Megjelent az Egyházfórum 2012/3. számában
Előző számunkban beszámoltunk arról, hogy Szakáts Miklós angol-magyar kettős ügynök saját állítása szerint a 1960-es években többször találkozott Lékai Lászlóval mint a kommunista titkosrendőrség egyik egyházi ügynökével. Lékai esztergomi apostoli kormányzóvá történt kinevezése után az akkor már emigrált Szakáts úgy döntött, hogy tapasztalatiról tájékoztatja a Vatikánt és az USA szenátusának külügyi bizottságát, de terve máig nem egészen ismerhető okokból meghiúsult. Az Egyházfórum 2012/2. számában két levelet közöltünk, az egyikben a volt kettős ügynök nyilatkozott arról, hogy kész vallomást tenni, a másikban pedig Gereben István, az Észak-Amerikai Magyar Egyesületek Koordináló Bizottságának (ÉAMEKB) titkára számolt be magyar papokkal a Lékai-ügy kapcsán folytatott vatikáni tárgyalásairól. Mostani számunkban két újabb levelet hozunk nyilvánosságra: Gereben István beszámolóját Msgr. Ivan Dias-szal, a vatikáni államtitkárság munkatársával, valamint az ÉAMEKB vezetőségének VI. Pál pápának címzett levelét, amelyet Gereben személyesen adott át Ivan Dias-nak, arra kérve őt, hogy a levelet továbbítsa a pápának. (A szerk.)
GEREBEN ISTVÁN LEVELE
az Észak-Amerikai Magyar Egyesületek Koordináló Bizottsága vezetőségének
Nápoly, 1974. november 13.
Kedves Pista bátyám, Bandi, Laci!1
A közös Magyar Külügyi Bizottság megbízását a szeptemberi ülésünkön hozott határozatának megfelelően végrehajtottam. Bandi levéltervezetét kézhez kapva, az itt szerzett információk alapján azt felhasználva e mellékelt levelet fogalmaztam meg, s ennek eredetijét adtam át Msgr. Ivan Dias-nak, aki a vatikáni államtitkári hivatalban az orosz, lengyel, bulgár ügyek intézője Jean-Marie Villot vatikáni külügyminiszter alatt és Poggi mellett. A magyar vonatkozású ügyekben is jártas, és az az érzésem, ő lesz az egész kelet-európai osztály vezetője. Fiatal, velem egykorú, talán 1-2 évvel fiatalabb. Származására indus. Megkent, vazelinozott diplomata, de őszintén – látszólag legalábbis – beszéltük meg ügyeinket. Hétfőn, november 4-én ½ 12 – ¾ 1-ig tárgyaltunk sok mindenről. Poggi nem volt otthon, ezért beszéltem Dias-szal. A magyar püspöki kart, a papság vonalas részét jól ismeri, gyakran jár Magyarországra Poggi-val, s egyedül. Miklós Imrét is ismeri személyesen a többi Egyházügyi Hivatalban dolgozó kormányügynökkel együtt. A beszélgetés tartalmát illetőleg engedjétek meg, hogy tárgykörök szerint összegezzem.
1. LÉKAI ÜGY
Csertő már értesítette Szakáts révén kapott információkról. Nem mondta, hogy nem hiszi azt, amit Szakáts állít. Ők csak jót hallottak Lékairól, és kinevezése óta is csak dicséretet kaptak. Dias szerint, ha igaz is, amit Szakáts állít, Lékai ügynökösködésének okát is tisztázni kellene. Nem mindegy, hogy miért vállalta – ha vállalta – azt a szerepet Lékai, amit Szakáts állít!? Kérdésemre, hogy hogy lehet az, hogy akkor, amikor Frana már áprilisban értesült Lékai lehetséges ügynöki szerepéről, a Pápa mégis kinevezte a Püspöki Synodus tagjává, bizonytalanul, kitérően, s egyáltalán nem meggyőzően érvelt: mi csak jót akartunk, Lékai nem rossz, nem a kommunisták nyomták, tehát nem lehet pártember, beépített ügynök. Érvemre, hogy hogyan lehet, hogy Lékai máris úgy beszél, mintha ő volna az esztergomi érsek, megint kitérő volt a válasz. Javasoltam neki, hogy Szakáts szavahihetőségét az angoloknál és Frananál ellenőrizzék le, s amennyiben további kételyeik vannak, hívják Szakátsot magát. Udvarias, sem nem hideg, sem nem meleg válasza azt bizonyítja részemre, hogy nem akarják az ügyet kavarni. Különben úgy vettem ki a beszélgetésből, hogy Lékai esélyes jelölt az esztergomi érsekségre. Ezt már Csertő is közölte velem. Mindennek ellenére nem vetette el teljesen annak a lehetőségét, hogy Lékaival szemben bizalmatlanságunknak van alapja. A tény, hogy a kommunisták nem nyomták, a tény, hogy Lékai szabadabban beszélt, mint sok társa – s evvel felhívta magára a Vatikán és a nyugat figyelmét – s végül a gyors megegyezés személyében bogarat tett a fülébe. Az ügyet napirenden kell tartanunk.
2. MINDSZENTY
A név említésére a levegő tele lett villamossággal. Szerinte mindazt az áldozatot, szenvedést, amit Bíborosunk az Anyaszentegyházért hozott, illetve elviselt, semlegesítették az Emlékirataimban foglaltak. Túl idősnek nevezte Mindszentyt, s magatartását rossz tanácsadók sugallatának tudja be. Itt erősen kihangsúlyozta, hogy személyes véleményének ad kifejezést. Kérdésemre, hogy a Pápa miért tette azt, amit tett – adott szavának ellenére – a válasz az volt, hogy ilyet a Pápa nem ígért, habár a látszat úgy mutatja. Megint kérdésemre, ha nem ígérte, és a látszat úgy mutatja, hogy ígérte, és ezt több újság, közöttük az Osservatore Romano is így kommentálta 1971 szeptembere óta, miért nem cáfolták meg, ködösítő választ adott. Közöltem vele, hogy mi, ugyanúgy, ahogy a Bíborosunk, úgy interpretáltuk a Pápa szavát: „Te vagy Esztergom érseke és Magyarország Prímása” – hogy ez megerősítése volt annak a megegyezésnek, aminek alapján Mindszenty elhagyta a budapesti amerikai követséget. Azt is közöltem vele, hogy Mindszenty leváltását mi úgy interpretáljuk, hogy a Vatikán elvi engedményeket tett a magyarországi kommunista rendszernek. Erre ő a leghevesebben tiltakozott, hogy erről szó sincs, elvi és erkölcsi elkötelezettség kompromittálása soha nem jöhet szóba. Mi volt a Pápa szavának megváltoztatására okot adó indok akkor? Választ nem kaptam.
Kérdésemre, hogy Mindszentynek milyen szerepe, jogköre van a Vatikánban, gyors és egyszerű „semmi” volt a válasz. Milyen szerepe, jogköre van a Magyar Katolikus Egyházban? Még gyorsabb, rövid és nagyon határozott „nil” volt a válasz. Mi Mindszenty Bíboros befolyása, jogköre a határon kívül élő magyar katolikusok érdekeinek képviseletében? A kérdésre megint „semmi” volt a válasz. Hát akkor mi Mindszenty? Egy „Bishop Emeritus”, akinek az Egyház ügyeibe semmi beleszólása nincs, véleményére nincs szükség, kijelentéseitől a Vatikán elkülöníti magát, de ezen túl azt csinál, amit akar! Szarkasztikus és egy éles válasz, ellenséges magatartással megspékelve. Szó van-e egy magyar kardinális kinevezéséről a közeljövőben? Nincs! De nincs is szükség a kardinálisok kollégiumára, mert a tanácsadás szerepét a Püspöki Synodus veszi át. Ez a válasz jellemző a vatikáni „fiatal titánok” véleményére, akik a kort hátránynak tekintik, és nagyon helyesnek tartják a 75 éves nyugdíjba menetelt. Dias is többször utalt arra, hogy Mindszentynek magának kellett volna lemondania. Vitánk során hangsúlyozta, hogy a Pápa igazán mindent megtett, hogy ezt a kényes ügyet úgy intézze el, hogy Mindszenty is elégedett legyen, s az Egyház ügye, érdeke is érvényre jusson. Végül is az Egyház nem áldozhatja fel híveinek lelki jólétét egy érsek makacs állásfoglalásának tiszteletben tartásáért. Dias véleménye, hogy Mindszenty magatartása, különösen az Emlékirataimban foglaltak egyrészt ártanak a Kelettel való egyezmények kidolgozásában, másrészt megosztják az Egyházat, s neki ezért felelősséget kell vállalnia.
Mi volt az oka annak, hogy a Pápa utalt Mindszenty elfogásának 25. évfordulójára január végén megírt levelében? Mi ezt szándékosságnak, a Kádár-rendszer felé adott gesztusnak ítéljük, és nagyon neheztelünk miatta! Zavarban volt, s arra hivatkozott, hogy igen, a látszat ezt mutatja, de hát a Pápának nem volt szándékában ilyet tenni. Akkor miért tette? Hát, senki sem nézte át a levelet, aki felmérhette volna ennek a mondatnak a jelentőségét. A Pápa igazán őszintén és minden hátsó gondolat nélkül akarta kifejezésre juttatni sajnálatát éppen a 25. évfordulón.
Válaszom: Ha a Pápa és a Szentszék egy ilyen történelmi jelentőségű határozatot félreérthető formában hoz nyilvánosságra, hogyan bízhatunk abban a diplomáciában – amelynek során a látszatok sokkal többet jelentnek, mint a valóság – s amelyet a Vatikán Kelettel folytat? Imádkozzunk, hogy ilyen hiba többet ne forduljon elő!? Válaszom: Igen, mi imádkozunk, de ők gondolkodjanak el, és olvassák el azokat az iratokat, amelyek egyének, nemzetek és az Egyház sorsát befolyásolják. Ebben maradtunk!
3. A MAGYAR EGYHÁZ HELYZETE
A mellékelt levélben foglaltakat szóban is elmondtam. Dias tudtomra adta, hogy ők csak a hívők érdekeit akarják szolgálni. Érveimre, különösen a február óta tapasztalható fokozatos szorításra vonatkozóan nem tudott mit válaszolni. Szerinte fontos, hogy a hívőknek legyen pásztora, aki az Egyházmegyét adminisztrálja, bérmál és papot szentel. Itt az érvem az volt, hogy a segédpüspökök eddig is bérmáltak, papot szenteltek, az adminisztráció pedig eddig is és ezután is a bajuszos püspökök kezében volt és marad. A hívő nyáj ösztönszerűen követi a megszokott, helyes utat pásztor nélkül is, betartva az írott és íratlan szabályokat. Ha a Vatikán olyan pásztort tesz a nyáj élére, amely ismert kolompszóval a nyájat félrevezeti, ám lelke rajta. S a mostani püspökeink nagy része ilyen. Cserháti, Ijjas, Lékai s talán Kisberk is. Kifogásoltam a békepapok mozgalmának hivatalos elismerését, és presztízsének a Vatikán részéről való megerősítését, amit a kiközösítések felfüggesztésével tett meg a Vatikán. Dias kényelmesen nem emlékezett, vagy nem akart emlékezni erre az epizódra. Dias kerek perec tudtomra adta, ismerik kifogásainkat, mert hisz ez nem magyar észrevétel csak. A lengyel, ukrán, cseh emigráció hasonló kifogásokkal ostromozza őket. Megpróbáltuk a kemény ellenállást, eredmény nélkül, most a kiegyezést keressük!! Különben is miért csak az eredménytelenséget hánytorgatjuk akkor, amikor egy-két kiváló püspököt is sikerült kinevezniük és a kinevezést elfogadtatniuk. Kérdeztem tőle, hogy 3 rossz püspök megér egy jót? A három ügynök belső romboló munkáját jóvá tudja tenni egy jó, de korlátozott főpap? Ha az Isten velünk, ki ellenünk? – kérdezte. Én csak hápogtam, s annak a reménynek adtam kifejezést, hogy az Úr tényleg velünk van. De azért nem ártana, ha a vatikáni diplomácia a földi dolgok intézésében nem csak az égre támaszkodna. Idéztem Szent Ágoston: „Úgy imádkozzunk, mintha minden Istentől függne, és úgy dolgozzunk, mintha minden munkánk őszinteségétől és keménységétől függne”. Nagyon büszke voltam, hogy ez az idézet az adott helyzetben eszembe jutott. Kislányom ragasztotta a tükrére, onnét tudom. Nem volt érdemleges válasz. Nincs olyan rossz helyzet, már a hitoktatást is megengedték. Érveimre, hogy az csak 12 éven aluliak részére hozzáférhető, és a szülőket megfenyegetik, megint az általános válasz, ha ők nem folytatnának olyan politikát, amilyent folytatnak, a helyzet még rosszabb lenne. Ők is beszélnek papokkal, hívőkkel, és nem olyan híreket, véleményeket kapnak, mint amilyent tőlünk. Persze, mert azokkal, akikkel ők Magyarországon beszélnek, megfigyelés alatt állnak – mondtam. Ő nem hiszi, mert nem látta jelét annak többszöri magyarországi útja alkalmával.
Amikor az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciával kapcsolatos Miklós-interjúra került a sor, keserűen megállapította, hogy furcsa, hogy csak a Szovjetunió és a Vatikán tudott megegyezni egy közös véghatározat szövegében. Mi tudjuk, hogy az oroszok nem tartották volna be, amiben megegyeztünk, de egy egyezség létrejött volna. A Nyugat cserbenhagyott bennünket. Én csak ámultam, s kifejeztem azt a reményemet, hogy nem komolyan beszél.
A vitát lezártuk mondván, hogy az Egyház elveit, érdekeit a Szentszék soha nem kompromittálta és nem is fogja kompromittálni tárgyalásai folyamán.
4. A KÜLFÖLDI MAGYAR KATOLIKUSSÁG HELYZETE
Mi másképp ítéljük meg az otthoniak helyzetét, mint maguk az otthoniak. Nem tudnak velünk mint külön magyar katolikus Egyházzal foglalkozni. A levélben elmondottakkal egyetértett. A pogányosodásért nem nyíltan és közvetlenül, de Bíborosunkat tette felelőssé. A közömbösség világjelenség – mondotta. Meghallgatnak, meghallgatnak, de „nincs idejük”. Kérdésemre, hogy miért nem kaptunk választ februári levelünkre, megint az volt a válasz, hogy nem volt otthon Poggi, s ezért az elmaradt. Felvilágosítottam, hogy a válasz elmaradása azt látszik bizonyítani, hogy leírtak bennünket. Megint avval érvelt, hogy ez csak látszat – és következtetésünk logikájával egyetértett – nem szándékos. Megint rámutattam arra, hogy a diplomáciában a látszat többet nyom a latba, mint a tények, s a Vatikán 2000 éves diplomáciai tapasztalata kizártnak tünteti fel előttünk azt, hogy ez a mellőzés véletlen volt. Emberek vagyunk, tévedünk mi is. Imádkozzanak érettünk és az Egyházért! Megköszöntem figyelmét, idejét és őszinteségét. Megígérte, hogy levelünket személyesen adja át Őszentségének, aki – és ezt megint erősen aláhúzta – maga irányítja az Egyház ügyeit, és úgy a politikai, mint diplomáciai akciók tőle erednek, Casaroli és irodája csak végrehajt. Ezt a felvilágosítást is megköszönve megkérdeztem, remélhetünk-e választ. Nem szokás, ha valaki személyesen kézbesít levelet! Mindent megbeszéltünk, és megkért, hogy az elhangzottakról úgy a levél aláíróit, mind mindazokat, akiket képviselünk, tájékoztassam. Kérdésemre, hogy a sajtón keresztül tegyük-e ezt – húzódozó, de nem határozott nemmel, jobb volna a neveket kihagyni stb-vel válaszolt. Megkértem, hogy ők tájékoztassák a világot az otthoni s az itteni helyzetünkről. Erre nem tett ígéretet!
Úgy érzem, nem hiábavaló fáradság volt elmenni. Barátságos, őszinte és kíméletlenül tárgyilagos beszélgetésünk használhat ügyünknek. Láttam rajta, hogy meglepődött levelünk mérsékelt hangján, tájékozottságunkon és nyilvánvaló őszinte aggodalmunkon. Nem hiszem, hogy úgy értékelte levelünket, mint egy felelőtlen és forrófejű megnyilatkozást.
Szeretettel ölel mindhármatokat:
Pista
AZ ÉSZAK-AMERIKAI MAGYAR EGYESÜLETEK KOORDINÁLÓ BIZOTTSÁGÁNAK LEVELE VI. PÁL PÁPÁNAK
Róma, 1974. november 4.
Őszentségének VI. Pál Pápának
Apostoli Szentszék
Vatikánváros
Róma
Szentséges Atya!
Őeminenciája Mindszenty Jozsef bíborosnak az Esztergomi Érsekségből történt elbocsájtása és a magyar katolikus egyház egyre rosszabbodó helyzete eredményezte azt a pesszimizmust és kiábrándultságot, amely ma nemcsak a Magyarországon, de a világ minden részén elő magyar híveket jellemzi. A Vatikán figyelemre méltóan különös döntésének, amellyel Mindszenty bíborost az Esztergomi Érseki tisztségétől megfosztotta, máris egyre inkább érezhetőek a következményei.
A Mindszenty bíboros elbocsájtását hivatalosan bejelentő közlemény hangsúlyozta, hogy a döntést a magyar hívők érdekeinek szolgálata vezérelte. Visszatekintve az elmúlt hónapok eseményeire, nem tudjuk elfogadni ennek az érvelésnek az érvényességét. Röviddel az 1974 februárjában lezajlott, nem csak a magyar katolikus egyházat, de az egész nemzetet is érintő történelmi események után Kádár János, a Magyar Munkás- és Parasztpárt első titkára kijelentette, hogy a Vatikán döntése Mindszenty bíborosnak az Esztergomi Érsekségből történt elmozdítása nem a magyar kormány nyomására történt, ahogy egyes nyugati magyar szervek feltételezik, hanem ez a „Vatikán azon lépéseinek egyike, amellyel helyét keresi a modern világban”. Kádár ugyanezen év március 28-án egy Nyíregyházán elmondott beszédében figyelmeztetett, hogy a hívők és nem hívők közötti ideológiai vitában lényegtelen, hogy a vitában résztvevő fél melyik felekezethez tartozik, mert „ha velünk van, akkor a szövetségesünk, ha ellenünk van, nem lehetünk türelmesek vele szemben”. Beszédében megfogalmazta azokat a feltételeket is, amelyeket a katolikus egyháznak teljesíteni kell ahhoz, hogy az állam továbbra toleráns legyen vele szemben. Ennek lényege: ne csak politikailag, hanem ideológiailag is szolgálja a kommunista rendszert.
Véleményünk szerint ez a beszéd egy olyan kornak a hajnalát jelzi, amelyben lehetetlen lesz azon keresztény egyházak működése, amelyek a jövőben a párt és az állam befolyásától függetlenül, szabadon kívánják hirdetni Jézus Krisztus igaz és változtathatatlan tanítást.
Kádár szavai egy félelmetes gyakorlat lehetőségét vetítik előre: a szószékekről az államvallás ateista dogmáinak terjesztését, a gyóntató székekben elhangzottakkal való visszaélést, az államvédelmi hatóságokkal együttműködő és az egyházat megosztó „békepapok” verbuválását, a szemináriumokban titkos ügynökök képzését, az egyház belső bomlasztására ateistákat is pappá szentelő püspököket, egy, a párttitkároknak engedelmes egyházat, az egyház belső ügyeibe történő beavatkozását és az egyháznak a világkommunizmus céljai érdekében való felhasználását.
A magyar kommunista rendszer kegyetlen politikájának jelei máris észlelhetőek. Lékai püspöknek, az esztergomi főegyházmegye újonnan kinevezett adminisztrátorának a közelmúltban tett megnyilatkozásai alátámasztják azon véleményünket, hogy kinevezésével a magyar kommunista állam egy szakértőt kapott a Kádár vezette párt fentebb említett egyházpolitikájának gyakorlati megvalósításához. (Lékai) élvezi a Vatikán bizalmát és ezért sok magyar hívő támogatását is. Mi ennek ellenére úgy véljük, hogy az esztergomi érsek és a magyar prímás tisztségének betöltése, valamint Mindszenty bíboros lehetséges utóda alkalmasságának minden körülményre kiterjedő alapos és folyamatos vizsgálata nemcsak a Szentszék, hanem a magyar papok és laikusok feladata is. A Magyar Hírlap, egy a kormányhoz közelálló sajtóorgánum, nemrég interjút közölt Miklós Imrével, az Egyházügyi Hivatal elnökével. Ebben az interjúban Miklós példaként hivatkozik arra a hasznos szolgálatra, amit a Vatikán tett a világbéke biztosítása érdekében azzal, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet minap lezajlott ülésén egyedüli nem kommunista államként támogatta a szocialista országok javaslatait. Ez a magatartás számunkra azt jelzi, hogy azok a kísérletek, amelyek az egyház politikai felhasználására irányulnak, valósak és céltudatosak. Ijjas érsek azon próbálkozása, hogy a püspöki szinódust felhasználva megtámadja és elhallgattassa azokat a magyar püspököket, akik kritikával illetik a magyar kormány egyházpolitikáját, fényes bizonyítéka az ítélőképesség, függetlenség és bátorság hiányának és a kormánnyal szembeni teljes engedelmességnek, amely a Püspöki Kar kevés, de meghatározó befolyással rendelkező tagját jellemzi.
A közelmúltban Magyarországon lezajlott események elemzése arra a következtetésre vezet, hogy a Vatikán „keleti politikája” és gyakorlati alkalmazása Magyarországon kontraproduktív. Ezen véleményünket osztja sok, ha nem is minden magyar katolikus.
Mindez több millió, amúgy hithű és egyházához lojális katolikus magyar elkeseredéséhez és kiábrándulásához vezetett. Tudomásunkra jutott, hogy egynehányan közülük a Vatikánnak küldött levelekben fejeztek ki véleményüket. A levelek egy részének hangneme meglehetősen parlagi és szégyellni való. Bár a levelek tartalmával, a Vatikán a kommunizmussal megbékélésre törekvő keleti politikájának elmarasztalásával alapvetően egyetértünk, a vélemények durva kifejezésmódját és hangnemét a leghatározottabban elítéljük.
Fokozza a keserűséget és kiábrándultságot a Vatikán és a magyar kormány között ez év februárja óta felgyorsult együttműködés, amely hitében is kikezdi a magyar katolikusok kicsi, de jelentős, Magyarországon kívül élő csoportjait. Egy új pogány propaganda-hadjárat indult, hogy megtagadjuk őseink hitét, a katolikus egyházat és mindazt, ami a magyar kereszténység alapját jelentette, és jelenti Szent Istvan kora óta. Ezek a hangok nemcsak a Vatikán megalkuvó keleti politikáját és a Szentszéket ostorozzák, hanem az Anyaszentegyház egészét is felelőssé teszik az elmúlt hónapok eseményeiért.
„Árulónak” bélyegzik nemcsak Szent Istvánt, első és apostoli királyunkat, aki megtagadva Kelet pogányságát keresztény hitre vezetett bennünket tizenegy évszázaddal ezelőtt, hanem mindenkit, aki úgy akar hazafi lenni, hogy közben nem utasítja el a keresztény hitet és az Anyaszentegyházat. Az új pogányság jelszava: „Térjünk vissza Kelethez és hagyományaihoz”. Egy új pogány magyar vallás van kialakulóban.
A magyar katolikusok egy másik csoportja sztoikus beletörődéssel elfordult az Anyaszentegyháztól. Döntésüket azzal indokolják, hogy a Vatikán – a magyar kommunista rendszertől remélt kétes engedmények érdekében – elárulta alapvető elveit, megszegte Mindszenty bíborosnak adott ígéretét. Rezignációjukat csak fokozza, hogy semmit sem tudnak tenni annak érdekében, hogy a Vatikán módosítsa politikai irányelveit.
Mindeközben mi Mindszenty bíboros mögé sorakozunk, és aggodalommal figyeljük a Vatikán kommunizmussal, különösen a magyar kommunista rendszerrel szembeni megalkuvó politikáját, de elkötelezetten és töretlen hűséggel ragaszkodunk elődeink hitéhez, a Szentszékhez, mintegy tűz és víz közé szorulva imádkozunk egyházunkért és hazánkért.
Ebben a helyzetben arra kényszerülünk, hogy kifejezzük Mindszenty bíboros ügyével kapcsolatos aggodalmainkat. Tesszük ezt abban a hitünkben, hogy megismételt kéréseink – amelyeket először ez év február 12-én juttatunk el Szentségednek –, meghallgatást nyernek.
Tisztelettel fejezzük ki azon meggyőződésünket, hogy egyedül Szentségednek van lehetősége arra, hogy a Magyar Katolikus Egyház szánalomra méltó helyzetét orvosolja, és a magyar katolikus híveknek az Anyaszentegyháztól való további lemorzsolódását megakadályozza. Tisztelettel kérjük Szentségedet, hogy gondolja át újra a Vatikán jelenleg érvényes és az Államtitkárság által 1964 óta követett „keleti politikát”. Ez a politika oda vezetett, hogy a Vatikán sokkal több engedményt tett a kommunistáknak, mint amennyit viszonzásul kapott. A közelmúlt magyarországi eseményeinek tárgyilagos elemzése alapján úgy véljük, hogy a magyar egyház és híveinek kétségbeesett helyzetén nem segít új püspökök és „békepapok” egyházi vezető és adminisztratív pozíciókba történő kinevezése, mert vagy alkalmatlanok azokra, vagy nem teljesítik a szükséges követelményeket.
A magyar egyházi helyzet javításának az első és elengedhetetlen feltétele, hogy a Magyar Népköztársaság tegye lehetővé, hogy újra tisztelni lehessen az egyház papjait, és bízni lehessen bennük, valamint a gyakorlatban is garantálja a vallásszabadságot és az alkotmányban külön is rögzített vallásos oktatás jogát.
Kelet-Európában a kommunista uralom alatt politikai és ideológiai megkötöttségben élő hívők igaz és jogos igényeinek kielégítését szolgálná, ha a Vatikán teljes körűen és őszintén feltárná a katolikus egyház helyzetét, amint azt az Orosz Keleti Ortodox Egyház esetében Alexander Szolzsenyicin tette. Az emberi jogok érvényre juttatása érdekében a múltban eredményesebbnek bizonyult a kommunista rendszerek agresszív természetének feltárása, mint a bonyolult diplomáciai erőfeszítések.
Végül kifejezzük a magyar fiatalok sorsa felett érzett aggodalmunkat, akik mind a vallásos nevelés, mind a szellemi és erkölcsi vezetés hiányában lassan, de biztosan veszélyes útra tévednek, elfelejtvén, hogy kereszténynek születtek és többségükben katolikusnak.
Imádkozunk azért, hogy Szentséged megtalálja a magyar katolikusok problémáinak megoldásához vezető utat.
Szentséged iránt érzett mély tisztelettel és hűséggel:
|
Dr. Eszterhás István m.p. |
Gereben István |
|
Dr.. Pogány Andras m.p. |
Dr. Varga László m.p. A Bizottság volt Elnöke Bizottsági tag
|
Fordította:
GEREBEN ISTVÁN
1 Dr. Eszterehás István, Dr. Pogány András és Dr. Varga László.