A szent háromkirályok

Megjelent az Egyházfórum 2005/6. számában

A legenda modern változata

Egy egészséges gyermek születése olyan esemény, aminek mindannyian örülhetünk. És azoktól, akiknek tudniuk kell az igazságot, mert jelen voltak, hallottam a következő történetet.

Mint minden örömteli eseménynél, úgy itt is jelen voltak a vendégek. Különös alakok, akikről azt tartották, hogy minden örömteli eseménynél jelen vannak. Különösen az a három alak, akikről nem lehetett igazán eldönteni, hogy egy bohóc vagy egy jó tündér alakját viselik-e.

Az első alak színes foltokból varrt ruhát viselt és lassan lépett oda a jászolhoz. Bár úgy volt kifestve, mint egy tréfamester, mégis komolynak hatott. Csak akkor mosolyodott el kissé, amikor meglátta a gyermeket. Óvatosan a jászolhoz lépett, és szelíden megsimogatta a gyermek arcát. „Én vagyok az életöröm” szólt. „Azért jövök hozzád, mert az embereknek már nincs min nevetniük. Nem találnak örömöt az életben. Minden nagyon komollyá vált.” Azzal levette foltköpenyét és betakarta vele a gyermeket. „Hideg van ezen a világon. Talán ez a köpeny melegít és véd majd téged.”

Ekkor előlépett a második alak. Aki jól megfigyelte, látta, hogy izgatott a tekintete és érezte, hogy sietős a dolga. Amikor azonban a gyermek elé lépett, úgy tűnt, hogy minden sietséget levetett magáról. „Én vagyok az idő” mondta az alak és megsimogatta a gyermek arcát. „Valójában alig van belőlem. Úgy tartják, az idő repül. De az emberek elfeledkeztek egy nagy titokról. Az idő nem elmúlik, hanem keletkezik. Úgy nő, mint a virágok vagy a fák. Mindenütt nő, ahol megosztják.” Azzal az alak belenyúlt a köpenyébe, és egy homokórát helyezett a jászolba. „Kevés az idő ezen a világon. Ezt a homokórát ajándékozom neked, amíg még nincs késő. Ez legyen számodra a jel, hogy mindig annyi időd van, amennyit veszel magadnak, és másoknak ajándékozol.

Aztán a harmadik alak került sorra. Sebekkel torzított arca volt, mintha mindig, újra meg újra megverték volna. Amikor azonban a gyermek elé lépett, úgy tűnt, mintha hirtelen minden sebe meggyógyulna, amit az élet okozott neki. „Én vagyok a szeretet” mondta, és szintén megsimogatta a gyermek arcát. „Úgy tartják, túlságosan jó vagyok ehhez a világhoz. Ezért taposnak a lábukkal engem.” Amikor ezt mondta, a szeretet szomorú lett, és három nagy könnycsepp hullott a gyermekre. „Aki szeret, annak sokat kell szenvednie ezen a világon. Vedd a könnyeimet. Olyanok, mint a víz, ami a követ csiszolja. Olyanok, mint az eső, ami a kiszáradt talajt termékennyé teszi és virágba borítja a sivatagot.”

Aztán az életöröm, az idő és a szeretet meghajoltak a gyermek előtt. A gyermek pedig úgy nézett rájuk, mintha megértette volna őket.

A szeretet ekkor megfordul, és az ott álló emberekhez szólt: „Ez a gyermek sokat fog másokra áldozni az idejéből és sokat kell szenvednie, mert szenvedélyesen szeret. De az életörömén keresztül, és mert másokra fordítja az idejét és a szeretetét, ez a világ nem lesz többé olyan, mint ezelőtt. E gyermek miatt a világ egy új, jó csillagzat alá kerül, ami minden más csillagot árnyékba borít.”

A három alak ünnepelt még egy kicsit az emberekkel, majd eltűntek éppolyan észrevétlenül, mint ahogy jöttek. Azok, akik jelen voltak, még sokáig gondolkodtak a rejtélyes szavakon …

Forrás: Internet

Németről fordította: Daróczi Zoltán