Dietrich Bonhoeffer (1906–1945) 39 évig tartó rövid élete során sokat gondolkodhatott a halálról – sokat írt róla, és bizonyára sok mindenről hallgatott. Életrajzírója szerint kiskamaszként ikernővérével gyakran beszélgettek arról, hogy egyszer meg fognak halni. 12 éves volt, amikor bátyja, Walter halálos sebet kapott az első világháború egyik francia hadszínterén. Csepregi András írása az Egyházfórum 2025/1. számában jelent meg.
A másodszülött fiú váratlan és fájdalmas halála mély válságot okozott szüleik kapcsolatában. Egy értelmező szerint az apa és az anya közötti bizalmi válságot az oldotta meg, hogy az apa a legkisebb fiút, Dietrichet – a halott idősebb testvérért kárpótlásul – átengedte az anya fennhatósága alá. Ez a döntés nagy változást jelentett Dietrich pozíciójában egy olyan családban, ahol az apa a fiúkat, az anya a lányokat nevelte, eltérő társadalmi szerepekre: az agnosztikus tudós apa tekintélyes nyilvános szerepre nevelte a fiúkat, a pietista keresztény anya pedig odaadó feleségnek és anyának nevelte a lányokat. Dietrich a lányok közé került, majd apja és bátyjai rosszallása ellenére a lelkészi hivatást választotta, teológiájának meghatározó motívuma pedig „a helyettes cselekvés” lett. Krisztológiája szerint Jézus a másokért való ember, egyházi közösségét pedig arra a mintára szerette volna formálni, amely szerint az egyház nem magáért, a saját biztonságáért vagy a diktatúrában való megmaradásáért küzd, hanem másokért vállal áldozatot.
Militarista örökség és pacifista fordulat
Bonhoeffer – egész nemzedékével együtt – a 19. századi militarista porosz protestáns teológia hatása alatt nőtt fel, amely szerint magától értetődő volt, hogy Isten háborúba küldheti az ő népét, és a háborúban folyó öldöklés nem számít gyilkosságnak. Ezzel a nézetével az első amerikai útja során, 1930-31-ben kezdett szakítani. Nagy hatással volt rá egy pacifista francia lelkész, akivel együtt nézte meg az Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regényéből készült háborúellenes filmet. Németországba hazatérve (ahol Remarque regényét és a filmet később betiltották, az írót pedig emigrációba kényszerítették ) egyike lesz a nagyon kevés pacifista gondolkodónak. Szemlélete változásáról 1936-ban részletes levelet írt volt barátnőjének, innen tudjuk, hogy az amerikai tapasztalatok elvezették a hegyi beszédhez és a jézusi erőszakmentességhez, ami a korabeli német evangélikus teológiában ismeretlennek számított.
A fiatal teológust egyháza nemzetközi ökumenikus szervezetekbe delegálta. Az ökumenikus konferenciákon elmondott előadásai és igehirdetései szenvedélyes felhívások voltak arra, hogy az egyház mindent tegyen meg a népek békéjének fenntartásáért. Az ebben a kérdésben is megosztott ökumenikus szervezet végül nem tudott ellenállni a Németországból érkező egyre fokozódó nyomásnak, az 1934 augusztusában rendezett dániai konferencián Bonhoeffer végül az utolsó békére felhívó beszédét mondhatta el.
A magvetés viszont jóval később szárba szökkent: a nyolcvanas évek elején, a hidegháborúban elválasztott és a nagyhatalmak kölcsönösen elrettentő célú fegyverkezésébe bevont két Németország protestáns és katolikus fiataljai olyan békemozgalmat indítottak el, amely tudatosan és hatékonyan épített Bonhoeffer üzenetére: bátorságra hívta az egyházat a biztonságra való politikai törekvéssel szemben.