Az Assisiben megrendezett 2024-es ökumenikus szeminárium és a 2025-ös ökumenikus konferencia azt a célt tűzte maga elé, hogy a nyugati keresztény egyházak liturgikus naptárába új ünnep kerüljön be, a teremtés ünnepe. A szervezők többsége szerint a kezdeményezésre megfelelő alapot adhat a Niceai Zsinat 1700. évfordulója. A teremtés megóvása, gondozása iránt elkötelezett keresztény felekezetek az első ökumenikus zsinat dogmatikai és egyháztörténeti fejleményeire reflektálva tehetnek eleget a „jövőre való emlékezés” nagyszabású feladatának. Szűcs Kinga evangélikus teológus írása az Egyházfórum 2025/3. számából.
Az ökológiai válsághelyzet lassan induló, de elodázhatatlannak bizonyuló tudatosulása a 20. század utolsó évtizedeitől fogva az egyházak gondolkodását is egyre nagyobb erővel formálja. A környezet és az ember kapcsolatának megváltozása, a környezet emberi beavatkozások miatt bekövetkezett jelentős és fenyegető állapotromlása nem csupán gyakorlati lépéseket, de teológiai állásfoglalást is követelt. A nagy nemzetközi egyházi szervezetek és az egyes gyülekezetek mindennapi életében és munkaterveiben is egyre fontosabb szerephez jutott a teremtett világhoz való viszonyulásunk racionális (ökológiai ismereteket is integráló) és spirituális átformálásának igénye. E folyamatban kiemelkedő, világszinten figyelmet keltő fejlemény volt I. Demetriosz pátriárka 1989-es, a keresztény világ egészéhez intézett körlevele, melyben a konstantinápolyi görög ortodox főpap szeptember 1-jét a teremtett világért való könyörgés és hálaadás napjaként jelölte ki.
1997-ben, a grazi ökumenikus nagygyűlésen az Európai Egyházak Konferenciája (CEC) és az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) a teremtés közös ünneplésére tett javaslatot, az Egyházak Világtanácsa (WCC) pedig 2008-ban Season of Creation néven terjesztette ki – az ortodox imanap mintájára – a teremtés ünneplésének időszakát a szeptember 1. és október 4. közötti intervallumra. 2015-ben, a Laudato si’ enciklika kiadásának évében pedig Ferenc pápa szeptember 1-jét a teremtésért való könyörgés világimanapjává nevezte ki. A teremtés ünnepének felvétele a nyugati egyházak liturgikus naptárába ennek az útnak lehet a soron következő állomása.
Az ünnep időpontját és elnevezését övező dilemmák
Az ökumenikus konferenciák résztvevői által „assisi folyamatként” emlegetett együtt gondolkodás fundamentumát az új ünnep bevezetésének szükségességével kapcsolatos konszenzus jelentette. A részleteket illetően azonban már az első alkalommal számos tisztázásra szoruló kérdés merült fel, melyek egy része a második összejövetel után is nyitva maradt, és amelyekre talán a későbbiekben sem adható egyértelmű, minden résztvevő teljes elfogadására találó válasz.
Az ünnep neve és időpontja körül kibontakozó viták jól tükrözték, hogy milyen nehézségekkel szembesít a közös és az eltérő hagyományok egyidejű megőrzésének és kritikai újraértelmezésének feladata. Az évszázadok alatt rögzült, csak kivételes esetekben változtatott liturgikus naptárt a felekezetek többsége nagy óvatossággal közelíti meg, egy új ünnepnap beemelését pedig rendkívül körültekintő megfontolások után tartja csak lehetségesnek. (Ahogy a vitaanyagokból is kitűnik, az óvatosság elsősorban a hierarchikusan szerveződő, központosított döntéshozatalra támaszkodó egyházakra jellemző. A fiatalabb, a gyülekezeti autonómiát előnyben részesítő kisegyházak és szabadegyházak sokkal rugalmasabban kezelik a liturgiával kapcsolatos változtatásokat.)
A teremtés ünnepe (a konferencián általánosan használt terminológiával „Day of Creation”, illetve „Feast of Creation”) egyszerre régi és új ünnep; az ortodox egyházak hagyományában szeptember 1. a teremtés napja, az anno mundi elven alapuló, az ortodoxok körében egészen az 1700-as évekig használt időszámítás, egyszersmind a liturgikus év kezdete. A nyugati egyházak éves ünnepei ezzel szemben mindenekelőtt Jézus Krisztus földi életének állomásait teszik az emlékezés alapjává, a Teremtő és a teremtés külön ünneplése kívül esik ezen a logikán. A liturgikus év krisztocentrikus megközelítése mellett ugyanakkor 2008-tól a nyugati egyházakban is egyre szélesebb körben terjedő gyakorlattá vált a teremtés időszakának ünneplése, melynek első napja, a keleti hagyományokhoz és a világimanaphoz kapcsolódóan szeptember 1., utolsó napja október 4., Szent Ferenc halálának emléknapja. A nagyjából öthetes őszi intervallum a nagy ünnepeket követő hetek elnevezésének mintájára viseli a „teremtés időszaka” nevet, ugyanakkor fontos eltérés, hogy az időszakra vonatkozó számos ajánlás ellenére épp az azt bevezető ünnep időpontjának rögzítése és liturgiája hiányzott idáig.
Az assisi konferenciákon élénk vita bontakozott ki arról, hogy pontosan mely naptári nap kerüljön az ünneplés ajánlásába. A legtöbben a szeptember 1-jét követő vasárnapot látták a legkézenfekvőbb megoldásnak, de akadtak olyanok is – különösen a déli féltekén élők képviseletében –, akik az őszi napéjegyenlőség dátumát (az idei évben szeptember 22-ét) találták volna megfelelőbbnek. Érvelésükben hangsúlyozták, hogy a déli egyházi naptár eleve nincs összhangban a természet megújulásának éves ritmusával (mivel az az évszakok északi váltakozását veszi alapul) – a napéjegyenlőség azonban jelképezi a „kozmikus szimmetriát”, s egyben felhívást jelenthet a keresztények számára a kozmikus igazságosság előmozdítására. A felszólalók között többen hangot adtak annak az igénynek is, hogy a már sok helyen élő gyakorlatként megvalósuló Season of Creation hetein belül ne legyen megkötés, ki és mikor ünnepel.
Az időpont-meghatározáshoz hasonlóan a névválasztás is nehézségekkel szembesítette az egybegyűlteket. A különböző felekezetekre jellemző sajátos nyelvhasználat, illetve az eltérő teológiai hangsúlyok ezen a területen is markánsan megmutatkoztak. A „teremtés ünnepe” kifejezést, ahogy a konferencia résztvevői számára közzétett írásos anyagokból kiderült, sokan kezelték munkacímként, az idézőjel azonban élőszóban legtöbbször nem vált érzékelhetővé.