Június elején jelent meg A bizalommal visszaélve – Tanulmányok a katolikus egyházban elkövetett bántalmazásokról című kötet a Bencés Kiadónál. A Gyerekasztal Munkacsoport szakmai együttműködésével létrejött, Görföl Tibor által szerkesztett kiadvány másfél tucat tanulmányt tartalmaz, neves külföldi szerzők tollából. Az alábbiakban – a kiadó engedélyével – Marie-Jo Thiel francia orvos, teológus A szexuális bántalmazások okainak elemzése – Etikai és teológiai kérdések című írásának első részét tesszük közzé. Az írás az Egyházfórum 2025/2. számában jelent meg.
1. Az egyház hatalma – hatalom az egyházban
A latin egyház hagyományosan sacra potestasról, vagyis az egyházi vezetők szent hatalmáról beszél, mivel a püspökök az apostolok utódainak vallják magukat, a klerikusok pedig felszentelésük révén osztoznak e hatalom egy részében. Az 1983-ig hatályos, 1917. évi Egyházi Törvénykönyv „szinte már egészen tág értelemben használta a potestas szót”. A II. Vatikáni Zsinat próbálta egy másik, a megújuló egyháztannak jobban megfelelő fogalommal helyettesíteni: a munus szóra esett a választás, amelyet általában szolgálatként, feladatként, megbízatásként fordítunk, de maga is többjelentésű, és nem zárja ki a „hatalom” gondolatát. Provost és Walf megjegyzi, hogy végül mégis a potestas szó bizonyult továbbra is a könnyebbik megoldásnak az 1983. évi Egyházi Törvénykönyv megszövegezői számára, jóllehet más szavak is rendelkezésre álltak, mint például a facultas, az officium vagy az auctoritas… Következtethetünk-e ebből arra, hogy ez utóbbi szavak a hatalom megosztásának zavaró előjelei lettek volna?
Hangsúlyozzuk, hogy nem az egyház hatalmának és az egyházban gyakorolt ha talomnak a megkérdőjelezése a cél, feltéve, ha szem előtt tartjuk, hogy ez a hatalom mindenekelőtt és továbbra is az egyház Uráé; máskülönben nyitva áll az ajtó mindenféle hatalmi visszaélés, lelki és – ma már kénytelenek vagyunk elismerni – szexuális bántalmazás előtt. Mert visszaélések és bántalmazások könnyebben történhetnek annak következtében, ugyanakkor még inkább tűrhetetlenek amiatt, hogy elkövetőjük felhasználja „vallási hatalmát”, amely sajátos helyzetet biztosít számára, a szent szférá-
jába helyezi, s így jórészt támadhatatlanná, nehezen leleplezhetővé teszi, amint arra a klerikusok áldozatainak beszámolói is gyakran emlékeztetnek. Vajon a 20. század folyamán a katolikus egyházban kialakított hatalomgyakorlási forma nem azért tette-e lehetővé a szóban forgó visszaéléseket, mert egyes pontokon – vagy nagy részben – eltért a hatalom krisztusi felfogásától, amely szolgálatot, diakoniát jelent, nem pedig alávetettséget és engedelmességet parancsoló uralkodást? Tekintélyt, amely magában foglalja a hatalom bizonyos elemeit, de a nagycsütörtökön másokat szolgáló Krisztus példáját követve, aki nem pusztán nem alacsonyít le senkit, hanem egybefog és részt ad (megosztja a hatalmat): „Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem.” (Jn 13,8)
Josef Blank az újszövetségi iratok vizsgálatából azt a következtetést vonja le, hogy a hatalom csak „dialektikus fogalomként” értelmezhető: „semmilyen megbízatás és semmilyen azzal járó hatalom, semmilyen közösségi szolgálat biztosítása nem távolodhat el Krisztus keresztjétől” (15.), ami mindig egyfajta erőtlenséget jelent; akár sérülékenységről is beszélhetnénk, amely, ha komolyan számításba vesszük, a hatalomgyakorlás helyessége ellenőrzésének egyik kritériuma. Blank azt is megjegyzi, hogy „a »hierarchia« fogalma nem fordul elő az Újszövetségben, és maga a »dolog« sem található meg benne”. (21.) Pál apostol úgy nevezi meg önmagát, mint „Krisztus Jézus szolgája, meghívott apostol” (Róm 1,1): „Az apostol alapvetően szolgáló viszonyban van, mint egy rabszolga az urával szemben. A szavak szemantikája ugyanakkor vitathatatlanul utal valamire, nevezetesen arra, hogy alá- és fölérendeltségi viszony helyett végső soron egy másféle kapcsolat létesült, önkéntes alapon szolgálatkész viszony a férfi és a női testvérekkel, amelyből lehetetlen bármiféle ambícióra vagy státuszhoz való jogra következtetni.” (21.) Ez vezetett a II. Vatikáni Zsinaton az egyházi hatalom piramisának megfordításához, hogy ezáltal olyan keresztformát nyerjen, mint amilyenen Pétert megfeszítették. A pápa a „szolgák szolgája” lesz. A zsinat szintén megkérdőjelezte a „saját hatalom” és a „helyettesi hatalom” régi fogalmait, amelyek összeegyeztethetetlenné váltak az új egyháztan elemeivel: „az egyházban minden hatalom egyszerre »saját« és »helyettesi«.” (107.)
De vajon megváltozott-e ettől a püspökök és a bíborosok viselkedése? Nem maradtak-e továbbra is egy olyan hatalom letéteményesei, amelynek gyakorlása a kényszerítésig is elmehet? Vajon nem a félresiklások jele-e, hogy a Hittani Kongregáció számos teológustól megtagadta a nihil obstatot anélkül, hogy az érintetteknek joguk lett volna világos tájékoztatást kapni a döntés okairól vagy megvédeni magukat bármiféle ítélet előtt? A „hierarchia” szó (vagy a kapcsolódó melléknév) gyakori ismétlődése A papi élet és szolgálat direktóriumában, a „demokratizmus és az egalitarizmus kísértésének” szentelt 26. cikkely kétértelműsége nem az egyház olyan szervezési és irányítási modelljét tételezi-e, amely szembemegy az egyetemes emberi jogokkal, és érthetetlen kortársaink számára? Magának a péteri hatalomnak is szüksége van megújulásra, ismeri el a pápa a püspöki szinódus létrehozásának 50. évfordulója alkalmából mondott beszédében, és így fogalmaz: „A szinodalitás, mint az egyház lényeges dimenziója, a legmegfelelőbb értelmezési keretet kínálja számunkra a hierarchikus szolgálat megértéséhez.” Addig is a szexuális bántalmazások okozta válság teljes mértékben megmutatja a hatalom válságát. Theodore McCarrick bíboros, aki a fiatalkorában elkövetett visszaélései ellenére egészen magasra jutott a hierarchia lépcsőfokain, vajon nem élvezte-e a hatalom embereinek cinkosságát? Mindazok a püspökök és bíborosok, akik eltussoltak bűnöket, a szolgáló hatalom szellemében cselekedtek-e? Nem inkább azt látjuk-e, hogy elmulasztották a szenvedő áldozatoknak való segítségnyújtást, egy olyan bűnös szolgálattétel érdekében, amelynek az a lényege, hogy mindennel és mindenkivel szemben védelmezi a klerikális hatalmat? (…)
Látva, hogy micsoda ellenállásba ütközik a világiak tényleges elismerése, vagy hogy egyes klerikusok előrehaladott koruk ellenére mennyire ragaszkodnak a pásztori kormányzáshoz, nem kell-e feltennünk a kérdést: némely prelátusok nem a Trienti vagy az I. Vatikáni Zsinatnál tartanak-e még mindig? Túl azon, hogy az előbbi nagy lendületet adott a gyónás gyakorlatának a szemináriumok intézményén keresztül, a rákövetkező századokban felgyorsult a hatalom centralizációja a gergelyi reformok nyomdokán; 1587-ben újjászervezték a római kúriát, bevezetve a kongregációkon keresztül gyakorolt kormányzás rendszerét, s ez olyan bürokratizálódást vont maga után, amely lehetővé tette a hatalom központosítását és ezáltal koncentrációját, ahogyan annak látható megjelenítését is, az erő és… a hatalom szimbólumaként.
A II. Vatikáni Zsinat megkísérel némileg változtatni ezen a centralizációs politikán, és hierarchikus communióról beszél, de a következő három pápa univerzalista egyháztana nem segíti elő, hogy az éppen a zsinat által létrehozott püspöki konferenciák betöltsék a szerepüket. A római kúria centralizáló hegemóniája a különböző pápák számára pozitívnak tűnhetett, különösen szemben a hidegháborúval. Ugyanakkor a szexualitást és a családi életet érintő etikai kérdések terén – minden és mindenki, s gyakran a józan ész ellenében is – egy kérlelhetetlenül normatív, univerzális paradigma bevezetését eredményezte, amelynek katasztrofálisak a következményei. Mivel az egyház nem veszi figyelembe az egyes személyek és a házaspárok konkrét tapasztalatait, amelyek teológiai szempontból is relevánsak, erősen veszít hitelességéből. Sokak szemében megnyilatkozásai pusztán „kényszernek” tűnnek, előnyök nélküli tehernek… S ettől kezdve előírásainak figyelmen kívül hagyását, a korszellem, sőt a társadalom nem normatív viselkedési módjainak a követését már nem tekintik szabályszegésnek. Számos kérdést kellene itt még elemeznünk, mert ha mindez önmagában véve nem vezet is kiskorúak elleni szexuális bántalmazásokhoz, a Humanae Vitae enciklika (1968) megjelenése idején kialakult szociokulturális közeg zavarba ejtő lehetett a fiatal papok számára, akik szexuális tapasztalat nélkül léptek be a szemináriumba, s akiknek azt tanították, hogy vonatkoztassanak el testük szexualitásától. De az egyház kétségtelenül nem áll még készen arra, hogy elengedje a hatalom és a szexualitás közötti kapcsolatot, amit Éric Fuchs nagyon alaposan megvilágított, s ez további kérdéseket vet fel.