Megjelent az Egyházfórum 2006/5. számában
1. A fény, a világosság és a sötétség
A biblikus – és így a keresztény – gondolkodástól is teljességgel idegen a dualisztikus látásmód, még akkor is, ha ennek ilyen-olyan válfajai (legszélsőségesebb és legelrettentőbb példája a test és lélek dualizmusa) kísértettek néha a szellemtörténet folyamán. Természetesen a különféle ellentétpárokat – jelen dolgozatunkban par excellence világosság-sötétség kontráriumát – az emberi eszmélés kezdete óta mindenkor ismerték, mégis teljes demitizálásuk csak a monoteista felfogású Izrael vallási hatásterében következett be, midőn mindezeket a személytelen – jóllehet az ember mibenlétét, sorsát, jellemét, számos vonatkozásban meghatározó járulékos és szubsztanciális – jegyeket a Teremtő végtelen személyességének rendelték alá, akit mindeme adományok forrásának tekintettek. Így azután a világosság-sötétség, élet-halál, férfi-nő, rend-káosz és hasonló ellentétek – mint „ellentétek” – elvesztették isteni jellegüket, melyek az archaikus kultúrákat, beleértve az oly művelt görögöket is, hosszú évszázadokon át gúzsba kötötték. S miközben a filozófia – bizonyos vonatkozásban – mindmáig felülmúlhatatlan magasságokba szárnyalt, a természettudományos gondolkodás és vizsgálódás az istenekkel telezsúfolt világban, még ha voltak is materialisztikus áramlatok, végső soron megfeneklett, s a világot, az embert körülvevő tárgyi valóságot, mint demitizált, teremtett realitást felvállaló zsidó-keresztény kultúra vonta be először az analitikus, majd fokozatosan a szintetizáló, empirikus megalapozású pozitív tudományok hatósugarába. Tehát csak akkor bontakozhatott ki a mai értelemben vett tudomány, mikor a keresztény értelmezésben a világ világ lett, az ember pedig ember, akinek hatalmába adatott ez a kikutatandó és birtokba veendő kozmikus mindenség.
Az ellentétpárok csak akkor válnak valóságossá, ha együttesen jelentkeznek. A fény csak akkor lesz érzékelhető, ha feldereng mögötte a sötétség árnya, vagyis a sötétségben még egy gyertya vagy mécses is képes világosságot árasztani. A feneketlen sötétségben egy pici fény is nagy világosság. Ezek tehát mindenkor egyetlen valóság két szélső pólusát képviselik, s mint egymás komplementerei szükségképpen együtt jelentkeznek. A modern fizika is felismerte ennek a klasszikus logikát meghaladó jelentőségét. S bár N. Bohr az ellentétes ítéletekre mondta radikális igazságként, hogy „egy helyes kijelentésnek az ellentéte egy hamis állítás. Egy mélyértelmű igazság ellentéte viszont lehet egy másik mélyértelmű igazság is”[1]; ez a megállapítás az ellentétes illetve ellentmondó fogalmakra is – mutatis mutandis – átvihető, mivel ezek egy magasabbrendű nem-fogalomban koegzisztálva, egyben azt is definiálják. A világosság-sötétség ellentétes terminus-párt együttesen tán a clair-obscur alá rendelhetnők, s érezzük, hogy itt további fokozati elhatárolásokra van szükség, azaz a coincidentia oppositorumon belül éles elkülönítésre sokszor alig, vagy egyáltalán nem nyílik lehetőség. Ez is legfeljebb az ellentmondó fogalompárokra igaz, jelen esetben viszont csak ellentétességről van szó. Az előbbi példához visszatérve: egy gyertya fénye is árnyékot vet a verőfényes napsütésben, vagyis sötétségnek bizonyul az erős sugárzásban.
A fény az elektromágneses spektrum látható tartománya, de valamennyi sugárzás sajátos viselkedése, „duális” természete volt az a jelenség, amely az első rést ütötte a klasszikus fizika megcsontosodott és befejezettnek deklarált építményén. Ezzel pedig megdöntötte a statikus világképet, és utat hasított napjaink dinamikus világszemlélete felé. A múlt század fordulóján M. Planck felfedezte, hogy a sugárzásokra vonatkozó törvények közötti nyilvánvaló anomália csak úgy oldható fel, ha feltételezzük, hogy a hullámok terjedése diszkontinuus, vagyis az energia továbbítása kis csomagokban, „kvantumokban” történik. S ezt követte az anyaghullámok felfedezése, s a modern fizika – sokszor minden szemléletes magyarázatot elutasító – nagy ívű térhódítása. Persze az itt felderengő kettősséget inkább kaméleonnak nevezném. Mivel valamennyi természettudományos kísérletben a kérdésünknek alávetett természet ad igen-nem válaszokat, a fény is így reagál. Ha azt kérdezed: transzverzális hullám vagyok-e (pl. interferencia)? a válaszom: igen. Ha azt kérdezed: korpuszkula vagyok-e (pl. fény-nyomás)? akkor is azt válaszolom: igen. Ha azt kérdezed, hogy hát akkor mi vagyok valójában? azt válaszolnám, hogy „matematikai formula, amelyik a térben kísért” (P. Feynmann).
2. A teremtéstörténet reflexiója
A teremtés hajnalán fény lobban fel, a Teremtő egyik leglényegét kifejező sugárözön, melynek hatáskúpjában bontakozik ki a kozmosz története, majd az élet megjelenésével az evolúció sodrása, s a legsajátabb történeti miliő, az emberi történelem. És ebben zajlik a mi sokszor kaotikusnak tűnő történelmi vonulatunk, ebben bontakozik ki a mi egyháztörténelmünk, s mivel mindez az isteni autoritás gondviselő szeretete alatt történik, válik ez a bizarr hullámverés üdvtörténetté, melynek üzenete, lényegét tekintve, nem más, minthogy Isten szeret téged, vigyázza utadat, és hazavár. Életed tehát nem hiábavaló passió, hanem diadalmas keresztút, Babits frazeológiájával élve: „szabad toronylás fölfelé”. S ez a fénykéve beleragyog az eszkatológikus végidőbe, ahol új ég és új föld tűnik elő, s mi megyünk örök fénye felé.
A tudomány képtelen arra, hogy bepillantson az ún. Planck-féle fal mögé, sőt a kozmosz történetében is csak az ősrobbanást követő első három másodperc utáni eseményeket regisztrálja bizonyos valószínűséggel, mert ha ezeken túltekint, akkor a tudományhitűség csapdájába esik, ez pedig babona. A biblikus látásmód azonban, mint múltba tekintő prófécia, betekintést enged e hétpecsétes titok mögé, és egyedi, természetesen nem tudományos, hanem mélyértelmű, teológiai igazságot rejtő misztériumot tár elénk. S ezt kell most egy kisé górcső alá vennünk.
Az őstörténet, s ezzel a teljes Ószövetség kezdő szava a „kezdetben” (=beresít), jelen kozmikus világunk keletkezésére ad adekvát, jóllehet nem természettudományos, hanem teológiai magyarázatot. A bibliai szent szerző is – lévén korának gyermeke – szükségképpen az őt hordozó korszak világképére alapoz, mégis óriási többlettel festi át a környezetét át-meg átszövő mitológiák tarka köntösét. A teremtés kiinduló pontja nem az őskáosz vizeinek és az istenek harcából, a babiloni „enúma elis” teomachiájából, Marduk győzelmével kialakuló világ, hanem az isteni teremtő főség szándékolta és alkotó tevékenysége által létrejövő kozmikus rend. A teremtés könyvének kezdetén Isten lelke lebeg a vizek felett. S itt érezzük meg – a biblikus szerző előtt még természetesen rejtve maradt titkot – a Szentháromság implicit feltárulását. A teremtő Isten szavával – lévén ez mindenkor teremtő erejű Ige, „Logosz” – a Lélek dinamikája hozza lendületbe az isteni parancsnak engedelmeskedő, s egyre gazdagabban bontakozó, formálódó materiális valóságot.
Isten a világot a „semmiből” teremtette – vallja a skolasztikus hagyomány, és tanítja a dogmatika vonatkozó fejezete –, jóllehet ez a kitétel explicite először csak a deuterokanonikus Makkabeusok könyvében szerepel. A biblikus szerző – mint már említettük – korának gyermeke lévén, nem szakadhat el a vizes képzetektől, hiszen ez a folyamközi őshagyományban mindenkor legyőzendő, ellenséges elem volt, és a zseniális, sumér eredetre visszanyúló öntözéses gazdálkodás, az emberi elme és alkotókészség révén vált Mezopotámia termékeny áldássá az ókori birodalmakban és kultúrákban. Mégis épp az arisztotelészi hülémorfikus látásmódra épülő skolasztikus értelmezés tárja fel itt számunkra a rejtett misztériumot. Istennek a sötétség borította ősvizek felett lebegő Lelke maga a tiszta megvalósultság, az actus purus, a potencialitás legcsekélyebb nyoma nélkül, míg a kaotikus, sötétségbe burkolt ősvizek a teljes potencialitást, a merő képességiséget, mondhatnók a potentia pura-t testesítik meg, amely alaktalansága, formátlansága, vagyis éltető lételv, érthető szerkezet hiányában valóban a „semmit” reprezentálják. S ez csak akkor válik a mai értelemben vett anyaggá, amikor Isten belé leheli azokat a rendező elveket, amelyek most már a világegyetem tengelyébe épített törvényeknek engedelmeskedő, dinamikus, forma által éltetett principiális valósággá válnak.
Isten, lényegét tekintve – tanítja a corpus Johanneum szerzője – maga a szeretet (1Jn 4,8); méghozzá a legegyetemesebb és legszemélyesebb Szeretet. „A szeretet pedig nem vigasz, a szeretet fény.”[2] A teremtés hajnalpírjában tehát Isten a maga leglényegét mondja bele a bontakozó világba, számunkra e legnagyszerűbb kegyelmi adományába. Nem emanációról van szó – miként azt a neoplatonizmus és a nyomán járó filozófiák tanítják –, hanem szabad isteni önközlésről, teremtő aktusról, amely szavával létrehozta és fenntartja a mindenséget. „A szó, amely kezdetben volt, teremtő módon töltötte be a mindenségben a semmit és az űrt.”[3]
Teremtő erejű szó – azaz a Logosz, a Szeretet –, mint Fény, és a Lélekből kiáradó dinamika, a mindent átható tűz, lángnyelv-fúvás (ruach), tehát a teljes Szentháromság együttes megnyilvánulása, indítja teremtett világunk létrejöttét. S Isten látta, hogy a világosság, immár, mint teremtett valóság, jó, s elválasztotta a világosságot a sötétségtől. Jogosan merül föl a kérdés, hogy vajon a sötétség is Isten teremtménye, vagy netalántán csupán csak a kaotikus kezdet maradványa-e? A kérdés természetesen mindkét irányban igenlő. Isten fénye mellett szükségképpen megjelennek a sötétség erői, hiszen a fény csak a sötétség által válik világossággá. Másrészt a sötétség, az isteni fény ellenpólusa, nem jó, ezt Isten sem deklarálja jónak, de szükségképpen engedélyezi működését, s ezeknek a sötét szellemi hatalmaknak, az „anti-lelkeknek”, mindig jelenvaló és hatékonyan működő erői teret kapnak jelen világunkban is, jóllehet félelmetes lakóhelyük az Infernó, melyet leghivatottabb ismerője így interpretál:
„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
Én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
Rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
Az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
Csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
(Dante: Isteni színjáték, A Pokol kapuja, ford. Babits Mihály)
A sötét szellemi hatalmaknak Isten tehát beleszólást enged az evilági történésekbe, de ezek is – minden negatív tevékenységük dacára – beleillenek a Teremtő terveibe. „Az ördög is Isten ördöge” – mondja kissé tréfásan Luther. A kísértő még Jézust is próbára tette, s végül azzal kecsegtette, hogy átengedi neki a világ fölötti hatalmat, ha leborulva imádja őt. S talán itt nem is hazudott, mert ebben a világban valóban minden az övé, hiszen az ember – a bűnbeesés óta – potenciálisan kiszolgáltatott. „Az ember – mondja Baader –, mikor létét megrontotta, a romlásba magával rántotta a világegyetemet.”[4] A világ pedig ezzel valóban a sátáni erők játszóterévé vált, s csak Isten Fiának a világba lépésével töretett meg a sötétség hatalma (ezt mutatják Jézus exorcizmusai), hogy azután a nagypénteki tragédiában látszólag újra triumfáljanak. Természetesen az ember hatalmában áll, hogy Isten kegyelmének erejével ellene feszüljön ezen ellenséges erőknek, bármennyire félelmetesek is ezek a hatalmak. Tehát végül is birtokunkban van a kegyelem adta pozitív döntés lehetősége, hogy annak, aki „mint ordító oroszlán jár körül, keresve, hogy kit nyeljen el” (1Pét 5,9) ellene mondjunk, még akkor is, ha rosszra hajló emberi természetünk, a bennünk lakó sötét felebarát („Schatten”), a behódolásra késztet minket. Annak sorsa viszont, aki enged e hatalmak csábításának – s ennek álságos attribútuma, hogy elhiteti, miszerint ő valójában nem is létezik –, első szakaszban az erkölcsi halál, majd a lelki halál – az Istentől való elszakadás és tagadás fázisai –, ezt követi a fizikai halál, s végül az örök halál. Így aratnak diadalt a sötétség hatalmai az üdvösségre rendelt, de abból, önhibájából, kihullott egyén fölött, akit a pokol legsötétebb bugyraiba sodornak. De ezzel a lefelé húzó örvényléssel szemben ott áll a szűk kapu és a keskeny ösvény, amely – mint említettük – szabad toronylás felfelé, egészen a Golgota csúcsáig, a Megváltó keresztjéig. Mert a döntés, látszólagos kiszolgáltatottsága ellenére, végül mégis csak az ember birtokában van, aki kezével tud simogatni és fojtogatni, képes áldást vagy átkot mondani, aki tud szíve-lelke mélyéből szeretni és gyűlölni, s ezáltal lehetősége van választani Isten fényözöne és a sötétség sátáni birodalma között.
3. A világ világossága
Az isteni Logosz, a teremtő erejű isteni szó, az élet és a világosság legautentikusabb, himnikus szárnyalású bemutatását – már amennyire töredékes emberi tudásunk számára egyáltalán felfogható, megközelíthető – tárja elénk a negyedik evangélium prológusa (Jn 1,1-18). Ő maga az igazi világosság, aki által minden lett, ami a látható és láthatatlan világunkban körülölel bennünket, mégsem ismerte fel őt a világ. Mert ez a világ Jézus korában – éppúgy, mint napjainkban – a sötétség hatalmainak kiszolgáltatott világ volt, igazi sátáni aura, s az embernek ezt a vakságát, Isten képének elhomályosulását (Gottesfinsternis) saját maga idézte a fejére, s tragédiája az volt, hogy ebben az elszellemtelenedésben, elerkölcstelenedésben, elállatiasodásában még jól is érzete magát. Nem csoda tehát, hogy az igazi világosságot nem fogadta be, nem fogta föl; igaz, hogy sötétsége folytán a végtelen fényt nem is foghatta volna fel. Pedig általa lett a világ, mégis úgy lépett tulajdonába, hogy övéi nem ismerték föl.
S ez a fény a sötétségben világít. Teljesen egyértelmű, hogy itt nem az éjszakai – mondjuk így – materiális sötétségről, hanem a sötétség erői által megszállt világ szellemi vakságáról van szó, amelybe most váratlanul, s bizonyos értelemben felismerhetetlenül, rejtekezve, „Deus absconditusként” belehasít a jónak deklarált, a teremtés hajnalán felragyogó világosság, a világ világossága. S ez a világosság egyben élet, s a benne való lét az emberi élet egyetlen reális, autentikus és esszenciális kivitelezése, mert általa részesülünk a benne átnyújtott kegyelemben és igazságban.
De ki is valójában a világ világossága? Ellentmondást érezhetünk Jézusnak a sátoros ünnepen tett kijelentése – „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12); illetve „Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” (Jn 9,5) – és a szinoptikus tradícióban szereplő jézusi logion – „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14) – között. De az ellentmondás valójában látszólagos, sőt adekvát interpretációban úgy tűnik, hogy a belső ellentétek inkább kiegészítik egymást. A rejtjeles kulcsot az elsőként említett jánosi ige folytatása adja kezünkbe: „Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,13).
Jézus példázataira mindenkor jellemző, hogy a hasonló a hasonlítotthoz – szemben a mi sántító analógiáinkkal – mindenkor tökéletesen illeszkedik és mindkettő valóságos nemcsak evilági, hanem természetfölötti, Isten országbeli dimenzióban egyaránt. Amint egy tartóra állított lámpás elegendő, hogy a sötétséget, legalábbis parányi kisugárzásában eloszlassa, ahogy a hegyen fekvő város apró lámpásai útbaigazítást jelentenek a sötétségben vándorló, megfáradt utasnak, úgy ragyog bele Jézus követőinek fénye a világba, s elrejtetlenné, elrejthetetlenné válik, mint a hegyen épült város. Mindez kettős felismeréssel ajándékoz meg bennünket:
a) A tanítványoknak, mint a világ világosságának fénye nem önmaguktól, hanem Jézus-követő életformájukból fakad, azaz voltaképpen adomány. Ezért nem is lehet öncélú, partikulárisan önmagába forduló, vagy öndicsekvésre való, hanem arra, hogy mindezeket látva az adományozó, a mennyei Atya dicséretére indíttassanak az emberek.
„Nem gondolom azzal fénynek apadását:
Egy fáklya tüzéről ha gyújtani mását;” (Arany János, Buda halála)
S mennyivel inkább érvényes ez arra a fáklya-fellobbantásra, ahol a fény adományozója maga a világ világossága, a végtelen isteni Fény, amely kiapadhatatlan, kifogyhatatlan, hiszen a legegyetemesebb transzcendens fényözönből forrásozik. Tehát a tanítványok csak a jézusi miliőben lesznek világosságai ennek a világnak, az ő fényük csak másodlagos, visszavert, azaz tükör-fény, amely azonban mégis elegendő arra, hogy valamiféle ragyogást adjon ebbe az egyre inkább sötétségbe merülő világba. „Hogy amikor sötétségben vagyok, látok-e valakin egy kis fényt? – Világít-e akkor nekem egy szív?”[5]
b) A másik felismerésre ismét Jézus szava vezet el bennünket: „A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos lesz. De ha szemed rossz, sötét lesz egész tested. Ha tehát a világosság benned sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?” (Mt 6,22-23). Jelen világunk – akárcsak Jézus korában – sötétségbe hanyatló világ, ahol egy parányi mécses is képes eligazítást nyújtani. Legalább annyit, hogy ne bukjunk el a sötétben. De ha a kapott világosság is sötétséggé válik, akkor valóban mekkora lesz maga a sötétség, mert akkor a világot elborítja a feneketlen mélység örvénylése. Ezért a tanítványok – és ez fokozottan érvényes korunkban a magukat homo christianusnak nevező tanítványokra – szent kötelessége a világítás, éppúgy, mint az okos szüzeké, akik rendbe hozván lámpásaikat, tartalék olajat is vittek magukkal, hogy mindig legyen égő mécses a kezükben. Mert a mai világ félelmetes racionalitása, beláthatatlan természettudományos okossága, áldást és átkot, életet és halált osztó civilizációja ellenére a sötétség, a gonosz birodalma felé hajló alkony. Kívülről tekintve – és ez jogos vád – világunk a megváltatlanság képét mutatja. Sem természeti, sem művi világunkban, sem a Krisztust követő emberek arcán nem tükröződik a megváltottság öröme.
c) S a fenyegető jelek? Materiális környezetünket kifosztottuk, elfertőztük a levegőt, kilyuggattuk az ózonpajzsot, szén-dioxid burát vontunk a föld köré, amely melegház-hatása révén globális felmelegedést generál, s alatta éppoly felelőtlenül emittáljuk gépjárműveinkből és az erőművekből kiáramló mérgező gőzöket és gázokat. Elszennyeztük a vizeket, immár az óceánokat is, kiirtottuk az erdőket, az állatvilágot olyannyira megtizedeltük, hogy szinte valamennyi állatfaj védelemre szorul. S mindehhez járul még egy szellemi környezetszennyezés, ami naponta zúdul ránk a médiákból, s ha a tanítványokban lévő világosság sötétséggé válik, valóban akkora lesz a sötétség, hogy túlélésünket is végveszélybe sodorja. A sötét szellemi hatások feltüremkedése, az ember hatalmi tébolya, ami ellen már az Édent is oltalmaznia kellett volna, ma valóságos univerzális démonná vált. A nietzschei hatalom akarása jegyében az ember korlátlan dominanciát követel teremtett környezete és embertársai felett, végül magát kisistenné téve kezébe ragadja – próbálja megkaparintani – az isteni kategóriákat, így az utolsó ítélet eszkatológikus kifutásának záróakkordját is, csakhogy ezt sátáni borzalmakkal megfejelve tudja csak kivitelezni. Pluralizmusnak álcázott talajvesztésünk egzisztenciális kiüresedést, morális vákuumot takar. S hiába gyújtunk fénykupolákat, ha alattuk a sötétség hatalmai tobzódnak.
„Csak mi, egyedül az ember, mi vagyunk képesek elzárkózni, és üresen maradni a mindenséget betöltő szeretet rendje elől. Ez a mi kiváltságunk, és ez a mi tragédiánk. Nekünk nem kell, csak szabad a rend szerint élni, a szeretet rendje szerint. Nem kell, de lehet. És mi nem élünk e csodálatos szabadságunkkal és lehetőségünkkel. Mi kibuktunk a rendből a rendetlenségbe. Ez a rendetlenség a bűn.”[6]
A felelősség tehát óriási. Azokat a veszélyeket, amelyeket fejünkre idéztünk, okoska tudományunkkal aligha tudjuk elsimítani, vagy akárcsak palástolni. Abban sem bizakodhatunk túlságosan, hogy saját erőnkből ki tudunk botorkálni ebből a totális, immár az élet valamennyi területét átszövő válságból. Egyetlen reményünk van: a világ világossága, Krisztus mai követőinek világossága. Igaz, hogy a mécses, miközben világít, elégeti saját olaját; miközben valaki másnak világít, önmaga egyre fogy. De az élet megélésének ez az egyetlen releváns lehetősége. S mindez történik Isten még nagyobb dicsőségére, és fényének magasztalására: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe lelkéért?” (Mt 16,23 sk)
Csikós Csaba[7]
[1] W. Heisenberg, A rész és az egész, Gondolat, Budapest, 1975, 138. old.
[2] S. Weil, „Szeretet”, in: Hamvas B., Anthologia humana, Életünk könyvek, Szombathely, 1990, 414. old.
[3] F. Ebner, „Szó”, in: Hamvas B., i. m., 395. old.
[4] Hamvas B., Scientia sacra III, Medio, Szentendre, 1996, 27. old.
[5] Gyökössy E., Legyetek jó reménységben!, Szent Gellért, Budapest, 2003, 18. old.
[6] Gyökössy E., Bandi bácsi a Szeretetről, Szent Gellért, Budapest, 1994, 79. old.
[7] A Veszprémi Egyetem nyugdíjas tanára.