Megjelent az Egyházfórum 2009/2. számában
MIÉRT BESZÉLEK? KIHEZ ÉS MILYEN SZÁNDÉKKAL?
Már 2007 óta a címben megjelölt témakörben dolgozunk a brüsszeli Pax Christi egyik munkacsoportjában. Felvetődött a javaslat: hogy miért ne vizsgálnánk meg ezeket a kérdéseket szülőhazámban, Magyarországon is. Bátorság és elszántság kellet ehhez, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy beleszóljak a magyar ügyekbe, amikor már 50 éve távol élek az országtól, 1500 kilométerre. Kérem az olvasót, bocsássa meg nekem a merészségemet. Nem elég megbocsátania, hanem számításba kell venni, hogy nem csak kilométerekben számolva nagy a távolság. Ott leselkednek a „mi” és a „ti” érzések, képek és személyes ellenszenvek. A sistergő propaganda és a másik gyatra meghallgatása, a különböző emberek és csoportok nyelvhasználata, művelődési különbségei. Az én kettős kötődésem: magyar származású vagyok, de Belgiumban tanultam. Sok kérdésben tudatlan vagyok, és bizonytalanságaim vannak!
Ugyanakkor, biztos vagyok abban, hogy elfogadhatatlan a gyakran hallott állítás: „savoir se taire sur ce qu’on ignore”[1]. Inkább Wittgenstein állítását megmásítva jelentsük ki: „wovon man nicht sprechen kann, darüber muss man sprechen”.[2] Meggyőződésem, hogy egyházaink – hivatalt viselő lelkipásztorok (püspökök, egyéb előjárók és papok[3]), illetve Isten népének és közösségeink nagy többségét kitevő világiak – magunk is részei vagyunk Európának, és felelősek mindazért, ami itt vagy ott történik. Bűneinkkel, vétkeinkkel, szenvedéseinkkel és hitvallásunkkal, elmulasztott vagy megtett bocsánatkéréseinkkel, bűnbánatunkkal együtt.
A bűnbánat és kiengesztelődés szempontjai éppoly fontosak, mint a növekvő társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekkel szembeni igazságosság és együttérzés igényei. Ezek – hosszú távú folyamatok – első lépéseinket már ma megtehetjük, de kizárólag az egyén és a közösség, a velünk élő társadalom egészének összefüggésében. Nincs azonban bűnbánat és kiengesztelődés, és emberi jövőnk sincs, ha esetleges igazságainkat, a jó és a rossz közötti útkeresésünket nem rendeljük alá egy olyan nyilvánosságnak, amely valamilyen módon egyén és személy feletti. Nincs keresztény létalap, ha cselekedeteink és szabadságunk társadalmi célja nem szolgálja Isten Királyságának lehető evilági kialakítását is.
Összefoglalva, szeretnék kettőt hangsúlyozni. A múlt az emlékezés színpada, amíg a jövő már ma kezdődik. A fellelőségre vonás, csak a jövőre gondolva elképzelhető!
HOGYAN VISZONYULTAK EGYHÁZAINK A KÜLÖNBÖZŐ RENDSZEREKHEZ?
Európa 20. százada összetettnek és kockázatosnak bizonyult. Egymást követték az önkényuralmi rendszerek, és társadalmi-történelmi méreteket öltött a türelmetlenség. Az egykori önkritikus Európa eltűnt a szemünk elől. Észre, alázatosságra, egyéni és társadalmi kiengesztelésre pedig minden korábbinál nagyobb szüksége lett volna, és lenne ma is.
Fokozottan érvényes mindez a sűrített történelmi menetrendet követő legújabb kori Köztes-Európában.[4] Az egykori rendies-földesúri világból a neoliberális társadalmi környezetig eljutó, a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus korszakait elszenvedő térség társadalmait, polgárait ma is kínzó, kellemetlen érzések gyötrik. Ez még semmi. Fejtő Ferenc egyszer megemlítette: Magyarország álláspontja minden rendszerváltozásnál 180 fokkal fordul, de marad csatlós ország. Hol német vagy szovjet, hol Amerika-párti, minden kritikai hozzáállás nélkül![5]
A hősies hitvallás és gyáva árulás, a szenvedők és a szenvedések előidézői, a szegénység és a kiáltó fényűzés kettősségei közötti feszültségek feloldására eddig szinte kísérlet sem történt. Ezek felvetésének csak akkor van értelme,
- ha a gonosznak és a bűnnek megváltoztathatók a társadalmi feltételei
- ha a cél a jobb közös jövő megteremtése.
Megvan-e ennek a lehetősége és mit tegyünk ennek érdekében?
A rossz jelen van a világban. Nem is emberi, nem is isteni, de felelősei emberek: egyénileg, közösen és társadalmilag. Van-e ebből kiút, ez a nagy kérdés. A bűnbánat és kiengesztelődés pont olyan fontosnak tűnik, mint az igazságosság és az együttérzés. Ezek hosszú távú folyamatok. Nincs bűnbánat és kiengesztelődés Krisztusban, ha a másikat nem szólítjuk meg. Ige hiányában az erőszak diadalmaskodik. Megnevezni a vétkeket és megbánni a bűnöket, ez a mi felelősségünk. Ez kockázatos, mert az igazság kimeríthetetlen, és az emberi ige mindig kérdéses, habozó és bizonytalankodó. Lehetetlen tudni biztosan, hogy mi a rossz és mi a jó. El kell fogadnunk Isten parancsát: a mindentudás lehetetlenségét, a felebaráti szeretetet, az Isten Királyságának, már itt a földön való építését a másikkal együtt stb. Ezek a parancsok cselekedeteinknek határokat szabnak, és lehetővé teszik szabadságunk érvényesülését.
Az egyházaink megújulásához vezető út csak is közös gondolkodással és nyílt, határozott viták során található meg. A tévedéshez, mindnyájunknak joga van, az igazság viszont megköveteli a cselekvést. A múlt tanulmányozásának keresztény szemszögből nézve természetesen csak akkor van értelme, ha komolyan fontolóra tudjuk venni azoknak a társadalmi adottságoknak és cselekvéseknek a helyreigazítását is, amelyek a gonoszsághoz és bűnökhöz vezettek, és ha célként a jobb közös jövő feltételeinek egyéni, társadalmi és egyházi megteremtését is magunk elé tűzzük. Milyen lehetőségeink vannak mindehhez? Mit tehetünk ennek érdekében? Ezek a gondolatok a különféle vallási meggyőződésű és különböző kultúrához tartozó embereket is érdekelhetik!
Elemzésünk kiindulópontja lehetne az a feltevés, ami szerint antropológiai és társadalmi felfogásunk döntően befolyásolja gondolkodásunkat. Mindig az emberről van szó végeredményben, hiszen nincs sem hit, sem tudás ember nélkül: kézzelfogható emberi sorsok, érzékelhető vágyak, tényleges törekvések öltenek testet gondolkodásunkban. Amikor egy kutató harmadik személyben magyaráz egy jelenséget, akkor igen tudományosnak tűnik, de nem veszi észre a feltételezéseinek szükségszerű végtelen sorát. Ha viszont egy jelenséget első személyben szólít meg, keresve az összefüggés tényezőit, akkor már „választott összefüggésekről” van szó, olyan összefüggésekről, amelyek lehetővé teszik a magyarázatot vagy hozzájárulnak ahhoz. A második személyben való fogalmazás megengedi a vitát és a kritikát a másikkal. Az első személy intézményesíti az alanyiságot. A harmadik személy megteremti a szükséges nyelvezetet. A második személlyel lehetővé teszi a párbeszédet.[6]
Ha emberképről beszélünk, az már feltételezi, hogy a világot emberinek látom, ami távolról sem bizonyított. Hiszen az ember- és társadalomképek előfeltevései nehezen birkóznak meg a háború, az emberirtás, a világméretű szegénység vagy az egyén szenvedésének tényével. Mégis, nézzük meg a társadalomtudomány nagy elméleti munkáit. Az egyikben az emberkép csak hallgatólagos és rejtett, sőt sokszor kifejezetten kétséges. A másikban kikerülhetetlenül előtérbe kerül, és vita tárgya.
A liberális gondolkodók emberképe az egyén szabadságából és haszonkereső természetéből indul ki, az egyenlőség és testvériség elvét sokszor elhanyagolja. A szocialista irányzatok[7] a dolgozó osztályok sorsával foglalkoznak, és más társadalmi berendezkedésű rendszerek megvalósítására készülnek, törekedve az egyenlőség felé. Ezen irányzat az egyes embert csak úgy tudja elképzelni, ha osztályt képez, és ha van osztályöntudata. A konzervatizmus a közösség elsőbbségét és az egyén tökéletlenségét állítja szembe, s azt hirdeti, hogy a társadalom intézménye értelemmel nem fogható fel. Az emberi cselekvés a konzervatívok szerint kevésbé ésszerű; inkább előítéletek, szokások, hagyományok határozzák meg. Az emberi lény elrendeltetett, hogy különféle „egészek” rendezett hatáskörébe illeszkedjék be, kezdve a testvériségtől, a családtól a politikai közösségen át a teremtés teljes világáig.
A keresztények esetében, a változó ember- és társadalomkép nagy valószínűséggel maga után vonja a különböző isten- és társadalomképet is, illetve egyházképet!
EGYHÁZAINK ÉS A TÖRTÉNELMI POLITIKAI-GAZDASÁGI RENDSZEREK
A köztes-európai térségben különösen jelentős eszmei-ideológiai áramlatnak számított a két háború közötti időben az a konzervatív nemzeti-keresztény irányzat, amelynek számos, igen kártékony megnyilvánulását tudnánk felsorolni. Hogy csak néhány szempontot említsünk ezek közül:
- a helyi „kiskirályok”;
- az antiszemitizmus sokféle megjelenése (beleértve ebbe a zsidóüldözést és a népirtást);
- az antibolsevizmus, illetve az oroszellenesség jelszavai és érzelemvilága (ami szerepet játszott a nácizmus Szovjetunió elleni hadjáratában);
- az irredentizmus szélsőségei stb.
Egyházaink e fejleményektől mind a mai napig nem tudtak komolyan elhatárolódni.[8] A II. világháború szörnyűségeinek és tanulságainak, a világháború idején játszott szerepe (pl. a hallgatások, mulasztások, együtt-, sőt közreműködések) mélyre ható elemzését azóta sem végezték el, a bűnbánat és kiengesztelődés érdekében érdemi kezdeményezéseket nem tettek. Fél évszázad múltán, az 1989-es fordulatot követően pedig ugyanez a helyzet ismétlődik.[9] Ma felvetődik a tőkés, neoliberális rendszerhez való viszonyulás is.[10]
A bűnöknek és vétségeknek többféle változatát és többféle következményét érdemes megkülönböztetnünk:
- bűntény → büntető eljárás;
- helytelen politika → lemondás, megújulás vagy forradalom;
- rossz cselekedet → rossz lelkiismeret, bocsánatkérés, jóvátétel stb.;
- eszmei, szellemi hiba vagy tévedés (pl. az emberekkel szembeni felelőtlenség) → alázat, tanulás, mások meghallgatása stb.;
- társadalmi-gazdasági gyarlóságok vagy bűnök → társadalmi harc és kiállás, együttműködés és nevelés;
- nem evangéliumi cselekvés → felelősség a felebaráttal szemben, a társadalommal és a világgal szemben.
Mikor ér véget a múlt: vajon a felejtés, az elévülés s a hallgatás által? Mikor kezdődik a jelen, a jövő: valóban a bűn és a bűnhődés, a kiengesztelés és a cselekvés által?
AZ EVANGÉLIUMI ÉS TÁRSADALMI CSELEKVÉS KÉRDÉSEI
A legfontosabb az evangéliumi cselekvés kérdéseinek a megvitatása. Már szóba került, hogy történelmi, antropológiai és társadalmi helyzetünk és képzeteink isten- és egyházképünkben is érvényesülnek, és az ezekről kialakult felfogásunkban illetve jövőképünkben is megjelennek. Cselekedeteinkben is tükröződik ez a szemlélet, mely a „közös felelősség és az európai jövő” irányába mutat. A szeretet törvénye nem egyszerűsíthető le, nem sorvasztható le a jó vagy a rossz fogalmaira! A szeretet lényege a megnyilvánítás. A jó és a rossz társadalmi építmény, még ha hagyományon is alapul. Ezért elkerülhetjük a mindennapos politikai színteret. A hatalom lehet jó vagy rossz, meghatározhatja mi a jó és mi a rossz. A keresztényi szeretet csak sugalmazhatja ezt a megkülönböztetést.
Az egyházi, illetve pápai bocsánatkérések azt a benyomást keltik, mintha a visszaemlékezés valamifajta erény lenne anélkül, hogy megtudnánk milyen célra használják fel. A múltban megesett bűn tetteink visszafordíthatatlanságával szembesít minket. A megbánás üres lehet, ha cselekvésre nem serkent. Hasonló a helyzet a szenvedéssel, a szegénységgel vagy a hajléktalanokkal való törődéssel. Az egyházak segítenek s tőrödnek, és ez fontos. Ugyanakkor, elengedhetetlenül szükséges az okokkal is foglalkozni. Mi és hogyan lesz a szenvedés, a szegénység vagy a hajléktalanság. Itt vetődik fel a „bűnös építmények” kérdése: a nácizmus, a kommunizmus és a kapitalizmus!
Az egyházak többsége tehetetlen, szellemi meddőségben szenved. Azt hiszik, hogy a tömegtájékoztató eszközök felhasználása megoldja a hívek és a papok kiöregedését, mennyiségi és minőségi válságát. Az egyházfők felelőssége nagy ebben a válságban, mert ők elhagyták a szó szoros értelmében a rájuk bízott nyájat. A felébredő fegyelmezési hullám sem megoldás erre a válságra, hiszen az egyházainkban a hívek és a papok többségükben felnőttek.
Kertész Imre szerencsésen fejezi ki a dolog lényegét: „Intézményes katarzist is el tudnék képzelni. Vajon nem a nyugati keresztény kultúrkörben esett-e meg a holocaust? Vajon nem kellett volna a Báránynak magára vennie a bűnt? S nemcsak az egyházban 2000 év óta rejlő antijudaizmus miatt, ami az európai emberben világképpé rögzült, hanem a kereszténység megújítása, igaz univerzalitásának felmutatása érdekében?”[11]
A „Karamazov testvérek” öreg sztarecjának a leckéje is megszívlelendő: „A mi remeteségünk csakis akkor éri el a célját, ha ráeszmélünk, hogy nemcsak rosszabbak vagyunk minden világinál, hanem mindenki előtt felelősek vagyunk mindenkiért és mindenért, az emberek minden bűnéért, az egyetemesekért és az egyéniekért egyaránt”[12]. Bizonyos mértékig, felelősek vagyunk minden emberért, közel vagy távol állókért. Felelősségünk a társadalmi kapcsolatok alakításban válik kézzelfoghatóvá: az igazságosság, a nemek egyenlősége, a nemzeti kisebbségek tisztelete, a béke, valamint a teremtés megőrzése terén. A felelősségvállalás gyakorlás, kifejezetten pedig az oktatás és a nevelés útján valósul meg. Egy adott társadalom vagy egy egyház felelősség-közösségként fogható fel.[13]
A közömbösség többet nyom, mint a láncok. A felháborodás az első lépés a cselekvés felé, az igazságért és a jobb testvériségért. A tömegtájékoztatás lehetőségét ebből a célból is ki kell használni. „Az Evangéliumból következő és a konkrét helyzettel összhangban lévő feladatának az egyház akkor és abban a mértékben tud eleget tenni, ha és amennyire maga is megéli, amit tanít; ha érzékelhető társadalmi formája összhangban van üzenetének spirituális tartalmával, s azt példásan kifejezi, és jelszerűen megjeleníti…
…Konkrét diskurzusközösségként az egyház egy szélesebb kulturális hagyomány összefüggésében alakította ki az identitását, ugyanakkor az adott társadalom kulturális kontextusába is belehelyezkedik. Ezért vallási és társadalmi identitása részben fedi egymást, bár vallási identitása fölébe emelkedik társadalmi önazonosságának. Az egyház médiafelfogásának és alkalmazásának kötelezettsége, hogy a legyőzöttek, az elfeledettek, a történelem fogaskerekei között felőrlődöttek megmentését, megmenekülését helyezze középpontjába, és az áldozatok jogainak érvényesülése érdekében lépjen fel”.[14]
Kell, hogy éljen a remény a megújulásra a történelmi egyházakban. A reménytelenség egy olyan egyházképet mutat, ami valójában nem hisz a megbocsátás, a megtisztulás és az újjászületés lehetőségében, valóságosságában.[15]
A TÁRSADALOM, AZ EGYHÁZ MINT „FELELŐS KÖZÖSSÉG”
A teremtés a mások szenvedéstörténete.[16] Ezért fontos az emlékezés → felháborodás → közös és nyílvános önbírálat → elismerés és felismerés → társadalmi/közösségi szerveződés → ellenállás és közösen vállalt tevékenység, illetve politika, de nem egyik vagy másik párt politikája. Ma harcot kell vívni. Politizálni kell:
- a „földi javak egyetemes rendeltetéséért”; minden kirekesztés kizárt. A Föld mindenkié!
- a kapitalizmus, mint „bűnös építmény” megszüntetése vagy legalább is kevésbé bűnösként való bemutatása;
- a társadalmi szenvedés égbekiáltó jellegének leépítése: az emberi méltóság megköveteli az egyenlőséget és az igazságosságot, a gazdasági-társadalmi politizálást; a békepolitikát; a környezetpolitikát.
1988-ban II. János Pál pápa, Sollicitudo Socialis c. enciklikában sok érdekes gondolatot fedezhetünk fel, amit a helyi egyházak nem szívesen hallanak meg. A világot „az imperializmus különböző formái uralják, /és ami/ nem más, mint a ’bűn struktúrái’[17] alá rendelt világ. A negatív tényezők összessége, amely az egyetemesnek tekintett közjó tudatosítása és annak nélkülözhetetlen előmozdítása ellen hat. A jelek szerint csak nehezen legyőzhető gátakat építenek ki az emberekben és az intézményekben… Beszélhetünk túlzott ’egoizmusról’, ’rövidlátásról’, utalhatunk ’téves politikai döntésekre” és ’meggondolatlan gazdasági intézkedésekre’ (36. pont).”
A katolikus egyház katekizmusának kompendiuma tömör, némelykor rövidre fogott egyszerűséggel így ír: „Mik a bűnös építmények? Az isteni törvénnyel ellenkező intézmények és társadalmi helyzetek, melyeket személyes bűnök hoztak létre.” Elkötelezettségünk egy imperialista országhoz nem túlzott-e? Ugyanúgy megkérdőjelezhető a piacgazdaságnak becézett tőkésrendszerünkhöz való ragaszkodásunk is.
1991-ben, II. János Pál pápa a Centesimus Annus c. enciklikájában aláhúzza. „Isten a földet az egész emberi nemnek adta, hogy valamennyi tagját éltesse anélkül, hogy bárkit is kizárt volna belőle, vagy előnyben részesített volna. Ebben rejlik a földi javak egyetemes rendeltetésének a gyökere… (31.). A fejlett társadalmakban bekövetkezett jelentős változások ellenére a kapitalizmus emberi fogyatékosságai távolról sem tűntek el… Ebben az értelemben teljes joggal beszélhetünk a gazdasági rendszer ellen vívott harcról; olyan gazdasági rendszert értve alatta, amely abszolút elsőbbséget biztosít a tőkének, a termelőeszközök és a föld birtoklásának az emberi munka szabad, személyes jellegével szemben” (34).
„Nem fogadható el az az állítás, hogy az úgynevezett ’létező szocializmus’ bukása után a gazdasági szerveződés egyetlen modellje a kapitalizmus lenne (35. pont)”. „A természeti környezet esztelen rombolásai… létrehozhatják a bűn sajátos építményeit, amelyek megakadályozzák azoknak a teljes emberi kibontakozását, akiket ezek különböző formában sújtanak” (38. pont). Ma „a kapitalizmus alatt olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényesülő szabadság nem egy olyan szilárd politikai rendbe illeszkedik be, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja és a teljes emberi szabadság egyik összetevőjének tekinti…” (42. pont).
A tőkés gazdaság nem más, mint a piacgazdaság legelterjedtebb változata, ami természete szerint antiszociális. Ennek az az oka, hogy a piacgazdaság a vásárlók vagyon és jövedelemegyenlőségét adottnak tekinti. A valóság, a növekvő különbségek, a többség számára nyilvánvalóan elviselhetetlenek! Ebből következnek a soha nem csituló társadalmi harcok. Ugyanakkor a piacgazdaság nem működhet optimálisan sem, tehát társadalmi szempontból elfogadhatóan, csak ha a vagyonok és jövedelmek közötti különbségek teljesen megszűnnek. Ma már mindenki elfogadja, hogy a tőkés világ alapja és célja kétségkívül a pénz-szaporítás egy kisebbség javára. Az igen derűlátók szerint kellő szabályozással és felügyelettel elkerülhető a válság. De minden szabályozás, diplomáciai tárgyalás és felügyelet ellenére, ma a világ válságban van, és a geopolitikai viszonyok újra meghatározókká válnak!
VÉGKÖVETKEZTETÉS HELYETT, KÉRDÉSEK
Ennek alapján már felvázolhatjuk a részleges és kezdeti, de megvitatandó kérdéscsokrokat:
- Az egyházak felelőssége a náci, kommunista és neoliberális rendszerekben. Egyéni és közösségi felelősség. Az utóbbi létezik-e? Ha igen, milyen határok között?
- Az egyházak társadalmi önfelismerése; hibák és sikerek; bűnök és hitvallások. Mi az hogy egyház: Isten népe, papság vagy a „maradék”? Ki és hogyan járulhat hozzá az önfelismeréshez?
- A kiengesztelés módszertana: az egyházak és a megbocsátás. Az egyházak megbocsáthatnak-e, bocsánatot kérnek-e vagy nekik bocsátanak-e meg? Mik ezeknek a feltételei? Az egyházak kiengesztelhetnek-e?
- Isten népének változó és változatos európai útjai a közös felelősség felé:
az elzárkózottságból a nyitás felé,
a hamisságból az őszinteségig és az igazságig.
a félelemből az evangéliumi elszántságig. Mit tegyünk ma és holnap?
BÁRDOS-FÉLTORONYI MIKLÓS
FELHASZNÁLT IRODALOM
BÁRDOS-FÉLTORONYI, Miklós, Egyházak és államok Köztes-Európában – Geopolitikai töprengések, Balassi-Polis, Budapest-Kolozsvár, 2001;
Idem, Tudományelméleti kalandózások: ember- és társadalomképek politikai- és gazdaságtanokban, L’Harmattan, Budapest, 2005;
Idem, Guerres et Paix justes – un regard géopolitique sur la question, Pax Christi Wallonie-Bruxelles, Bruxelles, 2006;
Idem, Bevezetés a geopolitikába, L’Harmattan, Budapest, 2007.
BECK, Ulrich & Edgar GRANDE, Das kosmopolitische Europa, Suhrkamp, Frankfurt a. M., 2007.
BODNÁR, Dániel, Visky Andrással, in: Vigília, 2008/10.
Commission théologique internationale, Mémoire et réconciliation – L’Église et les fautes du passé, Cerf, Párizs, 2000.
DELUMEAU, J., Le Péché et la peur, Fayard, Párizs, 1983.
Deutsche Kommision Justitia et Pax, Souvenir, vérité, justice – Recommandations sur l’abord d’un passé douleureux, n° 102f, Schriften Reiche Gerechtigkeit und Frieden, September, 2004; voir aussi www.justicia-et-pax.de.
DOSZTOJEVSZKIJ, F. M., A Karamzov testvérek, Európa, Budapest, 1975.
«Emlékezet és kiengesztelés», in: Vigília, 2007/10.
GERGELY, Jenő, A katolikus egyház története Magyarországon 1919-1945, ELTE-Újkori Magyar Történeti Tanszék, Budapest, 1997.
GUESCHÉ, Adolphe, Dieu pour penser, I, LE MAL, Cerf, Párizs, 2002.
HAZAN, Pierre, Juger la guerre, juger l’histoire, P.U.F., Párizs, 2007.
Igazságosabb és testvériesebb világot! Tíz év távlatából, Vigília, Budapest, 2008.
KÜNG, Hans, Das Christentum – Wesen und Geschichte, Piper, München-Zürich, 2007.
LACROIX, Jean, Philosophie de la culpabilité, P.U.F., Párizs, 1977.
LÁZÁR KOVÁCS Ákos, Megnyilatkozás és fenntartás. Az egyház önértelmezése mint médiafeladat, in : Vigília, 2008/9.
LEBRUN, J.-P. & A. WÉNIN, Des lois pour être humain, Editions érès, Ramonville Saint-Agne, 2008.
Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány évkönyve 2007, Magyar Katolikus Egyház 1956, Új Ember, Budapest, 2007.
MAGYAR PÜSPÖKI KAR, Igazságosabb és testvériesebb világot! Körlevél a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról, Budapest 1997.
MARCUSE, H., Triebstruktur und Gesellschaft. Ein philosophischer Beitrag zu Sigmund Freud, Suhrkamp, Frankfurt a. M., 1973.
METZ, Johann Baptist, „Auschwitz után”, , in: Vigília, 2008/10.
METZ, Johann Baptist, Memoria passionis, Vigília, Budapest, 2008.
NASZLADY, Attila, A vezetők felelőssége, in: Vigília, 2008/7.
RICŒUR, Paul, Philosophie de la volonté, Aubier-Montaigne, Párizs, 1988.
RÓNAY, László, A második zsidótörvény és az egyházak állásfoglalása, in: Vigília, 1995/3.
Idem, Szorongattatásban – Sík Sándor küzdelmes évei, in: Vigília, 1999/8.
ROSOUX, Valérie, Pardon et Politique: l’empathie est-elle crédible sur la scène internationale?, CECRI-UCL, 2007.
SAÏD, S., La Faute tragique, Maspero, Párizs, 1978.
Schritte zur Versöhnung, Ökumenischer Rat der Kirchen in Ungarn, Budapest, 1996.
SPEICER, Kevin P., Hitler’s Priesters: Cartholic Clergy and National Socialisme, Northern Illinois University Press, Dekalb, 2008.
SZENTMÁRTONI, Mihály, Megbocsátás és kiengesztelődés. Lélektani és teológiai megfontolások, in: Vigília, 2008/7 (a lélektani oldal, nagyrészt angolszász pozitivista lélekbúvárok számos kiadványáraira támaszkodik).
TABAJDI, Gábor & UNGVÁRY Krisztián, Elhallgatott múlt, A pártállam és a belügy, A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956-1990, Corvina – 1956-os Intézet, Budapest, 2008.
TAMÁS Gáspár Miklós, Szürkület, in: Élet és Irodalom, 2008.11.7.
TRACK, Joachim, A nemzet-keresztény távlatban, in: Mérleg, 2008/1-2.
VÁRSZEGI, Asztrik, A Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány működéséről, in: Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány évkönyve 2007, Új Ember, Budapest, 2007.
Magyar Katolikus Egyház 1956, in: Új Ember, 2007.
Vigília, Glattfelder Gyula beszéde (megjelent a Nemzeti Újság 1939. április 19. számába), Vigília, 1995/3.
WILDMANN János, Magyar politikai kereszténység, in: Egyházfórum, 2007/3.
ZSILLE Gábor, Júdások és hősök, in: Vigília, 2008/10; beszámoló Andrzej GRAJEWSKI, A Júdás komplexus c. könyvéről; u.o. Andrzej Grajewski: a szovjet modell, ZSILLE, Gábor fordításásban.
[1] Saját fordításban: „Tudjunk hallgatni, ha nem tudunk”.
[2] Saját fordításban: „Amiről nem tudunk beszélni, arról kell beszélnünk.”
[3] Bizonyos mértékig talán igaza van Naszladynak, amikor következőket írja: „Mindenki vezető, aki irány-adó mások tetteti számára, akár tudja ezt, akár nem, akár akarja, akár nem. Felelőssége ebben rejlik, ám ez a felelősség nyilvánvaló, ha tudatában van az irányító szerepének.” (Naszlady Attila: A vezetők felelőssége. Vigília, 2008/7.)
[4] „Valahol Európában”, Oroszország és a német nyelvű országok közt!
[5] Sokan úgy vélik, hogy az Amerikai Egyesült Államok (USA) nélkül nincs biztosítva a mai gyenge lábon álló magyar demokrácia. innen Brüsszelből nézve ezzel kapcsolatosan több meglátásom volna: Bár az USA a világ egyik legrégibb szabadelvű demokráciája, de ez a demokrácia gyilkolt le több millió indiánt, majd rabszolgaságot tartott fenn majdnem a huszadik századig, és még napjainkban is több száz embert végeztet ki évenként. Másrészt ez a demokratikus állam gyarmatosított közvetve vagy közvetlenül, illetve gyarmatosít ma is (Fölöp- szigetek, Latin-Amerika számos országa, a Karib- tenger és a Csendes- óceán több ezer szigete, Libéria stb.) Legtöbbször a diktatórikus államok lesznek a legjobb szövetségesei (a múltban Latin-Amerika számos országa, Szaúd-Arábia és sok más kőolajban gazdag arab ország, Pakisztán, Görögország, Grúzia, Azerbajdzsán, Koszovó stb.), minden indok nélkül katonailag megszáll országokat és bombatámadásokat intéz ellenük (Vietnám, Granada, Szomália, Afganisztán, Irak stb.) A megszállt vagy ellenőrzött területeken kínvallatásokat végez, s gyilkol, gyilkoltat, nagy valószínűséggel Magyarországon vagy Belgiumban is anélkül, hogy a helyi kormányoknak erről tudomása lenne, legalább is hivatalosan. Végül is, a magyar demokrácia, de az egész európai demokrácia, legfőbb biztosítéka az Európa Tanács és annak bírósága (Strasbourgban) s az EU és annak bírósága (Luxemburgban).
[6] Lásd Bárdos-Féltoronyi (2005).
[7] Ne tévesszük őket össze a bolsevizmusból „kivirágzott” kommunista barakkok rendszerével.
[8] Rónay László: A második zsidótörvény és az egyházak állásfoglalása. In: Vigília, 1995/3.; Idem: Szorongattatásban – Sík Sándor küzdelmes évei. In: Vigília, 1999/8.; Schritte zur Versöhnung, Ökumenische Rat der Kirchen in Ungarn. Budapest, 1996; Szentmártoni Mihály: Megbocsátás és kiengesztelődés, Lélektani és teológiai megfontolások. In: Vigília, 2008/7.
[9] Várszegi Asztrik bencés főapát találóan jellemzi a helyzetet: „Ha az egyház kezdetben azonnal leleplezi a hazugságot, a szólamokat, nem száll be a hatalmi játékba, akkor rövidtávon lehetetlenné teszi intézményrendszerét, hívei helyzetét. Arra, ami ekkor a keresztényekre vár, kevesen gondolhatnak a valóságnak megfelelően, mert azt nem ismerhetik. A másik lehetőség: belemerészkedik a diplomáciai és hatalmi játékba, elsajátítja a hazugság álságos beszédmódját, majd engedve a zsarolásnak, csábításnak, különféle fondorlatoknak, együttműködő, lojális lesz… /A/z egyház egy rétege, vezetői beletörődött közönnyel élik mindennapjaikat, végül magukat is áltatják, hogy ez így jó… Ez a ’konstantini korszak’ egyházának ismétlődő csapdája és tragédiája – nagyban és kicsiben egyaránt. Az már csupán történelmi részletkérdés, hogy a diktatúra éppen melyik válfajának mondják a rajta erőt vevő rendszert: nemzetiszocializmusnak vagy kommunistának”. (Várszegi Asztrik: A Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány működéséről. In: Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány évkönyve 2007. Budapest: Újember. 2007.)
[10] Lásd, többek között, mint legutóbbi elemzést, Tamás Gáspár Miklós: Szürkület, in: Élet és Irodalom, 2008.11.7.
[11] Kertész Imre, Egy kiállítás képei, in: Vigília, 2008/9; elhangzott előadás 2004. június 28-án Hamburgban, a Verbrechen der Wemacht. Dimensiones des Vernichtungskrieges 1941-1944 című kiállítás megnyitóján.
[12] Dosztojevszkij (1975).
[13] Lásd Track (2008).
[14] Lázár Kovács (2008).
[15] Bodnár (2008).
[16] Metz (2008).
[17] Szerintem a kifejezés helyesebb fordítása: a „bűnös építmény”