A rendszerváltozás óta nem volt még olyan országgyűlési választás Magyarországon, amely előtt ennyire központi kérdés lett volna az egyházak és az állam kapcsolata, mint most, 2026-ban. Az 1990-es, majd az utána következő fél tucatnyi parlamenti voksoláson – negyven év szocializmus után – a keresztények zöme értelemszerűnek gondolta, hogy a jobboldalra szavaz; a baloldali, liberális eszmékre nyitott krisztushívők a többség szemében csodabogárnak számítottak. Éppen az Egyházfórum volt az egyik felület, amelyet világnézeti nyitottság jellemzett, és az iménti identitásjelölők nem szitokszóként jelentek meg benne.
Az elmúlt 16 év kormányzása aztán átrajzolta a választási térképet. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyre több egyre vállalhatatlanabb tevékenysége megteremtette a kormánykritikus konzervatív/keresztény választói tömeget, melynek tagjai hamarosan azt vették észre, hogy – legalábbis ami a hatalom bírálatát illeti – közös platformra kerültek a Fidesz-KDNP országlását más világnézeti alapon kifogásoló társaikkal. A jobboldalnak így is széles bázisa maradt a keresztények körében, de a kép jóval összetettebb, mint néhány választással ezelőttig volt.
Közben megszületett egy új kifejezés: a politikai kereszténység. Ahogy lapszámunk Súlypont rovatában Wildmann János kimutatja, a szóösszetétel két, egymással ellentétes politikai kategóriára is utalhat, s írásában tipizálja az egyes jelenségeket. Személyes visszaemlékezésében Csepregi András felidézi, hogy a kultusztárca Egyházi Kapcsolatok Titkárságának 2006–2010 közötti vezetőjeként hogyan látta állam és egyház kapcsolatát, és szempontokat ad ahhoz, miként lehetne a patrónus-kliens logika helyébe a partnerséget ültetni. Két parlamenti ciklussal korábban, 1999–2002 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának egyházi ügyekkel foglalkozó főosztályvezetőjeként szerzett tapasztalatot a kérdésben Schanda Balázs.
A jelenlegi alkotmánybíró annak hátterét mutatja be, hogy miért nem született mindmáig átfogó megállapodás, úgynevezett konkordátum az Apostoli Szentszék és Magyarország között, s az eddigi részleges egyezmények mennyiben szabályozzák a két állam viszonyát. Fazakas Sándor arról ír, hogy Kálvin tanai nyomán milyen felfogás jellemzi állam és egyház viszonyát a reformátusoknál, Szikra Benedek pedig a lutheri kettős kormányzás elve alapján ugyanezt a kérdést helyezi mérlegre evangélikus viszonylatban. Hantos-Varga Márta egy 1930-as évekbeli francia irányelv nyomán azt mutatja be, hogy a katolikus egyház miként szabályozza a papok és a hívők pártpolitikai tevékenységét. Rosta Gergely a 2022-es népszámlálás adataiból kiindulva, hazai és nemzetközi felmérésekre alapozva járja körül, hogy a magyar társadalom miként vélekedik egyház és állam kívánatos viszonyáról.
Súlypont rovatunk után közöljük Gégény István laudációját az Egyházfórum idei Fidentia pro ecclesia díját elnyerő Fabiny Tamás evangélikus püspökről; bemutatjuk a Bulányi György néhai piarista szerzetes által 80 éve alapított Bokor Közösség küzdelmeit állammal, egyházzal; lapszámunk írásait Csizmadia Zoltán teológus tanulmánya zárja a keresztény cionizmusról.
Szőnyi Szilárd
Lapszámunk ezen a linken vásárolható meg.