H.]).
Fordította Mártonffy Marcell
Pannonhalmi Főapátság, Bencés Kiadó, 2018, 208 oldal
Ranschburg Ágnes Hildegard
OSB obláta
[1] 1978-ban jött létre ez az alapítvány, a világ jeles tudósai által 1969-ben létrehozott Római Klub példája nyomán. Hozzájuk hasonlóan felelős részt kívánt vállalni a „fenntartható fejlődés” már akkor is égető kérdéseinek megoldásából.