Régi református család sarja; a rendszerváltozás az MDF-ben, majd a kisgazdapártban érte; volt az Országgyűlés alelnöke, de az egyházmegyei gondnokságot ennél nagyobb tisztségnek tartja. Szerinte az egyházi vagyon visszaadásával függetlenné lehetett volna tenni a felekezeteket az államtól; úgy látja, a kegyelmi ügy miatt a reformátusok ma is válságban vannak, és azt gondolja, hogy a hitelesség visszaszerzéséhez le kellene mondani az ingatlanvagyon egy részéről. Gyimóthy Gézával Zalatnay István református lelkész, teológus beszélgetett. Az interjú az Egyházfórum 2025/4. számában jelent meg.
‒ Géza, kérlek, elsőként mondj néhány szót családi hátteredről, neveltetésedről!
‒ A Gyimóthyak ősi református család. Adásztevelen született édesapám a nyolc gyermek közül egyedüliként tanult, lelkész lett. A mai napig próbálom megélni, amit nagybátyáimtól láttam; ahogy mindennap kimentek dolgozni a földre, és minden vasárnap ott voltak a templomban. Ezek az emberek Istennel és a földdel természetes, napi kapcsolatot tartottak; nap mint nap dolgoztak és mindennap imádkoztak. Magam is, hogy tíz éve nyugdíjas vagyok, naponta foglalkozom a szőlővel, a krumplival, a veteményekkel, de előtte reggelente elolvasom az igét, azon rágódom, elmélkedem. És ma is, ha felkérnek egy-egy köszöntőre, hozzászólásra, akkor azt mondom, amit megéltem, ami átment a lelkemen. Úgy érzem, ez a lelki felkészülés hiányzik ma. Elfelejtjük, hogy az egyházban a gazdasági, a jogi, a szervezeti és minden más egyéb kérdés csak a második lépésnél kerülhet szóba. Az első, hogy mi történik az ember lelkében, és ehhez kapcsolódik az, amire a katolikus testvérek a szinodalitás szót használják: a közös út, amit keresztény emberek együtt átélnek, megélnek.
Édesapám olyan lelkész volt, akit nem tudtak megvenni a kommunisták. 1956 után a forradalmi nemzetbizottságban vállalt szerepe miatt meghurcolták. 1957 február elején szívbeteg édesanyám és mi, hárman, kisgyerekek, végig kellett nézzük, amikor betörték a parókia ablakát, és kirángatták őt ‒ borzasztó volt látni. Soha nem panaszkodott, de ütötték a lépét, a máját, úgyhogy ez a valamikor nagyon erős sportember a hatvanas-hetvenes években végig betegeskedett. Lelkileg azonban nem tudták megtörni. Halála előtt egy évig Jób könyvéről prédikált a naszályi templomban. Egyetem előtt, amikor katona lettem, én voltam az első, akit a kommunista tisztek megfenyítettek. A politikai tiszt úgy kezdte: szóval maga papgyerek; na, én majd egy év alatt kiirtom magából a klerikális reakciót. Én meg azt hittem, történelemórán vagyok még a gimnáziumban, és azt mondtam, hogy klerikalizmus a katolikusoknál van, én viszont református vagyok. Az eskütételre eljöttek a szüleim, szegények utolsó nagyobb útja volt. Engem külső őrségbe tettek. Minden kiskatona kint a városban, én meg este hatkor jöhettem be és találkozhattam a szüleimmel. Édesanyám sírt, amikor megtudta, hogy én voltam az első, akit megfenyítettek. Édesapám viszont azt mondta: fiam, én azon lepődtem volna meg, ha ez nem veled történik.
‒ A rendszerváltozást úgy az egyházban, mint a világban már érett fővel élted meg, és ez nyilván meghatározza azt is, ahogyan ma látod az egyház helyzetét.
‒ Igen. Az elmesélt élményekből is következett, hogy részt vettem a Református Egyházi Megújulási Mozgalomban, amelyet Németh Géza bácsi szervezett a rendszerváltozás előtti években. Az egyházmegyéből hárman voltunk benne világiak Kálmán Attilával és Szűcs Attilával. Nagyon élő, jó csapat volt az. Akkor egészséges várakozás, tisztességes hit és remény élt, hogy változni fognak a dolgok. Most inkább a közömbösség, a bántó középszerűség, a megfelelési kényszer jellemző. Pedig nyitva áll a megújulás útja, és az Úristen mindig ad figyelmeztetéseket. Ilyen figyelmeztetés volt
2024-ben a kegyelmi botrány, de úgy látszik, nem volt elég. Következmények nélküli egyház lettünk. Nemrégiben egy egyházi rendezvényen, ahol a dunántúli egyházmegyék teljes vezérkara jelen volt, néhány alapvető problémával szembesítettem őket, és az egyházvezetők közül a katolikus Beer Miklóst, valamint az evangélikus Fabiny Tamást hoztam fel pozitív példaként. A vezérkar részéről nagy hallgatás volt a válasz ‒ ellenben sokan, főleg világiak odajöttek, ölelgettek. Pedig csak azt mondtam el, ami legalább egy évtizede nyilvánvaló, hogy összebútorozás folyik a hatalommal, és ez kárára van az egyháznak. Sokszor úgy tűnik, hiábavaló az ilyen nyíltság, nincs következménye, mindenkinek a saját bőrén, a maga életében, a maga nyomorúságán keresztül kell megszenvednie az igazságot. Néha mondják nekem, hogy „ott a szép családod, az unokáid, a gyülekezeted, örülj annak, nem kell ilyesmikkel foglalkoznod”. De hát a madárnak sem lehet megtiltani, hogy énekeljen. Sőt, én úgy fogom föl, hogy kötelességem is átadni keresztény élettapasztalatomat. Négyszemközti beszélgetésben még belefér az, hogy „igen, igen, Géza bátyám, de ezért meg ezért nem lehet”, és jönnek mindenféle magyarázatok. Amikor azonban nyíltan beszélünk a dolgainkról, akkor ez nem megy.