A szeretet ára – Beszélgetés életről és lélekről

Megjelent a Egyházfórum 2017/1. számban

Azt kérdeztem magamtól: ki tartja össze ezt az egészet?
Hogyan és mitől működik az élet?
Rafik Schami¹

Kémikusként Rafik Schami az anyag szerkezetét kutatta. Arra keresett választ, mi az a szervezőerő, amely összetartja az univerzumot – és ezt Istenben találta meg.

Aztán neves íróvá vált, aki műveiben népe történeteit örökíti meg.

Publik Forum – a továbbiakban PF: A Sophia, avagy minden történet kezdete című új regényében a szíriai Salman történetét meséli el, aki, akárcsak ön, 1971-ben menekült el a hazájából, és került Heidelbergbe. Véletlen ez a párhuzam?

Rafik Schami – a továbbiakban RSch: Biztosan nem véletlen. De évtizedek óta tapasztalom, hogy az író afféle puzzle-képpé változik át. Mihelyt belefog az írásba, úgy, ahogy van, felemelkedik a levegőbe, ezer apró darabra hullik szét, végül aláhullik alakjai lelkébe. Az egyik szereplő, mondjuk, csak tíz, a másik talán kétszáz kis darabkát fogad magába. Ezért aztán a regényem főalakjával, Salmannal életrajzi szempontból rendkívül sok közös pontunk van, nagyon szoros a kapcsolatunk, de nem vagyok azonos vele. Még Salman nagynénjébe, Amaliába is jutott belőlem egy kicsi, ez főleg a nemzetséghez való engesztelhetetlen viszonyulásában mutatkozik meg. Salmant viszont hidegen hagyja a törzs.

PF: Még milyen párhuzamok vannak?

 RSch: Salman vegyészetet, fizikát és néprajzot hallgat az egyetemen, tanfolyamra jár, hogy megtanuljon németül írni-olvasni, aztán nyit egy harmadikvilág-boltot Heidelbergben. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket én magam is végigcsináltam. És épp úgy, mint Salmant, engem is lépten- nyomon kudarcok értek, amikor kiadói lektori állásra jelentkeztem. Ám vele ellentétben, nekem nincsenek párkapcsolati problémáim. Jóllehet Salman tartós kapcsolatban él Stellával, az okos római asszonnyal, és van egy közös fiuk, mégis megcsalja. Ez ügyben én másképp vagyok kódolva.

PF: Ön miért ment illegalitásba Szíriában?

RSch: Ezt a regényben is megírtam: Salman, még Szíriában, egyszer éppen partiról tart hazafelé, amikor útközben arra lesz figyelmes, hogy valaki egy utcai szemetesben turkál. Sokkolja a dolog. Szíriában úgyszólván minden vagyon három-négy milliárdos kezében összpontosul. A másik oldalon akkora a nyomor, hogy nincs más lehetősége az embernek, mint hogy vagy megőrül, vagy szocialista lesz. Én abból az arámi–keresztény tradícióból származom, amelyet Jézus mindig a szegényekért és elesettekért való kiállásával kapcsolt össze. Ez az, ami engem nagyon hamar az illegalitásba és a szíriai rezsim elleni harcba vezetett.

PF: Jézus viszont az erőszakmentes harcnak kötelezte el magát…

RSch: Természetesen én sem akartam fegyvert fogni és katonai szolgálatot vállalni. Nálunk, Szíriában a katonai szolgálat háborút jelent, háborút Izrael ellen, háborút a szomszéd országok ellen és háborút a saját népünk ellen, nap mint nap, ahogy ma tapasztaljuk. Ez volt az egyik oka annak, hogy eljöttem Szíriából.

PF: Damaszkuszban a jezsuita iskolába járt. Mit jelent önnek ez a keresztény indíttatás?

RSch: Máig muníciót ad a kisebbségek védelmezéséhez. Én magam kétszeres kisebbségben nőttem fel: arámiként arabok között és keresztényként muszlimok között. Ez a tapasztalat tett érzékennyé a fenyegetettségben élő kisebbségek helyzete iránt, ez húzódik végig vörös fonalként az életemen.

PF: Az ön számára mi Jézus legfontosabb üzenete?

RSch: Azt a mondatot, hogy „Szeressétek az ellenségeiteket”, sem Jézus előtt, sem utána nem mondta senki. Ez a határokat szétrobbantó mondat vezérel engem szüntelenül.

PF: Ön gyakorló keresztény?

RSch: Nincs problémám a vallással. Az Egyházzal már annál inkább. De erről nem szeretnék sokkal többet mondani. Talán csak egy mondatot: az egyházak meghosszabbítják a Jézushoz vezető utat, ahelyett, hogy megrövidítenék!

PF: Regényében az emberhez méltatlan besúgórendszerrel a szeretet világát állítja szembe. Fő alakjai segítenek megszökni Salmannak. Ha elkapnák őket, azonnali halál várna rájuk…

RSch: …ez sajnos nem fikció, hanem valóság Szíriában. A diktatúra megöli a szolidaritást, mert minden szolidaritás az ember életébe kerülhet, gyanút kelt, gyűlöletet szít. Ám minden diktatúrát megbüntet a történelem. Meglehet, hogy Hitlernek vagy Sztálinnak egy szempillantásnyi ideig voltak elmebeteg csodálói, de aztán életművükkel együtt csúfos bukás lett az osztályrészük. Ezt a sorsot a mai diktátorok sem kerülhetik el.

PF: Hogyan lehet legyőzni a diktátorokat? 

RSch: A diktatórikus rezsimek lerombolják az emberi kapcsolatokat, és ez ellen csak a szeretet és a megbocsátás bátorsága lehet hatásos eszköz. Nem a filozófia, nem az intellektualitás, legalábbis akkor nem, ha megreked az akadémikus nyelvi akrobatika szintjén.

PF: Miért nem?

RSch: Mert az intellektualitás és racionalitás mindig felméri az erőfeszítés mértékét és azokat a veszélyeket, amelyek ebből vagy abból a magatartásból adódnak. Az ész aggályoskodóvá tesz bennünket, mérlegel, tájékozódik az előnyök és hátrányok felől. A szerelem viszont nem kérdez, hanem tombol! A regényemben Karim éppen megtalálta kései boldogságát, a szerelmét. Ez a szerelem ad neki bátorságot ahhoz, hogy egy ember megmentéséért mindent kockára tegyen. Pontosan ez az én kritikám, amely egyes olyan német értelmiségieknek szól, akik populista módon hidegen érvelnek, és az AfD (Alternative für Deutschland – Alternatíva Németországért) teoretikusai lesznek. Az egész tudományuk nem ér egy fabatkát sem, mert nem tudnak szeretni.

PF: Ön például ismer ilyen feltétel nélküli szeretetet?

RSch: A környezetemből tudom, hogy néhány család időnként üldözötteket bújtatott. Tudtuk, hogy ez balul is végződhetett volna. Ezek olyan történetek, amelyek valóban megestek, ilyeneket írtam le a regényemben.

PF: Az emberek iránti szeretete a kereszténységben gyökeredzik?

RSch: Nem. Azt hiszem, ez a mag, ez az attitűd valószínűleg a szívünk mélyén megvan bennünk. Ezt a szeretetet talán az édesanyámtól kaptam, aki szolidaritásával és jóságával példaképem volt. Ahol nincs termékeny talaj, ott nem is terem meg semmi. Vannak teológusok, akik háromszor annyit tudnak Jézusról, mint az édesanyám, mégis elképesztően hidegek.

PF: Mégis keresztényként határozná meg magát?

RSch: Igen, mindenképpen. Hitem erősíti az emberek iránti odaadásomat. A katolikus Egyházra mint intézményre azonban nincs szükségem, közvetítőként sem, hogy eljussak a Teremtőhöz. Istenhez megvan a saját utam, és az inkább a tudományon át vezet.

PF: Milyen ez az út? Hogy képzeljük el?

RSch: Kémiával és fizikával foglalkozó kutatóként a hetvenes–nyolcvanas években jöttem rá, hogy lennie kell valami felfoghatatlan erőnek, amely képes mindazt összetartani, amit univerzumnak nevezünk. Nevezzük ezt az erőt Istennek – anélkül, hogy a nagyszakállú Jóisten giccses képzetét idéznénk fel. Ki tudja – lehetséges, hogy Isten esetleg nő?

PF: Mi volt az a pont, amikor arra a felismerésre jutott, hogy a mérhető anyagon túl lennie kell még valaminek?

RSch: Amikor az atom szerkezetét tanulmányoztam, szerettem volna jobban megérteni. Akkoriban intenzív vitát folytattam Albert Einsteinnel és Max Planckkal. Minél közelebb jutottam az anyag struktúráinak és szerveződési terveinek felderítéséhez, annál inkább azt kellett megállapítanom, hogy ezek maguktól, valamiféle rendező elv nélkül nem jöhetnek létre. Mindössze egyetlen másodperc elég lett volna ahhoz, hogy az elektronok belezuhanjanak az atommagba – és mindennek vége. Azt kérdeztem magamtól: ki tartja össze ezt az egészet? Hogyan és mitől működik az élet? Csupáncsak a biológia válaszai nem elég meggyőzők nekem.

PF: Ezek a felismerései az irodalmi szövegeiben is lecsapódtak?

RSch: Akkor írtam egy kis filozófiai könyvet: Hogy nézek ki? – kérdezte Isten, ez volt a címe. És a teremtményei válaszolnak, egy madár, egy pillangó, egy felhő, egy kisgyerek. Mindegyikük a maga szempontjából mondja el, hogy miért hisz Istenben, és milyennek látja őt.

PF: A szerelem ára – ezt a címet viseli az új regényének egyik fejezete. Mi az ára a szerelemnek?

RSch: A szabad társadalmakban, mint például Európában, nincs nagy ára a szerelemnek. Mindenki élhet úgy, ahogy akar. Az arab országokban az embernek az életébe kerülhet a szerelem, ha átlépi a határt, megszegi a törzsi törvényt, a saría törvényét, a becsülettörvényt. Mert ezeknek a korlátozásoknak az a rendeltetésük, hogy fenntartsák a hatalmat: mindenki maradjon meg a saját törzsében, a maga határain belül, mint a juhok a rácsok mögött az akolban. Ezek a határok hivatottak megakadályozni, hogy olyan szolidaritás jöjjön létre, amely megingatja a diktatúrát. Egyrészt ez az ára a szerelemnek.

PF: Másrészt? 

RSch: A szeretet megköveteli az embertől a megbocsátás és az elnézés képességét. A szeretet türelmet igényel – türelem nélkül nem szeretet, hanem puszta hangulat. A szeretet azt követeli: anélkül adjunk valamit önmagunkból, hogy bármit is várnánk viszonzásul. Később jutalmaz meg bennünket, de nem kérdezhetjük meg, mit kapunk majd érte cserébe. A szeretet nem kalkulál. Ezek a képességek nem születnek velünk, hanem meg kell tanulnunk cél nélkül, odaadással szeretni a másikat.

PF: Mi kell ahhoz, hogy a muszlimok és keresztények békésen élhessenek együtt?

RSch: Európában akkor lehetséges a különböző vallások és kultúrák békés egymás mellett élése, ha világosan beszélünk a gondokról. Ha a bizonytalanságainkról, az idegentől való félelemről is beszélünk egymással, és ezt nem engedjük át a populistáknak. De az a problémánk, hogy félünk az egyenes beszédtől. Ezeket a tisztázatlanságokat és bizonytalanságokat használják ki a populisták, ezekkel élnek vissza, és ujjal mutogatnak az idegenekre mint bűnbakokra, akik a társadalom minden bajáról tehetnek. A menekültekkel is világosan kell beszélnünk, arrogancia nélkül és romantizálás nélkül, csak így tudjuk megvédeni őket.

PF: Mit kellene mondanunk a menekülteknek?

RSch: Például azt, hogy vegyék tudomásul: ők itt egy nyugati, keresztény országban vannak. Hogy ne hagyják magukat félrevezetni senkitől, aki azzal környékezi meg őket, hogy az iszlámot akarja terjeszteni. Erre nem ez a megfelelő hely. Meg azt is, hogy attól függően, hol élnek, annak az országnak a törvényeit kell érvényesnek tekinteniük, itt a Német Szövetségi Köztársaság polgári törvénykönyvét, Svájcban pedig a svájci törvényeket. Itt nem a saría törvénye érvényes, nem a törzs törvénye és nem a becsület törvénye! Ezzel kapcsolatban megfogalmaztam tíz tanácsot, ezeket hat nyelvre fordították le a menekülteknek.²

PF: Miért olyan nehéz békét teremteni Szíriában?

RSch: Ha a Nyugat akarná, egy napon belül le tudna állítani minden támogatást, amelyet a Nuszra- vagy az ISIS-dzsihadisták terroristái kapnak. A sejkségek és Szaúd-Arábia egy hétig sem tudnának működni a Nyugat nélkül. De a nyugati országok eddig nem szánták rá magukat erre, mert feltehetőleg olajembargótól félnek. De hát ez rossz vicc! Mégis, mit kezdjenek az olajsejkek a kőolajjal? Talán igyák meg? Nem, a szíriai népet összefogással kell megmentenünk, és közösen kell elérnünk, hogy elhallgassanak a fegyverek! És akkor a szíriai menekültek nyolcvan százaléka visszatérne a hazájába, mert a negyven éven felüli embereknek Európában nem sok esélyük van arra, hogy munkát találjanak.

PF: Íróként ön is tud tenni valamit a hazájáért?

RSch: Minden háborúnak a gyerekek és a fiatalok az igazi vesztesei. Ezért alapítottam meg barátaimmal a Schams egyesületet, amely a menekülttáborokban élő szíriai gyerekeket és fiatalokat igyekszik segíteni Törökországban, Jordániában és Libanonban. Ma már több mint 1400 gyerekről gondoskodunk. Ez csupán csepp a tengerben. De végeredményben az óceán is sok kis cseppből áll.

 

Az interjút készítette:
WOLF SÜDBECK-BAUR

Németből fordította:
SCHULCZ KATALIN

 

Megjelent: „Was die Liebe kostet.” Das Lieb-und-Seele-Gespräch, Publik Forum, 2016/23 [2016. 12. 02], 48–50.