Egyre nehezebben viselem, ahogy pártunk és kormányunk bánik a déli határ felől hozzánk igyekvő – és rajtunk áthaladó – menekült-áradattal. Segítek is persze a menekülteknek, ahol tudok, de nyilvánvaló, hogy az én civil kurázsim (és pénztárcám) itt nagyon kevés. Meg a másoké is. Bömböl a hivatalos médiából, hogy a menekülteknek rengeteg pénzük van, taxival akarnak Bécsbe menni, akiket pedig már leraboltak az embercsempészek, és nincs mit enniük, kifosztják a kerteket, meg akarják erőszakolni a lányokat, és WC-nek használják a területet, amin áthaladnak.
Egyre nehezebben viselem, ahogy pártunk és kormányunk bánik a déli határ felől hozzánk igyekvő – és rajtunk áthaladó – menekült-áradattal. Segítek is persze a menekülteknek, ahol tudok, de nyilvánvaló, hogy az én civil kurázsim (és pénztárcám) itt nagyon kevés. Meg a másoké is. Bömböl a hivatalos médiából, hogy a menekülteknek rengeteg pénzük van, taxival akarnak Bécsbe menni, akiket pedig már leraboltak az embercsempészek, és nincs mit enniük, kifosztják a kerteket, meg akarják erőszakolni a lányokat, és WC-nek használják a területet, amin áthaladnak.
A múlt héten alkalmam volt találkozni egy afgán menekült-csoporttal. Fáradtak voltak, de nem kiéhezettek. Szegedi civilek adtak nekik ennivalót meg ásványvizet, és ők jöttek tovább a vonattal Pestre, eszük ágában sem volt bárki termését lelegelni, bárki kertjét WC-nek használni, és bárki lányát megerőszakolni. Egyszerűen csak el akartak jutni Németországba, ahol a rokonaik élnek.
Nem sokat tudok az afgánokról, de most felrémlett előttem egy régi történet, amelynek főszereplője két afgán fiatalember. 1984-ben, vagy 1985-ben történhetett. Egy téli vasárnap az ifjúsági misét követően, este fél kilenc után a Rókus kápolnában még javában csevegtünk és daloltunk, amikor az ajtón belépett két férfi. Akkoriban mindenki Erdélyből jött, ezértcigányoknak néztük őket, és szabad utat engedtünk nekik a velünk egykorú paphoz. (Abban az időben szokás volt támogatni az erdélyi menekülteket a perselypénzből.) Zoltán „atya” azonban nem adott nekik pénzt, hanem kiabálni kezdett:
– Judit, gyere gyorsan! Ezek angolul beszélnek!
A két fiatalember egy afgán turistacsoport tagja volt, akik a napi hivatalos program végeztével elkezdtek szétnézni a városban. Ahhoz vallásos muszlimok voltak, hogy leigyák magukat a többiekkel együtt, ahhoz viszont tájékozatlanok, hogy tudják, mit érdemes este Budapesten megnézni. Imígyen csak járkáltak az utcákon, és betértek oda, ahová még lehetett. Bejöttek tehát a Rókus kápolnába, ahol fél 9-kor még látható volt a templom belseje és a gyönyörű altemplom is. Zoltán „atya” és a sekrestyés néni – akik már reggel 6-tól szolgálatban voltak – nem örültek az afgán fiúk kultúrszomjának. A markomba nyomták a kulcscsomót azzal a megjegyzéssel, hogy 5 percnél ne tartson tovább az idegenvezetés. A fiúk őszinte csodálattal nézték a freskókat és a domborműveket. Az egyik kép egy bárányt ábrázolt a hátán kereszttel. Rámutattak és megkérdezték:
– Ez ugye jelképez valamit?
Mondtam, hogy igen, ez a bárány Jézus, aki ártatlanul meghalt az emberiség bűnei miatt, de Isten föltámasztotta. Biztosan okosabbat is lehetett volna mondani, de szorított az idő. A fiúk tovább feszegették a kérdést:
– Le van ez írva valahol?
– Hát persze!
– Pastu és urdu nyelven is? Mert akkor mi szeretnénk ilyen könyvet.
A sekrestyés néni könyörtelenül ránk kopogott. Az egyik fiú tollat és papír fecnit húzott elő a zsebéből. Ráfirkantotta a címét.
– Ide küldjed, jó? Előre is köszönjük.
És elnyelte őket az esti Budapest forgalma.
Pastu és urdu nyelvű Újszövetséget szerezni – mi sem volt egyszerűbb a nyolcvanas évek közepén Budapesten! Végül is a birminghami barátnőm gyűjtötte be és küldte el őket valami missziós központ segítségével. Közben kitört Afganisztánban a teljesen átláthatatlan, „mindenki-mindenkit-gyilkol” őrület, és komoly esély volt arra, hogy az én könyvcsomagom nem érkezik meg Kabulba. Azután végiggondoltam a történetet:
1. Két afgán fiú egy vasárnap este „véletlenül” nyitva talál egy templomot Pesten;
2. „Véletlenül” talál a templomban valakit, aki beszél angolul, és akinek „véletlenül” vannak áttételes kapcsolatai egy angol missziós központhoz;
3. A missziós központ „véletlenül” tud neki küldeni urdu és pastu nyelvű Újszövetséget.
Ennyi véletlen után úgy döntöttem, hogy becsomagolom, és postára adom a könyveket. Visszajelzés nem érkezett, de azóta is hiszem, hogy a Jó hír célhoz ért.
Ma urdu és pastu nyelvű Bibliából legalább akkora hiány van mifelénk, mint harminc évvel ezelőtt. De a ma érkezők nem is ezt kérik tőlünk –, hanem ételt, ivóvizet és jó szót, tájékoztatást, amit viszont megadhatnánk nekik, hiszen a mostani afgánok, szírek és irakiak arra vágynak, hogy végre elérkezzenek oda, ahová hónapokkal ezelőtt elindultak. És ahol talán a Jó hír is utoléri őket.
Vajon hogyan látnak ők minket? Elzárkózó, önmagunkat és intézményeinket féltő idegeneknek, vagy Jézus bátor és találékony követőinek?
Balogh Judit