Megjelent az Egyházfórum 2006/1. számában
II. rész
5. Második jellemcsoport: az axiológia sodrásában
5.1. Harmadik archetípus: a szelídek
Jóllehet a szelíd ember mindig közkedveltségnek örvend, sőt a szelídséget általában önmagában véve is erénynek tartjuk, mégis a szelídség fogalma a mai értékfelfogásban szorosan egybefonódik a jámbor, a galamblelkű, a „kenyérre kenhető” vagy „tedd ide – tedd oda”, tutyi-mutyi, önakaratát érvényesíteni nem tudó ember pejoratív értelmezésével. Pedig a szelídség – éppen a jézusi felfogás értelmében – erős akaratot, szilárd elhatározást, acélos jellemet képvisel, főleg ha a Mester portréját és lelki beállítódását, cselekedeteit vagy olykor nagyon is kemény szavait állítjuk a középpontba. Pedig éppen ő mondta magáról, hogy szelíd és alázatos szívű. Tehát a szelídség még az alázattal is összefügg?
Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a szelídség elsősorban nem habitus, hanem attitűd. Beállítódás az embert körülvevő világ – úgy is, mint természeti környezet, úgy is, mint társas kapcsolat és úgy is, mint természetfeletti viszony – irányába, igazi jelenvalólét a teremtett és teremtetlen valóságban, az élettelen, az élő és az embertárssal való perszonális Én-Te kapcsolatban. S ennek a szelídségnek jele a relációk épsége és szépsége, mely egy sajátos kifejeződésben, a sugárzó derűben, a mosolyban ölt testet. És ez csak belülről fakadhat, nem velünk-született adottság, hanem olyan érintés, amely magán viseli a természetfelettiből fakadó mérhetetlen, végtelenségig terjedő szeretet örömének csillagporát. Nem valamiféle mosolycsekkekért folyó kényszercselekvésről van tehát szó, hanem a mosolyért magáért, hogy szebb legyen a világ.
A szelídséghez igen szorosan tapadó kegyelmi adomány tehát a derű, s hogy ez valóban természetfölötti érintésből fakad, azt jól példázza „korunk szentjének”, és egyik legderűsebb emberének, XXIII. János pápának szólásmondása: „A keresztény ember derűs, és derűje Istentől származik.” Ezért kell polemizálnunk G. K. Chestertonnak, a nagy angol konvertitának azon eszmefuttatásával, melynek végkonklúziójaként megállapítja, hogy Jézus véka alá rejtette derűjét: „Volt valami, amit rejtegetett minden ember előtt, midőn fölment a hegyre, hogy imádkozzék. Volt valami, amit hirtelen csönddel vagy viharos elhatározással eltakart. Volt valami, amit megmutatni még Istennek is túl nagy feladat volt, midőn közöttünk járt a földön, s én olykor úgy vélem – lelkének derűje volt ez.”[1] Holott Lukács evangéliuma éppen azt az „emberléptékű” Jézus portrét állítja elénk, ahol a „scriba mansuetudinis Christi” kidomborítja az isteni Mester érzelmi életét, így derűs életérzését is.
S hogy mennyire nélkülözhetetlen evilági életünkben a derű, azt nagyszerűn illusztrálja H. Hesse is örökbecsű remekében.[2] Josef Knecht a lelkéből áradó derűvel nemcsak kiváltja barátjának, Plinionak katartikus megtisztulását, hanem terápiájával kivezető utat is ad életének kudarcából. „A könnyen elégedettekkel és a látszat-derűsekkel köztünk mások is szemben állnak: emberek és emberek nemzedékei, akiknek a derűje nem felszínes játék, hanem komolyság és mélység… Ez a derű nem játszadozás, nem is tetszelgés: ez a legmagasabbrendű megismerés és szeretet, minden valóság igenlése, őrtállás minden mélység és szakadék szélén, a szentek és a lovagok erénye, megzavarhatatlan, s a korral és a halál közelségével csak egyre növekszik. Ez a Szépség titka és minden művészet leglényege.”
S hogy ebben benne van az alázat is? Azt hiszem ez szükségszerű, hiszen az alázat – és nem a meghunyászkodás, a szolgalelkűség vagy a megalázkodás – az a vonás, amelyről a szelídség kizárólagosan felismerszik. A mai nagykorú ember a krisztusi szelídség attribútumának képviselőjétől ugyanis nem fejmosást, hanem lábmosást vár, nem tekintély előtti hódolatra áhítozik, hanem személyességre. S bár Jézus maga kemény szavakkal ostorozta ellenfeleit éppen kéményszívűségük miatt, mégis lehajolt az emberlét legmélyebb szintjére süllyedt bűnösökhöz is, egy Magdalai Máriához, egy Zakeushoz, vagy a testi nyomorúságtól szenvedő lepráshoz, vakhoz, némához, és sorolhatnánk a többieket. Alázata pedig legkifejezettebben a kereszthalálban nyilvánult meg, kiszolgáltatta magát, miközben imádkozott hóhéraiért. Jellemgyengeség ez is? Hiszen lehetősége lett volna 12 légió angyal bevetésére. S éppen itt mutatkozik meg az igazi hatalom – a szolgáló hatalom – nagyszerűsége.
A mai világ – jóllehet kedveli a szelíd emberek társaságát – mégis a pénz, a siker és a hatalom bűvkörében él, melyet még megfejel az anyagi javak és a gyönyörök élvezetével. Pedig ezek a materiális bálványok nem nyújthatnak igazi kielégülést: a pénz nem boldogít, a siker és a hatalom varázsa múlandó, s minden kincsünket a rozsda és a moly emészti, ha csak evilági felhalmozásból ered. A szelídség viszont képes mindezeket fénybe vonni, ha a pénz az adakozó jóságát revelálja, a siker és a hatalom pedig az embertárs javának szolgálatába áll. „Adjátok el, amitek van és osszátok ki alamizsnaként. Készítsetek magatoknak ki nem merülő erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol a tolvaj hozzá nem fér, a moly meg nem rágja. Mert ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Lk 12,33-34)
S talán nem járunk messze az igazságtól, ha a franciskánus szerzetesség cingulumának három csomóját – tisztaság, szegénység, engedelmesség – párhuzamba állítjuk az eddig felsorolt archetípusok jellemzőivel. Szegénység – lelki és anyagi; tisztaság – testi és szívbéli vonatkozásban egyaránt; s engedelmesség – nem az esztelenségig menő vakfegyelem, hanem a szelíd szolgálatkészség értelmében. S ennek jelképe a margaréta: a sárga porzók a szelídséget, a fehér szirmok a tisztaságot, a zöld levelek pedig az egyszerűséget, a szegénységet szimbolizálják.
S mi lesz a szelídek öröksége? Joggal várhatnánk itt is a mennyek országát, Jézus azonban a földet ígéri. Pedig modern világunkban épp a szelídek a föld kisemmizettjei, hiszen a hatalom, a siker nem az ő oldalukon áll. S mégis napjainkban, amikor a földet végső katasztrófa fenyegeti, éppen erre a szelídség-attitűdre kell törekedni a fogyasztói társadalom öngyilkos törekvései ellenében. S világosan látjuk, hogy csak a szelídség, a morális érzékenység felszítása képes – ma elsősorban az ökológiai krízis szorításától – vérző planétánkat megmenteni, s ha ezt az egyetlen utat is elveszejtjük, akkor valóban a sátáni borzalmakkal megfejelt, az ember által előidézett apokaliptikus kataklizma a következmény.[3] Innen érthető a jézusi kitétel gyönyörűséges ígérete.
Zárógondolatként idézzük (mint már oly sokszor) F. Baade sorait: „Sok választása az évszázad végéig nincs az embernek. Vagy új szívhez és értelemhez jut, és így virágoskertté válik a világ, vagy elpusztítja önmagát”. Jézus szavait idézi: „Vagy a szelídek öröklik a földet, vagy nem lesz örökség.”[4]
5.2. Negyedik archetípus: az irgalmasok
Az irgalmasság kérdése nemcsak azért problematikus a mai ember számára, mert paradoxon, hanem azért is, mert napjainkra ez a terminus már szinte teljesen kiveszett a szótárból anyagias irányultságunk következtében. A tisztességes üzlet, a jog szerinti eljárás és a becsület között feszítjük ki az ekvivalenciát, ennek pedig egyenes következménye, hogy a cselekedet morális értéke elvész, az akarati törekvés indítékának pozitív irányultsága és nyomában az erény kiüresedik. Vagyis mindaddig minden megtehető, míg nem ütközik emberi-társadalmi jogszabályba, de hovatovább a törvény ügyes kijátszása, a „kiskapuk” megtalálása, vagy az „umbulda” nemhogy megítélés alá nem esik, hanem egyenesen tiszteletet érdemel. Hát ez bizony erősen eltér a jézusi normától!
A Jézus által meghirdetett örömhír nem törvény szerinti parancsokra és tilalmakra, hanem az üdvösség jóhírére és a kegyelmi rendre épül. Nem húzza át a törvényt, hanem a szív szándékait helyezi előtérbe, s ez a törvény olyan radikalizmusát jelenti, ami a jog amorális ítéletét az etikai érzékenységgel váltja fel. Eltávolodik a betűtől, és a szív ráhangolódását, az üdvrend szellemének megragadását követeli. Még ma is hányszor halljuk, hogy ez jogszerű, ez juss dolga, ez nem az Isten ügye, ezt perre kell vinni. De sajnos a romlott emberi természet odáig fajult, hogy még Jézust is felkérték döntőbírónak az örökség elosztására, sőt végül a vádlottak padjára ültették, és közfelkiáltással halálát követelve szörnyűséges ítéletüket végre is hajtották. Pál apostol is megfeddi a korintusi híveket, akik pogány bíró előtt pereskedtek. Sőt már azt is hibául rója fel, hogy egyáltalán peres ügyeik vannak egymással. Pedig ha a jézusi normatíva, az örökkévalóságból fakadó maximák szerint rendeznénk be életünket, eltűnnének a gombamód szaporodó ügyvédi irodák, és a bírák is nyugdíjba mehetnének. Ezzel pedig az egész kozmoszt az erkölcsi rend fénye ragyogná be, mint egykor a boldog aranykorban.
„S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyítéstől
S törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben.
Félelem és megtorlás nem volt, felszegezett érc
Bősz szót nem mutatott, a tömeg nem nézte riadtan
Esdve a bíráját, bírátlan volt kiki biztos.” (Ovidius, Metamorphoses – Devecseri G. ford.)
De hát végül van-e megoldás? Igen, de ez csak a mindenkire kötelező felebaráti szeretet útja lehet. A Jézus által követelt hetvenszer hétszeres megbocsátás. Sőt a megbocsáthatatlan megbocsátása, a másság tolerálása, a nem szeretetreméltó embertárs iránt is megnyíló szeretet. Az agapé követelménye pedig még ezen is túlmutat. „Mindent elfedez… mindent elbír” – olvassuk Pál apostol szeretet-himnuszában (1Kor 13,7). És mi, keresztények, is hányszor mondjuk, hogy „megbocsátani ugyan megbocsátok, de elfeledni nem tudom soha”. Jóllehet emberi természetünkből kiindulva az efféle vélekedés nagyon is érthető, de érezzük, hogy a „keresztény”, azaz krisztusi példa mércéjének ezt messze meg kell haladnia.
Jézus gyógyításait számtalanszor köti össze a bűnbocsánattal, illetve ami ezzel csaknem azonos, a benne való hittel. S ez nem valamiféle akcidens – mint például a bénán született meggyógyítása esetében –, hanem a gyógyulás lényeges alkotó eleme. A jézusi irgalmasság cselekedeteit azonban nemcsak a gyógyításokban és természeti csodáiban (kenyérszaporítás, vihar lecsendesítése stb.) mérhetjük le, hanem elsősorban a „szociális” Lukács-evangéliumban – és jobbára csak itt – fellelhető csodás példázatokban. A tékozló fiú esetében az elébefutó megbocsátás, a vérbefagyott ember fölé hajló irgalmas szamaritánus könyörülete, az elbitangolt bárány keresésére induló jó pásztor, aki otthagyja a 99-et az egyetlenért, az elveszett minát kutató gazdasszony, aki az elgurult pénzdarabért még a házát is kisöpri. S mi vajon hogyan járnánk el? Aligha ölelnénk át a tékozlót, inkább azt latolgatnánk, hogy milyen büntetést, megrovást szabjunk ki; az irgalmas szamaritánus helyett feltehetőleg mi is inkább papok vagy leviták lennénk; az elveszett bárányt is otthagynánk a pusztában –, majd szerzünk helyette másikat. Persze a jézusi mérce rendkívül magas. Néha esztelenül nagylelkűen könyörületes. A házasságtörő asszony, akire a mózesi törvény értelmében megkövezés vár, a Mester, a rabbi, a törvény legbuzgóbb tisztelője, aki oly sokszor ítéli el épp a házassági hűség megszegőit, felmenti. S a jobb latornak is egyetlen sóhajtása elég volt a teljes bűnbocsánatra, sőt az örök üdvösség kiesdésére. Ez bizony már nem jogszerű eljárás!
Régi korok kegyetlensége – főleg a rabszolgák vonatkozásában – közismert. De más emberi relációkban sem volt sokkal jobb a helyzet. Ma is megborzadunk, ha a spártai vének gyermekvizsgálataira, és a kevésbe fejletteknek, nyomorékoknak a Tajgetosz szakadékaiban való elpusztítására, vagy az azték emberáldozatokra, illetve hasonló kegyetlenségekre gondolunk. De nem kevésbé voltak hírhedtek a római uralkodók, inkvizítorok, majd a fortélyos félelem igazgatta diktatúrák hóhérai sem. Sajnos mi sem vagyunk sokkal különbek. A holocaust áldozataiért még ma is sűrűn meakulpázunk, miközben törvénybe foglaljuk a művi abortuszok jogosságát. Pedig itt az ártatlannál is ártatlanabbak elpusztításáról van szó. S ha ma már nem is tettekkel öljük meg az embertársat, szavaink legalább olyan metszők és kegyetlenek, mint az élesre fent hóhér-pengék, nem is beszélve az itt-ott, és egyre sűrűbben fellobbanó gyűlölet-tüzekről. Pedig kereszténynek, krisztusinak csak az mondhatja magát, akiben eleven az irgalom, és csak ő reménykedhet az igazságos Bíró irgalmas ítéletében.
Egy kedves kis legenda boldog Faustina életéből. Egyszer megjelent neki az Úr, és így szólt hozzá: „Aki nem irgalmasságom ajtaján lép be, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia.” Tehát boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
5.3. Ötödik archetípus a békességszerzők
A „béke” szó a kommunista frazeológia szótárában sajnálatos módon eltorzult: a világbéke a diktatúra életben maradását volt hivatva biztosítani, miközben az univerzális és permanens proletárforradalomnak, illetve az eszme „exportjának” szükségességét hirdette. A béke pedig nem egyszerűen fegyvernyugvást jelent, annál is inkább, mert az egzakt fogalmi definíció soha nem lehet pusztán tagadó[5], s ez fokozattan érvényes egy ilyen magas etikai értéket képviselő terminus esetén, mivel ennek nem negatív, hanem pozitív értéket kell tulajdonítani. De hasonló jelentés-torzuláson ment át a feltehetően Jézus által használt héber-arám „shalom” szó, mely valaha a legtiszteletteljesebb szeretet kifejezésére szolgáló köszöntés volt (gondoljunk a József és testvérei történetére, vagy az Ír-Shalom – Jerusalem –, a béke városa, elnevezésre). De Jézus korára ez feltehetően éppúgy megkopott, mint a mi egykor szépséges üdvözlési formuláink.[6] De ha használták is – mint ahogy ma is él különféle változatokban a keleti kultúrkörben –, Jézus kiemelte ezt a szót közhasznú értelmezéséből, és tartalommal telítette. A feltámadt Üdvözítő ezekkel a szavakkal köszöntötte tanítványait: „Békesség nektek! Én vagyok, ne féljetek!” (= shalom aléchem). „A húsvéti üdvözlet jókívánság is. A szentírási ‘shalom’ többet jelent, mint békét. Benne van a teljesség, a sértetlenség, a védettség, a testi-lelki jólét. Ezt kívánjuk annak, akit ‘shalom’-mal köszöntünk.”[7]
Jézus frazeológiájában a béke, békesség mindenkor egybe van kapcsolva a félelemtől való teljes megszabadulással. Még ha kifejezetten nem is említi, akkor is biztatja tanítványait a benne való hitre, ha szokatlan jelenségeknek tanúi lesznek. A vízenjárás elbeszélésében, mikor a Mestert kísértetnek vélik, azzal nyugtatja őket, hogy ne féljenek, hiszen testi valóságban ő az, aki közeledik. A jézusi béke leghitelesebb megfogalmazása a búcsúbeszéd, ahol Jézus békét hagy a tanítványokra – minden kor tanítványaira –, de ez nem a világ, hanem az ő békéje, vagyis isteni béke, a mennyek országának békéje. Jézus nem idealista, világosan tudja, hogy ez a béke nem nyugalmat jelent, hanem épp a világ gyűlöletét fogja kivívni. S mégis a határtalan bizalom hangján beszél, hiszen az ő békéje a rend nyugalma, annak boldogító ígérete, hogy Isten szeretetének aurájában végül minden rendben lesz, végül minden rendbe jön. Ez a jézusi béke lényege, s ennek a békének elővételezése, de egyben félelmetes szépségű igazolása a Feltámadott megjelenéseiben felcsendülő: „Békesség veletek!” köszöntés. Az isteni rend nyugalma, amely a világot elindítja az eszkatologikus beteljesedés útján, s Jézus példája mutatja, hogy valóban minden látszólagos kudarc, szenvedés, kínhalál ellenére valóban minden rendbe jön, és erre a reményre mi is ráhagyatkozhatunk.
De a boldogságmondásokban Jézus „békességszerzők”-ről (eirénopoioi) beszél, s itt jogos a szkepszis, hogy vajon mire, kikre gondol. Hiszen evilági relációinkban leggyakrabban azzal a fóbiával kell szembenéznünk, hogy miközben két haragost kibékítünk, mi leszünk mindkettejük számára a persona non grata, és egymás ellen irányuló haragjuk – a megbékélés során – óhatatlanul a „békességszerző” fejére torlódik. Mit kíván tehát Jézus? Azt, amit ma olyan sokszor nehéz megvalósítani: a másság elviselését. A zsidóságban sem volt másképp, és a „similis simili gaudet” szabálya talán sohasem volt elevenebb és égetőbb, mint manapság.
Kettős torzulással kell szembenéznünk: az uniformizálódás, illetve a differenciálódás veszélyével. Az első esetben (s ezt nagyon jól megtapasztalhattuk a lázadó tömegek sodrában vagy az orwelli „kép perc gyűlöletben”[8]) – bár látszólag fennáll a csoport-egyetértés – gyűlölet lobban lángra a kívülállókkal, a renegátokkal szemben. A differenciálódás pedig felszínre veti a „bellum omnium contra omnes” hobbesi tételt, ami mindennél rosszabb, mert aláássa még a családok és a legszűkebb kollektívák kapcsolatait is. S bár Jézus kardot hozott a földre, világosan látta, hogy az ő nevéért – és sajnos sokszor az ő nevében – fel fog lobbanni az ellenségeskedés tüze, s mégis békét, sőt boldogságot ígér a békességszerzőknek.
Az Isten országának egyik legkifejezettebb jellemvonása a béke, mely szükségképpen magában foglalja a szeretet követelményét, a mindenkivel való „békés egymás mellett élés”-en túlmutató, mindenki felé megnyíló szeretetet. Az örömhír lényege ezt is magában foglalja. Isten soha nem akart háborút, minden ellenségeskedés az ember bukásából, az érzelmi-értelmi torzulásból, kiüresedéséből eredt és ered. Az egyetemes üdvözítő akarat viszont minden ember javát akarja, s a szerető Atya mindenkit hazavár. A békességszerzők pedig valóban Isten fiai, legautentikusabb testvérei az igaz Fiúnak. S itt már nemcsak a mennyek országának ígéretéről van szó, hanem arról a testvéri közösségről, melyről szent Pál így ír a Galatákhoz intézett levelében: „Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben: nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Jézus Krisztusban… Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.” (Gal 3,26.28; 4,7)
S e békesség-varázs szépségének fényözönét megtapasztalandó idézzük Babits Mihály elbűvölő sorait (Zsoltár gyermekhangra):
„Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke
Nem a harcok istensége…
Az Úristen őriz engem,
Mert az ő országát zengem,
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét…
Tőle, Hozzá minden átkom:
Hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
Aki azt énekli: Béke.”
(Folytatjuk)
Csikós Csaba[9]
[1] G. K. Chesterton, Igazságot!, Szent István Társulat, Budapest, 1985, 163. old.
[2] H. Hesse, Az üveggyöngyjáték, Európa, Budapest, 1984, 38. old.
[3] Csikós Cs., „Ökológiai krízis – morális katarzis”, in: Somogyi F. (szerk.), Környezet–Tudomány 2000, Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 2000, 177. old.
[4] F. Baade, „Versenyfutás a 2000-ik évig”, in: Gyökössy E., A növekedés boldogsága, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991, 32. old.
[5] Csikós Cs., Logika, Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 1998, 65. old.
[6] A mai „Jó napot!” köszöntésünk eredetileg jókívánságot fejezett ki: „Adjon Isten szép jó napot!” „Szervusz” köszöntésünk pedig a legalázatosabb tisztelet kifejezésére szolgált: „Servus humillimus, domine magister” – „Legalázatosabb szolgája, tanár úr!” Bárcsak helyreállnának mai üdvözléseinkben őseink szépséges szófordulatai! Főleg, ha a „szia”, „hello” és hasonló torzszüleményekre gondolunk.
[7] Jakubinyi Gy., „Békesség nektek!” Új Ember, 2000, 04, 23-30, 1. old.
[8] G. Orwell, 1984, Európa, Budapest, 1989, 28. old.
[9] A Veszprémi Egyetem nyugdíjas tanára.