A keresztény világ és a politikai hatalom közötti összefüggések perspektívájából szemlélve, a szovjet éra négy periódusra osztható Oroszország történelmében.
A SZOVJET ÉRA
1. Szankcionálás és elnyomás
A múlt század 20-as és 30-as éveiben, a bolsevik párt a vallási élet teljes megszüntetésére törekedett abban a társadalomban, amelynek felépítését tervezte. Első lépésben megkísérelte elpusztítani az Orosz Ortodox Egyházat a klérus és a legelkötelezettebb hívek szisztematikus szankcionálásával, kolostorok bezárásával illetve templomok lerombolásával, a kereszténység lejáratásával oly módon, hogy azt „a kulturális elmaradottság és haladásellenesség megnyilvánulása”-ként definiálta. A Nagy Honvédő Háború alatt (1941-45) Sztálin úgy határozott, hogy véget vet ennek a politikának tekintettel az ortodox püspökök és papok hazafias gondolkodására (azaz a szovjet politikai rendszer felé tanúsított támogatásukra komoly veszély idején), továbbá, másrészt, tekintettel arra, hogy Hitler és a náci vezetők megpróbálták integrálni az Orosz Ortodox Egyházat geopolitikai projektjükbe Oroszország, Ukrajna és Belorusszia megszállt területein. Ezen okok miatt számos ortodox püspököt és papot szabadon bocsátottak a börtönökből és a Gulágról. 1943-ban a püspöki konklávé megválasztotta a moszkvai pátriárkát. A háború után az Orosz Ortodox Egyház igen kedvező feltételeket tudott a maga hasznára fordítani; e periódus hozzávetőleg egy évtizeden át tartott, Sztálin 1953-as haláláig.
Hruscsov, Sztálin utódjaként az állampártban (a Szovjetúnió Kommunista Pártja), mivel a Kommunista Párt vezető frakciójának liberális szárnyához tartozott, újfent az elnyomás politikáját alkalmazta a klérussal és a hívekkel szemben, valamint az Orosz Ortodox Egyházzal – éppen úgy mint más vallásfelekezetekkel szemben – kulturális kirekesztéshez folyamodott (anélkül, hogy a 20-as és 30-as évek erőszakos kormányzását illetve szankcionálását alkalmazta volna). Az állampártnak az Orosz Ortodox Egyház felé tanúsított látszólagos toleranciája alig tudta leplezni azt az ellenséges hozzáállást, amely alapvetően nem mutatott változást az elkövetkező hozzávetőleg negyven esztendőn át tartó periódusban a peresztrojka megjelenéséig. G. Elisseev történész -az időszakot elemezve- a következő észrevételeket tette: „A szovjet állam elnyomó és szigorú ellenőrzése a klérus és a hívek számára gyakorlatilag lehetetlenné tett bármilyen valódi szerepvállalást a társadalomban. A hatalom szemében ők csupán másodrendű állampolgárok voltak. A Kommunista Párt vezetői úgy tekintettek az Orosz Ortodox Egyházra, mint amelyik egy olyan intézmény, amelynek nincs jövője, illetve amelyet a kihalás veszélye fenyeget.”
2. Fordulópont a ’80-as és ‘90-es években
Az államnak ez a fajta szigorú és mindenre kiterjedő ellenőrzése a 80-as években megszűnt, miután megválasztották Gorbacsovot az SZKP főtitkárává. V. Zipin, a kereszténységgel foglalkozó történész és a Moszkvai Teológiai Akadémia professzora, összegzi annak a drámai időszaknak a legfontosabb szociokulturális jelenségeit és eseményeit: „A csernobili katasztrófa Oroszországban (1986 áprilisában) apokaliptikus várakozások hullámát keltette az állam és a pártvezetők bátorító kijelentései ellenére. A szovjet politikai rendszer nagyon kemény kritikája, amely rágalmazással keveredett, nagymértékben ösztönözte a lakosság érdeklődését az Ortodox Egyház irányába, amelyre úgy tekintettek, mint a forradalom előtti Oroszország autentikus intézményére; amely csodálatos módon sértetlen maradt a destruktív politikai és társadalmi megrázkódtatások ellenére… 1987-ben a hivatalos szovjet ideológia, a maga specifikus komponensével – a tudományos ateizmussal – már nem volt többé az Ortodox Egyháza leghajthatatlanabb és legvehemensebb ellensége, gyengesége nyilvánvaló volt.”
Kihasználva a kedvező politikai helyzetet, az Orosz Ortodox egyház pompával ünnepelte meg 1988-ban Oroszország Keresztségének millenniumát.[2] Ezt az ünnepet úgy szervezték meg, hogy egyrészt vallási szertartásokat vezettek be számos nagyvárosban szerte az országban, másrészt, tudományos konferenciák és kulturális események sorozatát tartották, és rengeteg kiadványt adtak ki. Mindez hatalmas fellendülést jelentett az Egyház presztízsének, annyira, hogy néhány ortodox püspököt és papot képviselővé választottak az SZSZKSZ Legfelsőbb Tanácsába. Azon a konklávén, amelyet az előbb említett keresztény jubileumnak szenteltek, boldoggá avatták Dimitrij Donszkoj herceget,[3] Andrej Rubljevet a híres festőt és szerzetest, Szent Maximust a teológust, a moszkvai metropolitát Makaríjt (XVI. század) és Paisszíj Velicekovszkíj szerzetest.[4] 1988 és 1990 között a szovjet kormány 30 kolostort és számos templomot adott vissza az Orosz Ortodox Egyháznak, amelyeket a 20-as és a 30-as években vettek el.
1990-ben a püspöki konklávé új pátriárkát választott II. Alexij (Rüdiger) személyében. A konklávé e lépése, amint az nyilvánvaló ma, Isten által elrendelt esemény volt Oroszország keresztény népe, az Ortodox Egyház, valamint a társadalom számára is, mivel II. Alexij nemcsak tudós és szeretetre méltó pásztornak bizonyult, hanem óvatos és kitartó politikusnak is. Első hivatalos beszédében, beiktatása után, többek között a következőket mondta: „Először is hadd hívjalak benneteket, püspököket és papokat, szerzeteseket és laikus keresztényeket, arra, hogy megtegyünk mindent, amit csak képesek vagyunk, hogy megőrizzük Krisztus Egyházának egységét. Amíg itt vagyunk e társadalomban, amelyben élünk, látva az ellentétes oldalon lévők hajthatatlanságát, mint keresztényeknek kötelességünk példát mutatni a testvériséggel, az együttműködéssel és egymás megértésével kapcsolatban. A szeretetnek egyesíteni kell minket, mint Isten és az Anyaszentegyház szolgáit.”
A SZOVJETÚNIÓ ÖSSZEOMLÁSA UTÁN
A szovjet politikai rendszer összeomlása hatalmas impulzust adott Oroszországban az emberek evangelizációjának (ugyanez a jelenség volt megfigyelhető Ukrajnában és Belorussziában is). A 90-es évek elején Oroszországban használták a „Kereszténység diadala” kifejezést – nem ok nélkül; abban az időszakban, emberek milliói jutottak hitre nagyszüleik révén. E folyamat még ma is tart, noha már nem hasonlítható egy olyan áradathoz, mint amilyen a közelmúltban volt. Megbízható statisztikai adatok nem léteznek, ezért az oroszországi hívek számát szociológiai felmérések alapján kalkulálják. Az eredmények divergensek. A válaszadók 50-70%-a kereszténynek vallotta magát, ám csak egyharmaduk jár rendszeresen misére (eltérő periodicitással), olvas keresztény témájú könyveket és folyóiratokat, és tartja be a keresztény élet normáit. A keresztény emberek e kifejezés abszolút értelmében azok, akik valóban keresztény értékektől motiváltak életükben, általában társadalmilag elkötelezettek, a szociológusok becslése szerint a válaszadók 2-7%-át tették ki.
Sokkal könnyebb „mérni” az Ortodox Egyház jelenlétét a poszt-szovjet orosz társadalomban intézményei révén. 2005 decemberében, az Orosz Ortodox Egyház 433 kolostort, 12665 egyházmegyét, öt akadémiát (Moszkvában, Szentpétervárott, Kijevben, Belorussziában, Moldovában), keresztény szülők gyermekei számára vasárnapi iskolahálózatot, valamint számos szociális otthont működtetett. Néhány kolostor és zárda újra megnyílt, amelyek évszázadokon keresztül vallási zarándoklatok célállomásai voltak, de a szovjet rezsim alatt elkobozták őket, mint például a híres Optina Pusztina kolostort. Ide sok orosz író, filozófus, vállalkozó szellemű ember valamint értelmiségi járt az 1800-as években, hogy megvitassák egzisztenciális problémáikat az idős, tudós szerzetesekkel, akik mindig készek voltak e világ hatalmas indulatai által gerjesztett kétség terhének enyhítésére. 1991 nyarán, Szerafim Szarovszkíj tisztelendő úr földi maradványait ünnepélyes keretek között átszállították Leningrádból a Diveevszkíj kolostorba, Nizsnij-Novgorod régiójában. A szovjet állam által lerombolt, majd később újjáépített templomok listáján az első számú vitathatatlanul a Megváltó Krisztus-székesegyház volt Moszkvában.
A hívek növekvő létszáma arra ösztönözte a Zsinatot, amely az Ortodox Egyház adminisztratív struktúráját irányítja, hogy új egyházmegyéket szervezzen meg. 2005-ben a püspökök száma 140 volt, míg a papság több mint 14000 főből állt (a duplája az 1988-as létszámnak). Az Ortodox Egyház számos nemzeti, regionális, havi és heti periodikát ad ki; a Patriarchia.ru nevü hivatalos internet portálon kívül, található még néhány népszerű keresztény portál, mint pl. Pravoslavie.ru, amelyet a moszkvai Szretenszkíj Kolostor és Tihon Sevkunov perjel gondoz. A Rádió RADONEGE hallgatóinak a száma hatalmas. A legnépszerűbb keresztény pap Oroszországban, már csak a televízió miatt is, minden bizonnyal Andrej Kurajev, a Moszkvai Akadémia professzora, történész és kulturológus (saját weboldallal is rendelkezik).
3. A 2000-es konklávé és a két orosz egyház újraegyesülése
2000-ben Moszkvában hívták össze a püspöki konklávé speciális ülését, hogy megünnepeljék Krisztus Jubileumát. E komoly szertartás alkalmat adott több mint 1200 személy boldoggá avatására is: püspökök, szerzetesek, papok és laikus keresztények, a 20-as és 30-as évek szankcióinak áldozatai. Az utolsó orosz cárról, II. Miklósról, és családjáról, akiket 1918 júliusában a bolsevik rezsim parancsára végeztek ki, a konklávé keresztény mártírként tett említést. A hívek egy része ma úgy érvel, hogy a bolsevikok Isten ostora voltak, s Oroszország íly módon lett megbüntetve a nép bűnei miatt, a kevélység és a hitehagyás miatt. A szenteknek, a hóhérok áldozatainak mártíromságára, ezek az emberek úgy tekintenek, mint megváltásra.[5]
A konklávé ugyanezen ülése jóváhagyott egy rendkívül fontos dokumentumot, melynek címe: Az Orosz Ortodox Egyház társadalmi koncepciójának alapelvei. E dokumentum szerint a hívek engedelmességgel tartoznak a világi hatalomnak, de abban az esetben, ha e hatalom rossz útra fordul, azaz nem tisztelné Istent és a keresztény értékeket, a keresztényeknek kötelessége a civil engedetlenség. Szakértőkből álló csapat készítette el ezt a dokumentumot, amely csapatot Kiril, Szmolenszk és Kalinyingrád metropolitája állított össze és irányított.
A polgárháború idején, valamint a 20-as években, hozzávetőlegesen kétmillió orosz emigráns hagyta el az országot, akik között volt néhány püspök és számos ortodox pap is, akik külföldön alkották az Orosz Ortodox Egyházat. Az Orosz Ortodox Egyház eme megosztottságát 2007-ben, hosszadalmas tárgyalásokat követően orvosolták. A megtalált egységet úgy ünnepelték Moszkvában, mint az orosz keresztények nagy ünnepét (habár a hívek némely csoportja külföldön a megállapodást elutasította). Azóta az Ortodox Egyház minden évben fontos világtalálkozót szervez, ahol meg lehet vitatni a legégetőbb társadalmi problémákat. E találkozón ott vannak a kormány képviselői, az Állami Duma képviselői, politikai pártok és szakszervezetek vezetői, tudósok és művészek.
A keresztények aktív részvételének az orosz társadalom életében sajnos tragikus aspektusa is van: rengeteg pap és szerzetes esik szélsőségesek, fanatikusok és bűnözők áldozatául. Az első személy ezen a szomorú listán Alexander Men, a jól ismert prédikátor, misszionárius és keresztény szerző, akit 1990-ben gyilkoltak meg. A múlt év novemberében és decemberében két ortodox papot, Danil Szisszojevet és Alexander Filippovot, öltek meg.
4. Az új Pátriárka és a Kereszténység feladatai
Egy esztendővel ezelőtt, II. Alexíj halála után, Smolenszk és Kalinyingrád metropolitáját, választották pátriárkává. Kiril pátriárka elkötelezett a missziós evangelizáció olyan jellegű fejlesztése és fölerősítése mellett, hogy erősítse az együttműködést a hatalom struktúráival.
A nagyközönségnek szánt tanulmányai, illetve néhány lényeges előterjesztés és ajánlás összegzése lehetővé teszi, hogy az Egyház jobban megjelenjen a médiában, és csoportok, klubok, kulturális és szociális központok alakuljanak, melyek ugyan autonóm módon működnek, de mégiscsak az Egyházhoz kapcsolódnak. Az oktatás és a tudományos ismeretek terjesztésének területén is számítani lehet bizonyos változásokra. Elsősorban az orosz kultúrtörténeti ismeretek növelésére van szükség, mert az emberek, főleg a fiatalok, olyan kulcsfontosságú személyről sem tudnak, mint pl. Radonyezsi Szent Sergij,[6] Makarij és Filip moszkvai metropoliták,[7] Ghermoghen[8] és Tihon[9] pátriárkák és Szent Szerafim Szarovszkíj.
Összegezve elmondhatjuk, hogy a kereszténység és az Ortodox Egyház a Szovjetunióban 1917-től 1990-ig (két „szünet” kivételével, a háború után és a peresztrojka alatt) el voltak nyomva. A poszt-szovjet Oroszországban olyan új világban élnek, amely veszélyes ugyan, de mégiscsak szabadságot jelent.
DIMITRIJ MIHAJLOVICS VOLOGYIHIN[10]
[1] Elhangzott az „ Egyház és misszió a sokvallású évezredben” című konferencián Aarhusban (Dánia) 2010. januárjában.
[2] Kijev (Oroszország vezető nagyvárosa 900-ban) lakosainak kollektív megkeresztelését Vlagyimir herceg rendelte el 988 nyarán, egy évvel azután, hogy ő maga keresztény hitre tért. Vlagyimir herceget az Orosz Ortodox Egyház boldoggá avatta, mint aki „egyenlő az apostolokkal.” Ez volt a jele történelmi szerepe elismerésének.
[3] A moszkvai Dimitrij herceg legyőzte azt a nomád hadsereget, amelyet tatárokként ismertek a középkori Oroszországban; ez volt a Kulikovói csata a Don-folyó partján 1380-ban.
[4] A moszkvai Makarij metropolita volt tanácsosa és lelki mentora a fiatal moszkvai hercegnek és első orosz cárnak, IV. Ivánnak (Európában Rettegett Ivánként ismerik), uralkodásának első 17 évében, 1564-es haláláig. IV. Iván cár hatalommal való visszaélései, valamint szélsőséges kegyetlenségéről tanúskodó tettei 1565 és 1584 közé estek.
Paisszij Velicekovkij ukrán származású szerzetes 17 évig tartózkodott egy görög kolostorban, amikor kinevezték perjelnek először a dragomirnai kolostor élére, majd azután a namêchei élére (mindkettő Moldovában található); ő jól ismert és nagyrabecsült fordító volt, 1794-ben halt meg.
[5] A szovjet éra e teológiai értelmezését néhány ortodox egyházi ember kijelentése és publikációja követte, amelyeket „virulens antiszovjetizmus” hatott át. Ez kritikai reakciót váltott ki történészek és újságírok részéről, akik ugyanahhoz a keresztény világhoz tartoztak. Ezen a ponton a vita az orosz keresztények két áramlata között folytatódik.
[6] Szerghij, a mai Szergijev Poszad város terültén lévő egykori kolostor perjele, 1380-ban áldását adta Dimitrij hercegre és hadseregére, sőt – ami többnyire kivételes az orosz kereszténység történetében – két fiatal szerzetesnek, Pereszvetnek és Oszlabának azt tanácsolta, hogy harcoljanak a herceg oldalán. Mindketten elestek Kulikovó mezején. E tényt még a második világháború utáni szovjet tankönyvek is megemlítették.
[7] Filip, Szolovezkij kolostorának perjele, amely kolostor a Fehér-tenger egyik szigetén található, Moszkva metropolitája volt 1566-tól 1568-ig. Miután megtagadta IV. Iván cár hatalommal való visszaélését, erőszakosságát, illetve kegyetlenségét, bebörtönözték, majd 1569-ben Maluta Szkuratov kivégeztette, aki IV. Iván híres hóhéra és hűséges szolgája volt.
[8] Ghermoghen pátriárka a lengyel megszállás alatt (1605-1612) leveleket küldött a kolostorokba, ellenállásra szólítva fel az orosz keresztényeket az agresszorok ellen. Miután bebörtönözték a lengyelek, 1612-ben, röviddel Moszkva felszabadulása előtt meghalt.
[9] Tihon (Bellavin) pátriárkát 1917 novemberében, az úgynevezett Zsinati periódus után választották meg, amikor egy kinevezett hivatalnok az Orosz Ortodox Egyházat úgy irányította, mint egy minisztériumot. Tihon pátriárka, a klérussal és a hívekkel egyetemben, a bolsevik rezsim részéről elnyomásnak és szankcióknak volt alávetve. 1925-ben halt meg.
[10] A Moszkvai Állami Egyetem Történelem Tanszékének professzora, az Orosz Tudományos Akadémia Vallásközi Tanulmányok Tudományos Tanácsának tagja. – A lábjegyzetek Jevgheny Novoszelovtól származnak.