Megjelent az Egyházfórum 2019/3. számában
A zsidó és keresztény vallás leszármazott örökösének lenni egy személyben,
ez annyit jelent, hogy a kereszténység jelenlétében megtörtént
holokauszt máig sem feldolgozható történései után
újra és újra feltevődnek a Hit alapvető kérdései
a remélt megbékélés és a szükséges megelőzés okán.
Amikor az ember ereje teljében van, cselekedni akar, hogy megállítsa az ismét kirekeszthetőket keresők életveszélyes lépéseit. De amikor az erők fogyatkoznak, az erőfeszítés lecsendesül, a létértelmező kérdések viszont megsokszorozódnak. Amíg az Ég és Föld szembe feszül a javakon osztozkodni akarókban, aközben a szabadság és a szenvedés is egymást béklyózza. A szeretet és a béke megteremhet ugyan a Csöndben, de a jelenben sodró valóság nem szívesen hagyja virágozni.
HONNAN AZ ÖRÖM, ÉS MIÉRT A SZENVEDÉS?
A Megváltás a szenvedés és az öröm története. Ahogy az örömtörténet, úgy a szenvedés története sem Krisztusnál kezdődik. Hanem a teremtésnél, ahol Isten megosztotta önmaga tisztán szellemi létét, az égi szellemi és a földi anyagi hierarchiáknak osztva szét gazdagságát.
Ugyanakkor az örömtörténet kezdete is ott van, amikor a Teremtő túlcsorduló szeretetében lemond az egyidejű teljességről, vállalja az égi és földi lények önállósulásának kockázatát. Mindezt csak azért felkínálva, hogy a Teljesség totális lehetősége állandó, eleven virágzás legyen. Ahogy a szellemi hierarchiákban az anyaglét válik elrejtetté, úgy a teremtményi hierarchiák rendjében a rejtőző szellemi lét vár az alkotó megvalósításra. Úgy tűnik, a teremtmények így megfosztódtak az Egész gazdagságától, de helyette a megsokszorozódás tükörcsodájában szemlélhetik ámulva egymást és Alkotójukat. Angyal és Ember ujjongva örülhet a soha meg nem szűnő, egymást inspiráló alkotó késztetésnek.
Az Egész részekké lett, amikor a Teremtő szeretetében Időt ajándékozott Teremtményeinek, amelynek napi kiegészülést hozó csodáiban megélhetik a létezés terének teljességét is. Ők azonban ezt a tér-idői teljességet azonnal akarták elérni: az Életfa gondozott növekedése nélkül máris elvárták volna annak megérett gyümölcsét. Nem véve észre, hogy alkotó öröm csak alkotói szenvedéssel együtt terem, ahogy a Teremtő önmagát megosztó szeretetgesztusával maga is vállalta a teremtés kockázatát. De ők, mint az irigy gyermekek, úgy lesték egymás eltérő kiváltságait. A tükörcsodában nem az egymást gazdagító sokak jelenlétének örültek, hanem saját sosem látott arcukat szerették volna mindenben csodálni. Nem tudták elviselni, hogy a Másik mint rész nélkülözhetetlen kiegészítő számukra is, mert ők csak magukénak akarták az Egésszel járó minden jogot.
A Teremtés öröme így átbillent a Szenvedés gondjába: ahol a hiány és a küzdelem állandósult. Ezért az embernek naponta újra döntenie kell: az Isten teremtő figyelmét vagy az önzés lebontó-megosztó akaratát választja-e cselekedetei irányítójául? Mert a teremtett világ egyensúlyából rá eső részt csak a mindenkori kiegészítő Többiek szenvedést vállaló elfogadásával lehet megteremteni.
Az ehhez szükséges alázat mintája eközben továbbra is az Örökkévaló marad, aki elsőként szeretett minket. Aki odaadta teljességét, hogy égiek és földiek egymást tükröző szeretetükben átélhessék annak isteni egységét. Majd személyek feletti voltát is személyes gyötrelemre váltva ismét kezét nyújtotta felénk. De mi még mindig csak kételkedőn kérdezünk, pedig az Üzenet önmagáért beszél: nem tudunk építőbb életértelmezésre lelni, mint amelyet az áldozatot vállaló Szeretet mutat fel mintaként elénk.
A VÁLASZTOTT NÉP TÜKRÖT TART ELÉNK
A Teremtés óta Isten újra közli pártfogását, de a végtelen emberi gyengeség minduntalan elveszíti őt. Ekkor szeretetében vezéroszlopot emel: megkülönböztetett példaként kiemeli a Népet, amelyet egyúttal felruház a példaadás felelősségével is.
Mire csöndes és hangos irigység kérdi máris: miért pont őket? Miért a zsidókat? Ámde zsidó volt Káin és Ábel is. Az egyiknek kegyelem vonta áldozati füstjét az égre, míg a másik nem lelte az ajándékozás hiteles eszközeit. Az eredendő megkülönböztetés okát mi sem leljük ugyan, de arra már itt ráismerhetünk, hogy aki többet kap, az többért felel. Úgy, mint akár az egyszülött gyermek, aki hitelbe kapja a sok mosolyt, hogy majd megkímélt-kiművelt képességeiből bőven legyen mit mások javára fordítani.
Ám az elsőszülött és a kiválasztott is hányszor téved döntéseiben – és felelősségében bizony felnagyítódnak vétkei. Amikor azonban Isten tekintetével találkozik, megrendítik mind gyöngeségei, mind mulasztásai. De felismerheti teremtettsége korlátait és kapott lehetőségeit is a rá tekintő Irgalom jóvoltából. Akkor néven nevezheti könnyelműségét és a kapott kegyelmet, újjászülethet a vállalt alázatban, amelyre egykor Dávid, a vétkes király is rákényszerült. Ezekről a mindenkori emberi gyöngeségekről tudósít az Ószövetség, a kiválasztottság kisajátításra csábító kísértéseiről, amelyekben mindannyian bármikor még sokszor elbotolhatunk.
A Teremtő azonban még közelebb jön a tévelygőhöz: a szabadság és szenvedés elválaszthatatlanságának paradoxonját a megbocsájtani képes szeretetben oldja fel. A béke olyan felismerhetőségét kínálja fel mindenkinek, ami a prófétákat is ihlető Szent Forrásból fakad.
Az Ószövetség nem hűtlen zsidókról szól, hanem azokról a mindenkori önző emberekről, akik mi mindannyian vagyunk. Azok, akik a döntési pillanatok feszültségét menekülő rémülettel oldjuk fel, vagy álszent szerepek mögé bújunk, miközben átgázolunk mások még nagyobb megpróbáltatásain. A ritka kivételeket csak tisztelettel csodáljuk meg.
Ezért vegyük fontolóra, hogy teremteni csak az tud, aki átadja magát, odaadva arcát a Mindenségnek. Aki szétosztja mindenét a Soknak, és kivárja az Egységbe érés idejét. Pedig sokszor elrejteni szeretnénk az arcunkat, mert érthetetlen kerülőútnak látszik a létezés. Nem marad más akkor, csak annyi, hogy egy Másikban megleljük az elfogadás előlegét. Ettől talán mi is talpra tudunk állni, bármennyire is kísért a rosszra emlékezés.
LEHET-E ÖRÖMMÉ AZ, AMI SZENVEDÉS?
A teremtett csak akkor válik teremtővé, amikor minden önmagából hiányzó princípiumot magába fogad, amikor csiszolni kezdi, fejleszteni és tökéletesíteni önmagát élethossziglan.
A belőlünk hiányzó sokféle adottság beismerése vezet csak el a mások más képességeinek elfogadásához. Persze nem hiányaik követéséhez, hanem az egymást segítő továbblépéshez. Együtt ismerve fel, hogy a harmónia nem az állandóság gyümölcse, hanem azt csak a megújulni képes változástűrés teremti meg. Hogy mégis megállni és pihenni kell, az természetes – csakhogy a befalazhatónak vélt maradandóból nem lesz sohasem stabilitás, még akkor sem, ha önmagában csodálatra méltó, ha a múlandó mégis megmarad.
Amikor pedig a mások megmentésébe próbálunk elrejtőzni, előbb vagy utóbb azt is be kell vallanunk, hogy ami belőlünk a másiknak a világosság, az sem saját munkánk gyümölcse igazán. Hanem azé a Fényé, amely mögöttünk és felettünk világít: az eszme – az Ige az, amiből nyerjük az erőt. Onnan a szín és onnan az ikon rajzolata, ahonnan azért kapjuk kölcsön, hogy a magunk kevese ellenére is legyen mit tovább osztani.
A részlegesség megosztottsága örök vágyódás az Egység után: hiány, amely szenvedés. De a hiány lehetőség a felismerésre, hogy az ember önmagának sohasem elég.
Ám ahogy vonz a megnyugvás belső harmóniája, ugyanúgy kísért a tévedések kudarca: könnyebb elhinni, hogy a vesztesség lehet mindenkor a győztes, szemben a hiábavalónak tűnt értékfakasztás gyorsan hervadó gyümölcseivel.
Ha félrevezettek, ha elhagytak, ha leértékeltek, ha magad után futva mindig csak veszítettél, akkor is megcsillan valahol a nyereség: rájöhetsz, hogy a nagyon kevés is elég. Ráismerhetsz, mennyire gazdaggá tehet a jó szó, megértheted, hogy a kölcsönösség a valódi létezés. Ha pedig már semmi sem fontos, csak ami a Fény felé vezet, rájöhetsz, hogy valójában az a mindennapi kenyér.
MEGSZÓLÍTHATÓ-E AZ EGYETLENEGY?
A kinyilatkoztatott zsidó hagyomány szerint a Szent Név csak akkor válik kimondhatóvá, ha az ember már minden számára rendelt életfeladatot hűen teljesített. Ami persze csak úgy valósítható meg, ha nemcsak saját tetteiért, hanem másokért és mindenkiért is vállal felelősséget, hiszen csak velük együtt közelítheti meg a tökéletességet.[1]
Megnevezhetetlen tehát a Legnagyobb, amíg nem teszünk meg mindent saját személyes felnövekedésünkért. De, teremtményeiben jelen levő csodái által megrendítve, mégis a Teremtő az, aki előbb szólít meg bennünket.
„A Te kegyelem által találkozik velem – hiába keresném, hogy megtaláljam. De az, hogy kimondom az alapszót neki, lényem cselekedete. A Te találkozik velem. De én lépek közvetlen kapcsolatba vele. Így a viszonyválasztás és -választatás, szenvedő és cselekvő egyben” – mondja Martin Buber, a zsidó–keresztény hídépítők egyik legnagyobbja.[2]
Te, aki a megszólíthatatlan Teljesség vagy, mégis érthetőn szólsz a szavak nélküli személytelen Csendben. De megszólítani csak a személyesség apró lépcsőfokain tudunk, és sosem érjük el személyek feletti magasságodat.
Mégis Atyának szólítunk, bár mintha éppen ebben rejlene kisajátítani akaró gyengeségünk, mindig magunkénak akarva az elsőszülöttség áldásait. Csak a mi megértésünket várjuk el tőled, mindenkivel szemben és mindenki előtt. Aztán amikor másokra is rátekintesz, eszmélünk lassan, hogy nemcsak mi vagyunk a Te gyermekeid. A testvéririgység minket sem kerül el, a testvérszeretetre pedig csak sokára tudunk rátalálni.
HOGYAN LEHET IGAZÁN SZERETNI?
Akitől a Lét fakad, annak akarata a Szándék, amely bennem is értelmes Célt terem.
De vajon rá ismerek-e időben, vagy csak a kudarcok kerülő útjain tévelygek untalan?
Vagy rá kell jönnöm, így ismerem meg a világ ezernyi arcát, és ajándékom éppen e felismerés.
Annyit már megtanultam: a szerelem olyan lángolás, amely csak a másik halandó által gyújtható, de éppen általa is enyészik el.
Míg a szeretet az az odaadás, amely azért mond le a várható viszonzásról, hogy annyival se rövidítse meg a másikat.
Részleges létem a Teljesség védőburkára vágyik, de mindaddig nem nyerhetem el, amíg be nem látom hozzá nem mérhető arányaimat.
Mindezzel együtt hát mindig újra kell kezdeni alkotni tovább is a rám bízottakat.
Hinni, hogy a töredékek majd összeállnak, és megrajzolják együtt a Teremtő rólam szőtt terveit.
Míg bennem a felismerés olyan, mint a csillag – a megvalósítás napkelteragyogás.
Az odaadás a delelőn kezd csak érlelődni – de korán Istenre találhat a felszakadt fohász.
Így hát nem hiábavaló semmi – noha önmagában minden csak hiábavaló.
Így szabad a szegénységet is gazdagságnak élni, mert semmi nem veszthető, hisz minden odaadható.
Legyen tehát énem halála élted, mert én nem élek, csak Általad vagyok.
Mert ahol összekötöd az Eget a Földdel, ott a szenvedők is szabadok.
Graz–Mariatrost, 1992 – Pannonhalma, 2018
Ranschburg Ágnes Hildegard OSB obláta
[1] Tábor Béla, A zsidóság két útja, Bp., Pesti Szalon, 1939, 1990.
[2] Buber, Martin, Én és Te, Bp., Európa, 1991.