Megjelent az Egyházfórum 2007/4. számában
Interjú Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal[1]
Főapát Úr, tudna-e általános képet rajzolni a jelenlegi magyar társadalom és gazdaság helyzetéről?
A magyar nyelvben használt szófordulattal élve rövid a válaszom: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam”, azaz jobb lovat szerettem volna. Előrebocsátom: sem pesszimista, sem optimista nem vagyok, s törekszem hívő keresztényként élni, aki a világot ésszel és érzelemmel, hittel, reménnyel és szeretettel, időnként csodálattal és hálával szemléli. Realista vagyok, mindkét lábammal a földön állok, ahogy az egy keresztényhez illik, aki Krisztus evangéliuma szerint él.
Sem a magyar társadalom a maga feldolgozatlan történelmi problémáival, sem pedig a katolikus egyház, vegyes, feudál-szocialista örökségével, nem tanulta meg a történelmi leckét: a történelem „vonata” ritkán tolat visszafelé, többnyire előre halad.
A szabadság mindaddig utópia marad, vagy csak elmélet, ameddig nem töltöm meg tartalommal, és a célt meg nem fogalmazom. A magyar társadalom sem 1945 előtt, sem 1945 után nem tapasztalt elég szabadságot, és a szabadság célját sem fogalmazták meg. Magyarország ma –mind társadalmi-gazdasági, mind humán-lélektani tekintetben – az ébredés vagy inkább a józanodás fájdalmas állapotában van, amely időnként mély csalódással jár, sőt elkeseredésbe fordul.
Az államszocializmus következtében mindmáig nem értük el, hogy, mint „társadalom”, valós képet alkossunk múltunkról, még kevésbé arról, ami eddig velünk történt, és ami még előttünk áll. Önképünk torzkép, amit egymásra, környezetünkre vetítünk. Ezért nagy a zavar, állandó a kölcsönös vádaskodás.
Krízisben vagyunk. A krízis elkerülhetetlen, és bár gyógyító hatású lehet, mégis fájdalmas.
Honfitársaim közül sokan hamis álomvilágban élnek, ezért a csalódás. Gyakran „hungaropesszimizmus”-ról beszélnek, amit magam a sok nehézség ellenére sem találok jogosultnak. Nem nőttünk fel szabadságunkhoz, legkevésbé az ezzel járó felelősséghez; lehetőségeinket nem látjuk. Jólétet és egy boldogabb világot ígérnek nekünk, elsősorban gazdasági vonatkozásban, de ennek a jobb világnak a szellemi-lelki pillérei sok tekintetben hiányoznak. Gyakrabban beszélünk „gazdasági közösségről”, kevesebbet „az értékközösségről”. Bár a gazdaság terén van fejlődés, ennek ellenére mégis frusztráltnak és csalódottnak érezzük magunkat, főként ha Nyugat felé nézünk. A társadalomból nagy mértékben hiányzik valami, amit „kollektív lelkiismeret”-nek nevezhetnénk.
A fentiek ellenére bizakodom: a magyar nép intelligens nemzet, ezt történelmünkben többször bizonyítottuk. Szenvedés útján, de mi is meg fogjuk találni helyünket az európai népek közösségében.
Az „Egyház” egy nomen collectivum, gyűjtőnév, amely sok mindent felölel.
A Magyar Katolikus Egyház élő egyház, a feltámadt Úr a hívők szívében él. Egy gyorsan szekularizálódó társadalom ellenére az emberek hiteles értékeket keresnek; vallásos élményt, a természetfölöttit keresik – persze nem úgy, ahogy ezt az Egyház elvárná. Az Egyházban az élő hitük ellenére mégis többen tévedésnek esnek áldozatul. Nem akarják elismerni, hogy társadalmunk egy szekularizálódó társadalom. Más módon történt ez az elvilágiasodás, mint Európa más részeiben. Úgy gondolják, hogy még mindig „népegyház” vagyunk, közérthetően: nagy egyház vagyunk, holott ez ma már csak töredékében igaz. Az 1989-es politikai fordulat után megpróbáltuk egyházunk képét az utolsó békeév (1938) egyházképéhez igazítani.
Régi vágású egyházképet, „acies bene ordinata”-t próbálunk demonstrálni, holott már régen nem voltunk és vagyunk azok. Különböző okokból lehetőleg gyorsan el akarjuk felejteni közelmúltunkat, amit most mások, egykori üldözőink vetnek aztán szemünkre, ill. kérnek számon tőlünk.
Melyek a katolikus egyház legnagyobb problémái most Magyarországon?
Az előbbi gondolatmenetet folytathatom. Az Egyházat mint intézményt több oldalról is veszély fenyegeti. Gond, és emiatt gyakran beszélnek is róla, hogy az Egyház nem kapja meg a neki járó állami támogatást. A gazdasági és politikai liberalizmust, a pártállam maradványait, örökségét, az egyház és a vallás tekintetében az emberek tudatlanságát és közönyét és sok ehhez hasonló problémát emlegetnek. Mindezekben sok igazság van. Egyházunk elmulasztotta, hogy önkritikusan saját tanítása (teológiája) fényében szembenézzen önmagával. Mielőtt a II. Vatikáni Zsinat termékenyítő eszméi elérhettek volna bennünket egy új, klerikális konzervativizmus hulláma ért el minket, sőt a lappangó fundamentalizmus veszélye is. Ez utóbbiak nem a hit tiszta és mély forrásából, hanem a még mélyebben rejtőző félelemből táplálkoznak. Talán ezért tűnik Egyházunk „Ecclesia biceps”-nek, kétarcú közösségnek. Hirdeti az Evangéliumot, a Jó hírt, ugyanakkor időnként hiányoznak a tettek: nyitottság, könyörület, az ellenség szeretete, szolidaritás, párbeszédkészség, együttérzés.
Melyek a kommunizmus társadalmi és egyházi következményei Magyarországon?
Két szemeszter is kevés lenne ahhoz, hogy felsoroljam a következményeket. Számos történeti kövület rakódott ránk; az államszocializmus csupán az utolsó, amit megéltünk. Engedje meg, hogy leírjak egy víziót, amely sokakat talán rémlátomásként ijeszt meg.
Mivel sok keresztény nem ismerte fel helyesen az „idők jeleit”, az emberi lélek kihívásait, mára saját hagyományaink és az élő hit szorításába kerültünk. Idejétmúlt és megszokott struktúrákhoz ragaszkodtunk, amelyek ma nehezen tölthetők meg élettel, és az embereknek nem tudják Isten üzenetét közvetíteni. A megszokott vallásgyakorlatot, annak kifejezési formáit összetévesztették az élő hittel, és az abból fakadó lelkülettel. Bizonyos értelemben elvesztettük a képességünket arra, hogy a keresztény üzenetet egyházon belül és kívül, azaz a világban hatékonyan közvetítsük. A keresztény hit örömteli és felszabadító ajándék; nem bilincs, vagy tilalomfák erdeje. Hogy ezt belássuk, Isten a szenvedés kohóján át akarja vezetni egyházát – gondoljunk csak János Jelenések könyvében leírt „szorongattatásokra” –, hogy megtisztítsa és megtanítsa: egyedül a megfeszített és feltámadott Úr Krisztusban van az ereje. Ő minden emberi struktúra felett áll. Az Egyház a világban van, de végső soron nem kötődhet ehhez a világhoz. Az egyház „hatalmának” semmi köze nincs e világ hatalmához, ezért a kereszténynek elvben soha sem szabad a kortárs hatalmi struktúráknak kiszolgáltatnia magát, vagy velük szövetséget kötnie. Az egyház nem rendezkedhet be ebben a világban az örökkévalóságra. Isten népe vándorúton van, „állandó lakóhely” nélkül. Ezt a tapasztalatot az üldözött keresztények a diktatúrában újra megélték; mások azonban nem. Mivel nem értik meg ezt a keresztény szabadságot, ezért a mindenkori hatalom árnyékában keresik a nyugalmat és a biztonságot. Ez nagy kísértés. Nem a világi hatalom teremti meg a keresztény élet és az evangelizáció feltételeit.
Milyen hatása van Magyarországon az egyháznak a politikára?
Jogos, de történelmileg nagyon komplikált kérdés. Rövid a válaszom: nem sok. Biztos, hogy kevesebb, mint amit bárki állítani szeretne. A politikai katolicizmus vonata, a régi Magyarország eltűnésével a II. világháború előtt és röviddel utána, elment. A katolikus keresztények többségét a régi egyház formálta; nehezen értik ezt a fejleményt. Kisebbségben vagyunk, kívülről is helytelenül ítélnek meg bennünket, és belülről is ugyanígy van. A kívülállók, adott esetben a pártok, ezért időnként hamis politikai következtetéseket vonnak le. Innen a törekvés, hogy manipulálják az egyházat. Az egyházat nem egyházként, hanem potenciális szövetségesként tekintik, és ez hiba, jóllehet érthető. A megváltozott történeti helyzetben újra fel kell ismernünk önazonosságunkat és abból fakadó küldetésünket; hozzá kell szoknunk a szerénységhez és „új nagyságunkhoz”. Többségnek gondoljuk magunkat, és úgy is viselkedünk, mint egy nagy egyház, de olyan könnyen sértve érezzük magunkat, mint a mellőzött kisebbség. Reakcióink sokszor a kisebbség sajátos reakciói. Állandó protestálással nem lehet senkit megnyerni az Evangélium számára.
A vallások közötti dialógussal is intenzíven foglalkozik. Melyek azok a témák és kérdések, amelyeket különösen fontosnak tart?
Magyarország e tekintetben a Nyugat és a Kelet „előszobájában” van. Majdnem 50 éven át az államhatalom védett bennünket attól, amit „nyugati liberális mozgalmak”-nak neveznek. Időközben a világvallások képviselői is megjelentek hazánkban, de súlyuk még nem meghatározó. Fáradozásaim egy hosszúlejáratú előkészítésre irányulnak; inkább a készenlétre, hogy a másikat megismerjük, kapcsolatot teremtsünk a jövőre irányított tekintettel, amelyben együtt fogunk élni.
A mi kis magyar világunk megnyitásakor a világvallások képviselőiben érdeklődő beszélgetőpartnereket keresünk.
Ebben a tekintetben milyen szerepet játszik Magyarországon a Bencés Rend a maga régi európai tradíciójával?
1996-ban, kolostorunk millenniuma alkalmával felismertük, milyen gazdag egy ezeréves kolostor. Gyökerei az első évezredbe nyúlnak, sőt a korai egyházba, és a szerzeteshagyomány összeköti a Keletet és a Nyugatot, a keresztény hitet, az európai és a magyar kultúrát. A kolostor olyan, mint egy obszervatórium, ahol imádságban és elmélkedésben állandóan három alapvető kérdésre keresik a választ: miként kell Istent keresnem és szeretnem, továbbá felebarátomat és önmagamat (másként fogalmazva: ki az ember tulajdonképpen?). Mivel mindig a lényegeset kérdezzük, mindig korszerűek és frissek akarunk maradni. A kolostorban otthont, az Istenben biztonságot találunk. Eléggé nyíltak vagyunk ahhoz, hogy hitbéli társainkkal dialógust folytassunk; életünket megosszuk Magyarország reménységével, azaz 330 diákkal Pannonhalmán – kicsit többel másik iskolánkban Győrött; valamint testvéri nyitottsággal közelítsünk a keleti keresztényekhez és protestáns testvéreinkhez. Készek vagyunk idősebb testvéreink, a zsidóság múltbeli sebeinek gyógyítására is, a velük való kiengesztelődésre. II. János Pál pápa, II. Alekszíj moszkvai pátriárka, I. Bartholomeosz konstantinápolyi pátriárka és III. Schenuda alexandriai pátriárka pannonhalmi látogatásai, valamint a „Magyar megfontolások a Soáról” témájú konferencia erről tanúskodtak.
Ha képet kellene rajzolnia a pannonhalmi Főapátságról, amelynek élén áll mint apát, milyen vonásokat emelne ki különösképpen?
16 éve szolgálom apátként a kolostorunkat. Alapjában véve a bencés kolostor feje a Regula szerint maga Jézus Krisztus, az apát csak a helyettese. Isten segítségével mint apát szolgálatommal azt szeretném megmutatni, hogy a keresztény embernek szabadságában áll másként gondolkodni, másként élni, másként cselekedni, mint ahogy ezt a környezetében teszik. A keresztény lélek szabad, mert nem csak földi hazája honpolgára, vagy egy szekularizált államé, hanem mindenekelőtt Isten országának polgára. Szabadságában áll, hogy ellenálljon a társadalmi nyomásnak, adott esetben az egyházi szűklátókörűségnek, és a hitetlenségből fakadó félelmeknek: senkit nem kell gyűlölnie, kiközösítenie, vagy kirekesztenie, szabadságában áll – ahogy maga Jézus Krisztus mondta –: szabad vagyok életemet odaadni.
Mások mondják – nem csak magam tanúsítom: Pannonhalma olyan, mint egy oázis, ahol a szomjazó friss vizet, az éhező a jó szó kenyerét kaphatja. Pannonhalma Isten hegyre épült városa szeretne lenni, ahol Istent dicsőítik, és teremtményeit tisztelik.
Sokan keresik ma Istent, sokszor az Egyházon kívül. Mit mond azoknak, akik ilyen kérdésekkel fordulnak Önhöz?
A szavak már keveset használnak. Hívő keresztényként megpróbálok találkozni velük, a szívükhöz szólni, értük imádkozni. Ha a kereső embereket egy másik, Isten felé forduló ember csendes és elfogadó jósága nem szólítja meg, akkor a szavak nem használnak sokat. A szavak már régen értéküket veszítették. Olyan bátor keresztényekre, szentekre van szükség, akik Istent és Fiát, Jézus Krisztust már „látták”. Olyan emberekre van szükség, akik Isten örömteli tapasztalatával rendelkeznek. Kalkuttai Teréz anya fénylő példája volt az ilyen embernek. Egy éhező és kereső emberi lélek rögtön megérzi ezt, a többi magától jön, ha egy ilyen kereszténnyel találkozik. Isten közvetlenül, vagy alázatos emberi szolgálatunkon keresztül munkálkodik.
(Fordította: Koncz Judit és Koncz Lajos)
[1] Forrás Ost-West Europäischen Perspektive, 8. Jahrgang, 2007/Juni, Holt 2.