Megjelent az Egyházfórum 2007/6. számában
1. A harang lehet művészi alkotás, nemes fémből is készíthették, és ráadásul gyönyörű táj is övezheti; ám mindez nem sokat ér, ha a hangja nem szép. A harang értéke a hangjában van. Ebben különbözik egyéb hangos zajoktól. A harang célja és értelme az, amit elvárunk tőle: szép csengése, messze szálló zúgása legyen. Innsbruckban megállnak az emberek az utcán, amikor a jezsuita templom nagyharangja pénteken délután megszólal. Kiotóban messziről jönnek az emberek, hogy újévkor ennek vagy annak a templomnak híres harangját hallhassák. Külön szobát bérelnek, ahonnan a legjobban hallani pl. a Gion-templom történelmi-hírű harangjának bongását.
Az embert is sokféle szempont szerint nézhetjük. Futólag, külsőleg, fenomenológiai módon szemlélve úgy tűnik, hogy a test, a szellem és a szív teszi az embert. Egyik nélkül se vagyunk teljes emberek. Sokan hajlamosak rá, hogy a teste alapján ítéljék meg az embert (egészség, sport, testépítés). Mások inkább az eszére gondolnak (képesség, tudás). Melyik a fontosabb, az emberibb? Egy betörőnek, maffiózónak, terroristának, bűnözőnek is lehet egészséges, erős, kifejlett teste, lehet jó sportoló. Ami az észt illeti, hasonlóképp: az alvilág, maffiák, diktatúrák, csalók is lehetnek briliánsok tudás, képesség, technika terén. A történelem tele van idevágó példákkal.
Nem túlozunk ezért, ha a szívben látjuk az ember legemberibb részét. Az emberek ugyan a külsőt nézik, a külső cicomát, a pénzt, a hatalmat, a vagyont. Isten azonban az ember szívét vizsgálja (1 Sám 16,7). Van Péter első levelében egy kifejezés, amely csak egyszer fordul elő így a Bibliában: nem a dísz, ruha, cicoma stb. teszi az embert, hanem a szív. A „benső, bent” tulajdonképpen a „szív embere”. Ezt különféle módon szokás lefordítani. A görög szöveg félreérthetetlen. Luther, Károli helyesen fordítják. Különösképpen a katolikus fordítóknál ez a Szentírásban is egyedülálló kifejezés elhalványul (pl. Szent István Társulat, Békés Gellért, a Jeromos-Biblia fordítása). Pedig érdemes lett volna ragaszkodni ehhez a párját ritkító kifejezéshez.
Embermodellek
2. Beszélhetünk a test-emberről (csupa erő, csupa izom, mint a kommunista szobrokon láthattuk), az ész-emberről, vagy az emberi számítógépről. De akkor jogunk van beszélni a szív emberéről is. Ez pedig ma a legnagyobb hiánycikk a társadalomban. Nem az érzelgős, romantikus embertípusról van szó; egyáltalán nem. Hanem arról, akire az az indián célzott, aki látva, hogy milyen mészárlást vittek végbe a fehér emberek pusztán sportból, új fegyvereik hatóképessége kipróbálása gyanánt, és azért, hogy az indiánokat élelmüktől megfosszák, halomra lőtték az ártatlan és gyanútlan bölényeket, imígyen szólt: „hát ezek milyen emberek?” Kicsattanó egészség, technikai tudás, pénz nem hiányzott náluk. De szívük biztosan nem volt. Nem voltak emberek. Az örmények tömeggyilkosai, a busmanok levadászói, Auschwitz, valamint a Gulágok megtervezői és üzemeltetői sem voltak beteges, buta emberek. Mennyi erő, ész, pénz, technika kellett mindezek megvalósításához, s persze mennyi nyers erőszak?! A szív azonban teljesen hiányzott. A „szív embere” ilyenre egyszerűen nem fogható; képtelen rá. Aminthogy mások lenyomására, kizsákmányolására, kínzására sem képes.
Már az ókori próféta megdöbben a Libanon erdein, „rémült állatain” véghez vitt esztelen, értelmetlen pusztításon, nem is szólva az emberek lemészárlásáról (Hab 2,17). Nem csoda, hogy még a fák is fellélegzenek, örülnek a pusztító, szívtelen emberek pusztulásán, legalább „nem jönnek többé bennünket kiirtani” (Iz 14,8).
Máshol a Szentírás „lélek nélküli” emberekről beszél (Júd 19), vagy olyanokról, akikben nincs szeretet (Jn 5,42). Amint a hang a jó harang ismertetőjele, úgy a szeretet, a könyörület, irgalom a szív legmegbízhatóbb kritériuma. Sőt elmondhatjuk: a szív, s így az egész ember legnagyobb teljesítménye. Ennél magasabbra már ebben az életben nem juthat, ahogy azt T. Gülbransen halhatatlan szépségű regényének végső fejezetében olvashatjuk (A Björndal nemzetség).
3. Nem csoda, ha a Biblia Istenről úgy beszél, mint akinek van szíve. Ő igazán a „szív Istene”, maga a szeretet. Nem mindenhatósága, mindentudása, mindenütt jelenvalósága a legistenibb tulajdonsága, hanem a szeretete (1 Jn 4,16).
Írjunk Mozartról vagy Shakespeare-ről még oly vaskos könyvet is, tele eddig ismeretlen adatokkal, információkkal életükről, ha ebben a könyvben nem említjük sem a zenét, sem a drámákat, akkor az nem Mozart, és nem is Shakespeare. Az emberrel sincs másként. Lehet valaki még oly egészséges is, világszépe, száz meg száz díj elnyerője a tudás, technika s egyéb emberi képességek birtokosa, ha szíve nincs, ha kőszívű, akkor, mint ember: semmi. Mint a repedt harang, vagy az, amelynek hangja fülsértően szól.
S mily különös: míg az államok milliárdokat költenek, áldoznak a test, az ész kiművelésére, és fejlesztésére, tökéletesítésére, egyáltalán nem foglalkoznak a szív nemesítésével. Ez lehetne az Egyház legnemesebb és legfontosabb feladata! S egyúttal a legnehezebb, szinte a leglehetetlenebb feladata is. Erre igazán csak Isten képes, a kegyelem és a Szentlélek révén.
Modellre van szükségünk: Isten szívére. A gyakorlatban Jézus maga az eleven példa, mint ősminta, az igazi „archetípus”. Így értve Jézus Szíve a kereszténység lényege, lelke és értelme.
Sok tudós vallja: a világmindenségben sok jel utal arra, mintha az evolúció évmilliárdos erőfeszítése, próbálkozása végül is az élet lehetővé tételére, létrehozására irányulna. S az élet az emberben ébred tudatára önmagának. S arra is ráébred, hogy nem csak a puszta öntudat, a tudás a cél, a végállomás, hanem valójában a szeretet! Tehát a szív, a „szív embere”, mint az evolúció csúcsa. Ebben leszünk igazán istenhasonlókká, istenivé, „tökéletessé”: legyünk szeretők, irgalmasok, mint a mennyei Atya is szerető és irgalmas.(Lk 6,36).
Teilhard de Chardin-nek van egy zseniális meglátása, hasonlata: az evolúció folyamán egyre láthatóbban, egyre felismerhetőbben kezd kibontakozni egy „arc, egy szív, egy Személy”; maga Isten. Az emberi életnek is csak így lesz értelme, súlya, ha nem annyira a test és az ész teng túl, hanem kezd kibontakozni egy emberi arc, emberi szív, igazán emberi személy. Nos, ennek legláthatóbb jele és biztosítéka a szeretet, úgy ahogy az a Bibliában le van írva (1 Kor 13; 1 Jn 4,7-18).
A szeretet fenségessége
4. Korunk egyik legnagyobb kísértése, veszélye az ember elszívtelenedése, robottá válása. Pénz, haszon, hatalom: ez az ördögi „háromság”, amely egyáltalán nem „szent”, de amely képes elhallgattatni az emberben a szív hangját, kioltani a legnemesebb részét, a szívet. Pedig végeredményben csak a szív számít, a szeretet. Viktor Frankl, a logoterápia atyja, a haláltáborokban jött rá arra, hogy egyedül a szeretet számít. Pedig Auschwitz minden volt, csak nem az a hely, ahol a szív, a szeretet számít; minden volt, csak nem a szív, a szeretet miliője, táptalaja. És mégis: F. Werfel csodálatosan szép regényében (Halljátok az Igét!) van egy meghökkentő, hihetetlen jelenet. Jeremiás próféta a város és a templom felégetett, üszkös romjai közt talál egy szilánkot a tízparancsolat kőtábláiból. S akkor ott, a pusztulás, a reménytelenség sivár sivatagában csillan fel benne egy eddig soha nem tapasztalt látomás, bizonyosság: Isten szereti népét, Ő maga a szeretet! Ilyen látomásra, belátásra csak a szív legnagyobb zsenijei képesek. Az Egyház is csak a kereszt botrányában ismerte fel a feltámadott dicsőségét és a parúzia édes előízét.
A tudomány egyik csodája egy-egy rövid matematikai formába önteni a mindenség nagy törvényeit, csodáit, igazságait. Ilyen pl. Püthagorasz tétele, vagy Einstein relativitás elmélete. Einstein meg volt győződve, hogy kell lenni egy olyan formulának, számtani képletnek, amellyel az egész mindenséget mozgató erőt ki tudjuk fejezni. Egész életében kereste ezt, de nem sikerült rájönnie. Bár halálos ágyán hirtelen izgatottság vett erőt rajta, s mindenképpen akart mondani valamit az ápolónőnek. Sajnos, németül beszélt, s az ápolónő nem értette, mit mond. Egy japán könyv szerint talán Istennel kapcsolatos dologról lehetett szó. Nem tudjuk. Vagy a megtalált formuláról?!
Ha nem is tudományos képlettel, de talán mégis megkockáztathatjuk ennek a „csoda” formulának a megfejtését, amely nem más, mint maga a szeretet! Ha mindenki a szív embereként szeretné felebarátját, mint önmagát, és a Szív Istenét egész erejéből akkor, ha nem is minden, de a legtöbb probléma biztosan megoldódna. Mert valami megmagyarázhatatlan módon mégis ebben kell keresnünk a végső feleletet. Danténak igaza lehet, amikor még a pokol bejáratára is azt írja: az örök szeretet alkotott engem (de akkor a poklot másként kell elgondolnunk, mint azt eddig tettük); s mikor a csillagokat, az egész univerzumot mozgató erőben is a szeretetre gondol (Pokol III,3; Mennyország XXXIII,144).
Tehát a szeretet a kulcs. Ezt azonban nem lehet kikényszeríteni, karhatalommal keresztülvinni. Az eszes ember szabad akaratától, pozitív beleegyezésétől, törekvésétől függ. S erre, sajnos, a legtöbb ember sem nem képes, sem nem hajlandó. Az angol kormány egyik egészségügyi tanácsadója egyszer így nyilatkozott: a legtöbb betegséget, sőt sokszor a rákot is el lehetne kerülni, de az emberek nem hallgatnak ránk. A háborúkat, családi tragédiákat, emberi konfliktusokat is el lehetne kerülni. Ám az emberek nem hallgatnak sem Istenre, sem pedig a szívükre. Ez is a mindennapi tapasztalat egyik szomorú ténye. Bár lehetne másképp is. A szeretetet is akarni, tanulni és gyakorolni kell.
5. XVI. Benedek pápa első enciklikáját a szeretetről írta. Ő, a tudós teológus, az Egyház egyik legbriliánsabb koponyája ezt tartja a legfontosabbnak a mai kereszténység és a világ számára. Biztosan nem véletlen.
A szentatyák közül eddig még talán Szent Ágoston és Szent Bernát írt a legszebben a szeretetről. Ennél többet a mai pszichológia sem igen tudna mondani róla. Inkább kevesebbet. Az emberekben biztos van érdeklődés, szeretnének többet tudni a szeretetről. Nem csoda, ha Eric Fromm könyve (A szeretet művészete) több tucat kiadást megélt már japán nyelven is! Pedig nincs egyszerűbb – és nagyszerűbb – valami a szeretetnél. A kisgyerek is képes igazán szeretni; s a legnagyobb pszichológus is képtelen azt megérteni vagy leírni. Akárcsak Istent is. Róla mondja Órigenész, hogy a gyerek is képes Istenben hinni, Istent szeretni, de a legnagyobb teológus sem tudja őt megérteni.
Eric Fromm említett könyvének első oldalán olvassuk: a legtöbb ember nem képes szeretni, mert már a kiindulópont is téves. Azon kesereg, „miért nem ismernek engem, miért nem szeretnek engem az emberek?” Ez hamis kezdés. Fordítva kellene tennünk: „miként, hogyan kellene nekem a másik embert szeretnem, mit kellene tennem, hogy másokat szerethessek?” Minden ember többé-kevésbé önző, s csak önmagára gondol. Ezért nem tud eljutni az igazi szeretetre.
A szeretetre nevelés/vezetés
6. Más szempontból nézve viszont azt kell mondanunk, hogy az ember magától nem képes a szeretetre. Hiába akarjuk mi kezdeni. Máshol kell keresni a kiindulópontot, mégpedig Istenben. Ahhoz, hogy a „látás” jelensége létrejöjjön, három feltétel szükséges.
Egyik a szem. Minél egészségesebb szemünk van, annál jobban látunk. A másik feltétel: valami látható tárgy, forma, alak. Minél élesebb az a valami, annál jobban látszik. De még mindig kell valami. A legélesebb szem se képes látni a legszebb tárgyakat sem, ha nincs fény. A fény világítja meg a látható dolgokat és a látó szemet egyaránt; ezért akkor jön létre a „látás” fizikai ténye. A fény szükségességének legtöbbször nem is vagyunk tudatában, ez nem is lényeges. Ezért lát jól a kisgyerek is, és az állatok is.
Valami hasonló dolog történik a „szeretet” világában is. Három feltétel kell, hogy a szeretet létrejöjjön: szerető szív, szeretetreméltó valami vagy valaki, és – mint a látás esetében – még egy harmadik. Tudniillik az örök Szeretet, Isten szeretete. Csak úgy és akkor tudunk szeretni, ha benne vagyunk Isten szeretetében, mint a látáskor a szem és a tárgy a fényben. Isten szereti azt, akit vagy amit mi szeretünk, és magunk is benne vagyunk Isten szeretetében. E nélkül egyszerűen lehetetlen a szeretés jelensége. De míg a látás esetében fizikai jelenséggel állunk szemben, nem lényeges a fénynek tudata. A szeretet azonban személyes, ha tehát sem a szerető, sem a szeretett személy nincs tudatában annak, hogy szeretik, nem tudunk, vagy csak nehezen sikerül szeretni. Az az ember, aki nem tudja, nem tapasztalja, nincs tudatában annak, hogy szeretik (gyermek, szegény, bűnös stb.), nemigen fogja szeretni az embereket. Inkább gyűlöli őket. Teréz anyának azzal sikerült megnyerni a rábízottak szívét, hogy el tudta hitetni velük, hogy szeretik őket, Isten is szereti mindegyiküket. Teréz anya közelében mosolyogva haltak meg azok is, akik szinte sohasem tapasztaltak korábban szeretetet. Éppen azért, mert most tudták és hitték, hogy őket is szereti valaki. Most már értjük szent Jánost: nem mi szerettük előbb Istent, Ő szeretett minket előbb. Ezért vagyunk képesek viszontszeretni; hiszen a szeretet Istentől van (1 Jn 4,4.10). Tehát minél jobban tudatában vagyunk annak, hogy Isten szeret minket, a testvért, a világot, egyszóval mindent, amit teremtett, annál jobban tudjuk mi is szeretni Istent, az embereket, a világot. Azért van olyan kevés szeretet a világban, mert annyian nem ismerik, nem hisznek Isten szeretetében.
Egyszer egy kis halacska kételkedve kérdezte az öreg haltól: annyit hallani az óceánról, de én még sose láttam. Hol a tenger? „Oh, te kis csacska, hát amiben úszkálsz, élsz, ficánkolsz az a tenger, az óceán.” „Istenben élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28), csak nem vagyunk ennek tudatában. Így vagyunk a szeretettel is.
7. Volt Japánban egy fiatalasszony. Férjhez ment, de férje nemsokára meghalt. A különben egészséges, dolgos fiatalasszony egyre búskomorabbá vált, kerülte az embereket. Összeszorított foggal végezte munkáját. Kicsiny rizsföldjük volt. Férje hiányában megpróbálta egymaga megművelni azt. Fiatal, munkához szokott parasztmenyecske lévén bírta fizikailag. De lelkileg egyre fáradtabb lett. Élt a szomszédban egy öreg bácsi. Látva a fiatalasszony komor ábrázatát egyre inkább azon gondolkozott, hogyan tudna segíteni rajta. De semmi sem jutott az eszébe. Ő is egyszerű földműves ember volt. Egy reggel aztán, amint szokása szerint háza előtt fürkészte az eget, látta ám, hogy mint ragyog a fiatalasszony egyszerű házacskája a felkelő nap sugaraiban. Mint egy délceg, előkelő kastély. A rizsföldek sáros, iszapos vize is csak úgy csillogott-villogott a rásütő napfényben. Megdörzsölte a szemét, mintha most látná először, pedig sokszor látta már, csak nem figyelt fel rá különösebben. Hirtelen megörült. „Tudja-e ez az asszony, milyen szép a háza, meg a rizsföldek? Ezt okvetlenül meg kell mutatnom neki!” Alighogy találkozott vele, elmondta, miről van szó, s kérte, jöjjön el vele másnap ugyanarra a helyre, mert onnan lehet a legjobban látni. Az asszony hitte is, meg nem is, nem volt kedve társalogni, de nem akart nemet sem mondani a jó öregnek. Meg is jelent másnap, szégyellősen, ímmel-ámmal. De mikor lopva nézte, ahogy az öreg mondja, egyszerre felcsillant a szeme: „Csakugyan az én házam az? Jaj de szép!” Majd kis idő múlva az öreghez fordult: „Megértettem. Köszönöm!” S attól kezdve visszatért régi jókedve, s most már vidáman dolgozott a férje helyett is.
Jézus is ezt tette velünk, emberekkel: megmutatta, mint vagyunk benne mindnyájan Isten örök szeretetében, mennyire szeret minket a mennyei Atya! Ez az evangélium jó híre. Higgyünk benne, higgyünk neki! Teréz anyának sikerült megértetni, elhitetni India ezer meg ezer kitaszítottjával, szegényével, szenvedőjével, hogy Isten szereti őket, és megnyugodva, békében, derűsen haltak meg. Ami nem sikerült a világ tudósainak, politikusainak, az sikerült ennek az egyszerű, albán lánynak. Mert hitt Istenben, mert tudta szeretni azokat is, akiket senki sem szeretett Istenen kívül. Itt a szeretet titka és lehetősége.
Csak el kell kezdeni. Volt egyszer egy kis fénysugár. Hallotta, hogy állítólag sok helyen vannak még félelmetes odúk, barlangok, helyek, ahol homályos, riasztó, szomorú sötétség uralkodik. Felkerekedett, és bejárta az egész földet, felkeresett minden sötét hely hírében álló zugot, és felette csodálkozott, hogy sehol sem találkozott sötétséggel. Nem csoda, hisz ahová csak betért, ott jelenlététől kivilágosodott, és fényessé vált minden. A szeretet is ilyen. Mihelyt megjelenik valahol, ott megszűnik a gyűlölet, az irigység, a viszálykodás. A kereszténynek az a hivatása, hogy fény legyen a sötétségben, béke a gyűlölködésben, öröm a szomorúságban, ahogy azt Assziszi Szt. Ferenc imádságában mondjuk. Mi magunk nem vagyunk elegek, nem vagyunk képesek megvilágítani, megbékéltetni a világot. Vigyük hát mindenüvé Isten békéjét, Krisztus szeretetét. Nincs is ennél szebb hivatás a világon.
A szeretet ereje
8. Fiatalok szeretik egymást, és gyakran mondogatják: a szerelem erősebb a halálnál. S talán együtt öngyilkosok is lesznek. Ez a mondás így nem igaz, jobban mondva kiegészítésre szorul.
A Szentírásban így olvassuk. „A szeretet erős, mint a halál” (ÉnÉn 8,6). Az ember szeretete csak a halálig tart. Már az is nagy teljesítmény, ha valaki kitart a szeretetben a sírig. Ennél többre még az ember Jézus sem volt képes. A halál erősebb az emberi szeretetnél. A szerető fél is, a szeretett személy is meghal. Csak Isten szeretete erősebb a halálnál: csak az képes feltámasztani a halottakat. Ahogy Jézust is feltámasztotta.
Jézus elment az emberi szeretet végső határáig: szeretett a halálig. Azokat is szerette, akik nem szerették Őt, sőt halálra adták. Isten sem tilthatta meg neki ezt az önfeláldozó szeretetet. Nincs is nagyobb szeretet annál, mintha valaki szeretetből életét adja azokért, akiket szeret. Ez a legnagyobb, amire ember képes. Isten a maga szeretetével válaszolt Jézus szeretetére. Ez a feltámadás. Szeretet csak egy van: az ember Jézus részéről a kereszt. Isten részéről a feltámadás. Ez hitünk titka, foglalata. „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” A mi dolgunk megmaradni a szeretetben, kitartani a szeretetben a sírig. A többi Isten dolga. Aki föltámasztotta Jézust a halálból, minket is fel fog támasztani Fiával együtt (Róm 8,11).
Irgalom és könyörület
9. Már elég régen, egy fiatal német jezsuita érkezett Japánba a Tenrikjó-t[1] tanulmányozni. Ez egy új vallás, amely a háború után nagyon elterjedt a szigetországban. A kereszténységből is sok mindent átvettek. Nos, az említett jezsuita ott élt a nagy Tenri-városban, ennek az új vallásnak a központjában. Egyszer bement egy könyvesboltba. A boltos – látva, hogy külföldi –, nekiszegezte a kérdést: „Mi a kereszténységben a legfontosabb?” A páter rögtön rávágta. „A szeretet.” „Gondoltam!” – így a boltos. „Nálunk, tenrikjó követőknél, a könyörület, az irgalom!” A fiatal páter meghökkent. Mint egyik írásában bevallotta, nem tudott mit felelni erre. „Nálunk, keresztényeknél, ez hiányzik” – gondolta.
Mintha bizony ellentét lenne a kettő között. Keleten sokszor vitatkoznak ezen: a kereszténység szeretet, a buddhizmus meg könyörület. Hamis, téves dilemma. Maga a szembeállítás is tévedésen alapszik. A Biblia Istent százszor is az irgalom Istenének, a könyörületes Istennek nevezi. Az evangélisták is sokszor hangsúlyozzák Jézus könyörületességét. Mi más a bűnbocsánat, ha nem a könyörülő Isten irántunk való szeretete? A szeretet irgalmas, könyörülő, mondja Szent Pál is (1 Kor 13,4). Nem lenne szeretet, ha nem lenne az. A buddhisták nemigen használják a „szeretet” szót. Annál többet beszélnek ellenben a szívről. Azaz: lényegében ugyanazt valljuk. Éppen ez a legfeltűnőbb közös vonás a két vallásban: a könyörületes Buddha és a Szeretet Istene. Akárhonnan nézzük, a szív a legjavából. Kár, hogy az a német „atya” ezt nem ismerte fel.
A könyörület, az irgalom hiánya okozta a kereszténység égbekiáltó botrányait: a néger rabszolgákkal és az indiánokkal szemben elkövetett megbocsáthatatlan embertelenségeket. „Mert nem ismerték sem az irgalmasság Atyját, sem Jézust” (Jn 16,3). Szent Lukács szerint az irgalmasságban legyünk tökéletesek, ahogy a mennyei Atya is irgalmas. Az egyháztörténelem sok igazságtalansága, a szegények elnyomása, kizsákmányolása onnan van, hogy a keresztények elfelejtették az irgalmasságot, illetve azt, hogy szívük van. Miként egy japán asszony kérdezte hasonló esetben. „Hát van ennek szíve?!”
Kitartani a szeretetben
10. Mégis: a szeretet nem mindig könnyű. Igaza van Pilinszkynek: „Az ember kevés itt a szeretetre. De legalább legyünk hálásak: ezért, azért, egy szóval: mindenért”. A hála a szeretet, a szív másik elmaradhatatlan kelléke. Sajgyó, vándor buddhista bonc-költő, ebben látja a Buddha-szívet, a vallásosság egyik félreismerhetetlen megnyilatkozását. Szavakba önteni nem tudja, de könnye csordul a titok előtt.
A keresetlen, önzetlen hűség, megmaradni a szeretetben a végsőkig, íme a szeretet másik megnyilvánulása. A II. Vatikáni Zsinat ebben látja az igazi „aggiornamento”-t, a megújulást: növekedni a hivatásunkhoz való hűségben, a szeretetben. Mikes Kelemen őszinte hűsége a kegyvesztett, száműzetésbe kényszerített fejedelemhez; a keresztény ember megkérdőjelezhetetlen hűsége a Megfeszített Jézushoz a lakatlan szigetekre menekült, életüket szegénységben, nélkülözésben tengető japán keresztényekhez hasonlóan. Ilyeneké a mennyek országa.
Megbocsátás, megbocsátani tudás, amint Goretti Mária (1890. október 16 – 1902. július 6.) anyja megbocsátott lánya gyilkosának. Ott várta már a börtön kapujában, mikor az letöltötte hosszú büntetését. Házába vitte, és vele együtt ebédelt. Így csak a megbocsátó, nagylelkű szeretet tud cselekedni. Aquinói Szt. Tamás szerint a nagylelkűség a mindenséggel való teljes harmóniát is jelenti. Harmóniában vagyunk Istennel, embertársainkkal, az egész mindenséggel és önmagunkkal is. Aki nem szeret, maga ellen van, a szívével áll hadilábon. Ez a lelki-szellemi öngyilkosság.
A szeretet nem bizalmatlan, mindent remél, a remény ellenében is. Mint Ábrahám, mint a „pogány” Lost Eagle, az indián törzsfőnök, haláláig a béke embere, aki naiv, együgyű hittel hitt a „Nagy Fehér Atya” ígéretében, a fehér emberrel való megbékélésben, pedig százszor becsapták. Az akkor a prérin hemzsegő szívtelen hordák ellenében ő volt egyedül „a szív embere” (XIX. sz.). Igent mondani a békére, igent mondani a szeretetre, igent mondani szívünknek. Néha szinte emberfeletti valami. Napjainkban biztosan az.
11. Ehhez van szükségünk az isteni Szívre, Jézus szívére. Legyünk Isten „követői”, mondja Szent Pál (Ef 5,1), merjünk hallgatni Jézus szívére, és a magunkéra is. Ehhez az szükséges, hogy személyes, „szív-élyes” viszonyban legyünk Istennel és Fiával, Jézussal. Ezekre mondja a Szentírás, hogy Isten, Jézus barátai! Amikor az Írások különösen hangsúlyozzák Isten szeretetét valaki iránt, akkor Isten „barát”-jának mondják az illetőt (Ábrahám, Mózes). Jézus is barátainak mondja tanítványait az Utolsó vacsorán (Jn 15,15).
A szeretetnek különféle megnyilvánulásai vannak: szeretni valamit, valakit, csak úgy általánosságban (virágot, kutyát, személyt). A szülők és gyermekeik. A férj és a feleség. Mégis, a szeretet legkiteljesedettebb megnyilvánulása a (lelki) barátság. A szülők, hitvesek kezdeti, meghitt szülői, hitvesi szeretete is érett fokon baráti szeretetbe torkollhat gyermekeik és egymás iránt. Amikor már nem a szülői „kötelesség”, a hitvesi köteles „hűség”, hanem a mindent felülmúló, ingyenes, önzetlen, nagylelkű tiszta szeretetbe torkollik, folytatódik a kezdeti testi-érzelmi, erkölcsi színezetű szeretetbukdácsolás.
Megint csak Isten a példa, Jézus a Mester. A második század végén vértanúhalált halt szent Irenaeus, az ősegyház egyik kiemelkedő teológusa szerint a bibliai „szövetség” (Ó-, Új-) tulajdonképpen nem egyéb Isten irántunk való barátságánál. A barátok között nincs különbség, egyenlő felek, és szabadon érintkeznek egymással. Isten sem felülről akarja diktálni kívánságait. Megosztja „szívének gondolatait”, vágyait, örömeit, aggodalmait az emberrel, és elkötelezi magát ígéreteinek megtartására. Ezt mondja a Biblia „szövetségnek”. A középkori Szent Aelred (1109–1166) pedig Istent egyenesen a barátság Istenének, sőt barátságnak nevezi („Deus est amicitia”)! A barátok közt nincs titok (Ter 18,16; Jn 15,15). Egy a szív, egy a lélek a szeretetben.
Ez a fajta szeretet lehetne minden szeretetnek az ősmintája: az Egyházban, a szerzetesi közösségben és a társadalomban. Ez az egészséges, színleletlen ökumenizmus a más vallásúakkal való őszinte párbeszéd feltétele is egyben. Amikor is a szív szól a szívhez. Eddig jobbára az ész beszélt. Hagyjuk végre szóhoz jutni a szívünket is! Legyen bennünk szeretet, és kezdjünk el a szív nyelvén beszélni!
12. Sokak számára nagy meglepetést jelentett Lisieux-i Kis Szent Teréz (1873–1897) egyháztanítóvá nyilvánítása (1997. okt. 19.). Alig írt valamit, s az is csak személyes jellegű. Fiatalon meghalt; nem tett semmit. S mégis. Életével és példájával a Szeretet óriása volt egy szeretetlen világban. Ő maga írja: a „szív” szeretne lenni az Egyházban; másként: a szeretet lenni az Egyház szívében („l’amour dans le coeur de l’Église”). A pápák közt XXIII. János pápa állt hozzá a legközelebb.
Legyen bennünk is szeretet, és merjünk a „szív embere” lenni!
Béky Gellért S.J.
[1] A mennyei igazság vallása, amelyet Miki Nakajama (1798-1887) alapított 1838-ban (lásd http://religiousmovements.lib.virginia.edu/nrms/tenrikyo.html). (A szerk.).