Megjelent az Egyházfórum 2006/1. számában
Intelligens tervezés – az evolúcióelmélet új riválisa
Vigyázó szemetek Moszkva után Washingtonra vessétek! Talán ez lehetne az a jelmondat, amely a kommunizmus bukása után bekövetkezett ideológiai elbizonytalanodásban találóan fejezi ki az új és biztos egzisztenciális támpont, illetve a világos és „üdvözítő” eszme utáni sóvárgást: „egy kinyilatkoztatás világképét nem kell az éppen uralkodó (és folyton változó) többségi véleményhez igazítani” (Dr. Szentpétery Péter, 18). Jelen pillanatban, a tágan értelmezett „nyugati” világban, ezt az eszmét a társadalom működésére vonatkozó erkölcsi jellegű követelményeket is megfogalmazó amerikai gyökerű és bibliai színezetű vallási fundamentalizmus testesíti meg a leginkább. Ebben az eszmerendszerben mellékes a tudás, ellenszenves a kritikus gondolkodás, ellenben főszerepet kap a mindent magába foglaló egyéni hit és meggyőződés, amelynek még a kutatást és a tudományos tevékenységet is irányítania kell: „Ha igaz az, hogy a természeti struktúrák mögött egy értelmes tervező áll, fel kell adni a tudomány és a vallás merev szétválasztását, és azt az elképzelést, amely a vallást kizárja a természet megismerésének területéről, és tisztán a pszichológia és a metafizika területére utalja.” (Dr. Jeszenszky Ferenc, Előszó, 11).
Alapjában véve tehát ennek a személyes vallási meggyőződésnek a tudományosság igényével fellépő követelménye olvasható ki az Értelmes Tervezettség Munkacsoport (ÉRTEM) anyagaiból összeállított, és Tasi István Krisna-hívő lelkész által szerkesztett, kötetből. A hangzatos címmel és alcímmel ellentétben azonban az olvasó tulajdonképpen csak az evolúcióelmélet „tudományos” kritikájával szembesül. Ami akár meglepő is lehet, ha alaposan átgondoljuk Dr. Jeszenszky Ferenc fizikus, a „természettudomány doktora” (83), markáns megfogalmazását. Szerinte ugyanis „az evolúció nem természettudományos tény, nem is elmélet, hanem költői kép, amelyet semmi sem támaszt alá, ezért nem a tudomány, hanem a fantasztikus irodalom területére tartozik” (207). Az új és „modern vetélytárs” ugyanakkor egyetlen kijelentő mondatban összefoglalható: Isten teremtette a világot! Ezt azonban már nem a kinyilatkoztatás alapján tudjuk, hanem mintegy tudományos felismerésként hozzák tudomásunkra a kérdéssel foglalkozó természettudósok. Ezzel metafizika és természettudomány egyfajta egységesnek és összefüggőnek tetsző magyarázattá látszik sűrűsödni. Mindez valójában csak látszat, mert a dokumentumokban megjelenített tudományosság nélkülözi a vallástudományi (és teológiai) dimenziót. Az evolúciónak hitrendszerré történő átminősítési kísérlete ugyanis nem tekinthető ilyen dimenziónak. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Munkacsoport tagjai vagy nem rendelkeznek vallástudományi műveltséggel, vagy pedig teljesen figyelmen kívül hagyják azt (lásd pl. Dr. Szentpétery Péter írását, 173-194). Ami önmagában véve nem meglepő, hiszen egyrészt a felekezeti teológia összeegyeztethetetlen a tudományos igényű vallástudománnyal és vallástörténettel; másrészt pedig a természettudósok jelentékeny hányada szükségtelennek tartja a humán műveltség megszerzését. Ezt egyébként beszédesen bizonyítja a budapesti Egyetemi Könyvtár jelenlegi beszerzési politikája. Nem véletlen tehát, hogy egyes természettudósok vallási és társadalmi kérdéseket érintő magabiztossága egyenesen arányos az illető kérdéskörben való szakmai járatlanságukkal, amelyet a tudományos fokozatukkal és státusukkal alátámasztott tekintélyelvűséggel igyekeznek ellensúlyozni. Mindebből pedig egyértelműen következik az árnyalt és differenciált gondolkodásra, illetve az összefüggések sokszor bonyolult, időhöz és térhez kötött szövevénye átlátására való képtelenség. Arról nem is beszélve, hogy a bináris gondolkodás kedvező előfeltételt teremt a dualista szemlélet, valamint a jóban – rosszban, az igazban – hamisban, az ellenségben – barátban gondolkodó vallási és ideológiai eszmerendszerekhez való odafordulás, illetve az ezek melletti elköteleződés számára. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a Lausanne-i (vagyis francia svájci federális) Műszaki Egyetem többek között civilizációs történet (és benne vallástörténet/vallástudomány), esztétika, filozófia, pszichológia és szociológia kurzusokat kínál a hallgatóinak.
A probléma lényegében nem az ÉRTEM meggyőződése, melyet a dokumentumgyűjtemény markánsan megjelenít, hanem az ebből levezetett társadalmi követelményként megfogalmazott igény. Hiszen az evolúciót egyértelműen materialistának és ateistának bélyegző Munkacsoport kifejezett szándéka, „hogy a ‘tervezettség’ alternatívája az oktatásban is teret nyerjen” (16). A kötetből azonban nem derül fény ezen „alternatíva” tényleges és strukturált tartalmára. Így, a tagság alapján ítélve, joggal feltételezhetjük, hogy vagy a bibliai teremtéstörténettel, vagy pedig a Krisna-hívők kozmológiájával és kozmogóniájával kellene számolnunk. Esetleg mindkettővel. Ez lenne a „modern” természettudomány? Ha igen, akkor a vallás és a tudomány olyan középkori ihletettségű, ellenben „újszerűen” ható, akként beállított összekapcsolásáról beszélhetünk, amely magában foglalja a vallás és a politika szerves összefüggését is. Mindez pedig nem más, mint a társadalmi rendet erkölcsi rendként elképzelő – és működtető – teokratikus világszemlélet. Gyakorlatilag a „modern” iszlám totalitarizmus sem akar semmi mást. Nem véletlen egyébként, hogy a „két dudás egy csárdában” effektus miatt az egymással különben szembenálló vallási szélsőségek erkölcsi kérdésekben többnyire kiválóan megértik egymást.
Végeredményben azzal, hogy az ÉRTEM az intelligens tervezést egyenragúnak tekinti azzal az evolúcióval, amelyet „modern mítosz”-nak (Szabó Attila, 195-202) bélyegez, tulajdonképpen a saját logikátlanságára és következetlenségére derít fényt. Hiszen mindent egybevetve, egy számára elfogadhatatlan tudományos elmélet „mítosz”-szá minősítésével párhuzamosan a saját mítoszát igyekszik „tudomány”-nyá minősíteni, teljesen figyelmen kívül hagyva a műfaji és tudományági különbségeket. Minden esetre nagy érdeklődéssel várom azt a kötetet, amely az intelligens tervezés elméletének a strukturált – és főképpen pozitív – kifejtését tartalmazza majd. Addig is elgondolkodhatunk arról, hogy milyen kilátások kecsegtetnek bennünket a jövőbeni magyar „tudásalapú” társadalomban, amennyiben addig a hazai tudományos élet, legalábbis részben, nem válik köznevetség tárgyává!
Aeternitas, Felsőörs, 2004.
Jakab Attila