Megjelent az Egyházfórum 2009/1. számában
– Kísérlet a TRAGÉDIA elhárítására és a végkifejlet –
(harmadik rész)
E cikksorozat első részében leírtuk a helyzet kialakulását és – akárcsak a világirodalom nagy tragédiáiban – mintegy a főszereplők fölvonulását. A második rész a tragikus, nagy összeütközés két szorosan egymásba fonódó szakaszát mutatta be, a KALOT megmentésének kísérletét és 1946. évi feloszlatását, majd az 1947. évi választásokat. Ez a harmadik rész a tragédia elhárításának kísérletét, valamint a végkifejletet, a főhősök és mellékszereplők pusztulását mutatja be, a negyedik rész pedig a tanulságokat és következtetéseket foglalja majd össze.
RÁKOSI BESZÉDE ÉS BÁNÁSS RÓMAI ÚTJA
Azt, amit Rákosi az egyházzal és Mindszentyvel szemben akart, 1948. január 10-én elmondott beszédében mondta ki. „A demokrácia ez évi feladatai között ott van az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezése”, a „megegyezés”, vagy pedig „végezni kell az egyházi reakcióval”, vagyis mindenekelőtt Mindszentyvel. (Mészáros 2005: 59) Azok után, ami az országban az ezt megelőző három évben és mindenekelőtt azok után, ami a Kisgazdapárttal és a Függetlenségi Párttal történt, mindenki számára, akinek füle volt a hallásra, nyilvánvalónak kellett lennie, hogy ez a beszéd és a beszéd végén megadott határidő mit jelent. Vagy ki lehet alakítani ebben az évben az egyház számára is elfogadható modus vivendit a hatalommal, vagy működésbe lép az egész elnyomó gépezet személy szerint Mindszentyvel, de az egész katolikus egyházzal szemben is.
A történtekre Barankovics első reakciója az volt, hogy „Rákosi beszéde után” címmel megnyugtató jellegű vezércikket írt a DNP Hazánk című hetilapjának 1948. január 16-i számában. E cikkből Mészáros (2005: 59-60) a következő bekezdést idézi: „Rákosi ezzel [a beszéddel] ugyanazon az úton maradt, amelyen mindeddig haladt, amely iránti szeretetünket és tiszteletünket csak növelhette az a körülmény, hogy a Magyar Köztársaság az egyház megszentelő, igehirdetési és belső kormányzati szabadságát tiszteletben tartotta, iskoláinak fenntartásához és a papság anyagi megélhetéséhez egzisztenciális mértékben járult hozzá, és az egyház egyetlen lényeges jogához nem nyúlt. Nemcsak az igazságosság, hanem az okosság is megköveteli, hogy e tényt elismerjük, és annak örüljünk, annál is inkább, mert ebben a kormányzat egyházpolitikai bölcsességét és jövendő szándékát is látni akarjuk.”
Ennél konciliánsabb hangvételű cikket írni nem lehetett, Barankovics és a püspöki kar számára azonban nyilvánvalónak kellett lennie, hogy a probléma nem oldható meg egy megnyugtató jellegű vezércikk közzétételével, hanem elkerülhetetlen a konkrét megoldás keresése és a Rákosival való tárgyalás. Erre 1948. január-februárjában került sor, és a tárgyaláson „a katolikus egyház részéről Czapik Gyula egri érsek és Bánáss László veszprémi püspök, az állam részéről pedig Rákosi Mátyás – valamint magánemberként Barankovics István – vett részt”. (Izsák 1985: 134) Az ott történtekről nem sokat tudunk, de nyilvánvalónak látszik, hogy ekkor vetődött föl, nagy valószínűséggel Rákosi részéről, az a javaslat, hogy ki kell eszközölni a Vatikánban, hogy Mindszentyt kuriális bíborosként a Vatikánba hívják, és hogy olyan személy kerüljön a magyar katolikus egyház élére, aki elfogadható a hatalom számára. Feltehető, hogy ekkor vetődött föl Bánáss püspök római útjának gondolata is. Minderről Izsák nem ír, és csak azt állapítja meg, hogy „e tárgyalások eredménytelenül végződtek”. (Uo.)
P. Kerkainak kellett vállalnia a korábban P. Nagy által betöltött szerepet, a római utat és Bánáss püspök, majd a későbbiekben Czapik érsek római útjának előkészítését. Erről csak rendtársai és munkatársai róla írt rövid életrajzaiból és emlékezéseiből tudunk. Takáts Ágoston a következőket írja: „A Magyar Püspöki Karban Dr. Bánáss veszprémi püspök és Dr. Czapik egri érsek kereste a ’modus vivendi’ megkötésének lehetőségét, amelynek további szorgalmazói Papp Kálmán győri, Kovács Sándor szombathelyi, Hamvas Endre csanádi, Dudás Miklós hajdúdorogi, Virágh pécsi és Madarász kassai püspökök, valamint Grősz József kalocsai érsek voltak. A ’modus vivendi’ megkötését ellenezte Mindszenty bíboros mellett Shvoy Lajos fehérvári, Péteri (sic!) József váci megyéspüspök és Meszlényi Mihály esztergomi segédpüspök. P. Kerkai két ízben járt Rómában. Először […] 1948. január-február hónapokban Dr. Bánáss László római útját és vatikáni tárgyalásait előkészíteni, másodszor 1948. július-augusztusában, amikor Dr. Czapik Gyula egri érsek római útját és vatikáni tárgyalásait készítette elő. Mindkét alkalommal tárgyalt Mons. Montini helyettes államtitkárral és P. Leiber jezsuita professzorral, XII. Pius magántitkárával és tanácsadójával, egyben összefoglaló jelentést is készített a Szentatya számára a magyarországi valláserkölcsi életről, egyházpolitikai helyzetről. Előkészítő tárgyalásai olyan eredményesek voltak, hogy mind Bánáss püspököt, mind Czapik érseket megkülönböztetett tisztelettel, bíborosoknak – vagyis egyházfejedelmeknek – kijáró külsőségek között fogadták, a Pápa pedig megerősítette őket ’modus vivendit’ szorgalmazó törekvéseikben.” (András, Bálint és Szabó 1995: 84) Ugyanebből a forrásból megtudjuk még a következőket is. „1948-as kétszeri római kintléte alkalmával P. Janssens, a jezsuita általános rendfőnök felajánlotta P. Kerkainak, hogy kint maradhat Rómában, számára és a rend számára fontos munkakörben. […] Mi azonban [P. Kerkai és dr. Takáts Ágoston] kölcsönösen megígértük Istennek és egymásnak, hogy – jóban-rosszban – itthon maradunk, a magyar népért, népünk felemelkedéséért élünk, ezért vállaljuk még a börtönt is, ha Isten azt szabja meg sorsunkul.” (86. o.) Ez is történt, mindkettejükkel.
Ez a főként P. Kerkai emlékére és méltatására szánt szöveg a küldetés lényegét és célját illetően nem mond többet annál, hogy a pápa „megerősítette őket [Kerkait, Bánásst, majd később Czapikot] ’modus vivendit’ szorgalmazó törekvéseikben”, de a további részletekről és a tartalmi kérdésekről, tehát a nyilvánvalónak látszó javaslatról, ennek előadásáról és fogadtatásáról nem tudunk semmit. Az egyértelmű, hogy ez a kísérlet, a lényeget illetően, eredménytelen maradt, mert a „megerősítés” a „törekvéseikben” nem jelentett semmi konkrétumot.
Rákosi úgy juttatta kifejezésre a P. Kerkai első útjának és Bánáss püspök útjának eredménytelensége miatti elégedetlenségét, ahogy ez tőle várható volt. Letartóztatták Lénárd Ödön piaristát, és a rendőrség kihallgatásra rendelte be az Actio Catholica több vezetőjét. A történtek megtárgyalására a püspöki kar 1948. június 24-i értekezletén került sor. (Mészáros 2005: 60) A jegyzőkönyv szerint Czapik érsek „úgy tudja, hogy Őeminenciája ellen akarnak valami kompromittálót találni, külföldi relációk […] után kutatnak, valutaügyben nyomoznak.” (Uo.) Rákosi tehát félreérthetetlenül megmutatta, hogy ha nem történik meg, amit kíván, következnek a letartóztatások, és hogy megkezdte a Mindszenty-per előkészítését is.
AZ ISKOLÁK ÁLLAMOSÍTÁSA
Ennek a már így is túlságosan terjedelmes cikksorozatnak nem lehet feladata, hogy az egyházi iskolák államosításával és az egyház ezzel kapcsolatos magatartásával foglalkozzék. Ez olyan súlyú kérdés, amely csak külön és csak ehhez hasonló terjedelmű cikkben lenne tárgyalható. Mégsem lehet azonban említés nélkül hagyni, hogy ugyanebben az időben folyt az egyházi iskolák államosítása. Itt nem tehetünk mást, mint hogy idézzük az ebben az időben tartott püspökkari értekezletek jegyzőkönyvének néhány részét.
Az 1948. május 29-i rendkívüli értekezlet többek között azzal a körlevéllel foglalkozik, amely szerint exkommunikációba esnek azok, akik részesei az iskolák államosításának. A jegyzőkönyvben a következőket olvashatjuk: „A hajdúdorogi püspök megjegyzi, itt, hogy a ’diabolus Rotae’ szerepét vállalva” tisztázni szeretné [az exkommunikációra vonatkozó] körlevelek hatályát. […] Szerint[e] nem lehet 30.000 embert (tanítók és családjaik) exkommunikációba kergetni. Kétségtelen, hogy a kormány tagjai és a bűnös képviselők beleesnek az exkommunikációba, de beleesik-e mindenki, aki most erőszakra és megfélemlítésre aláírja az iskolás államosításának kérdését. Az egri érsek: Quod jus: nincs kétség. Quod factum: ugyanezt parallel eseteknél külföldön sehol sem alkalmazták. Nekünk szemünkre vethetik, hogy ezt csak a magyar püspöki kar teszi. […] Ha az állam által elvett iskolában szerzetesek nem taníthatnak, morális elv, hogy olyan parancsot, amely előreláthatólag nem teljesíthető, nem szabad kiadnunk.” (Beke 1996: 333-334) Ezt követően: „A püspöki kar tudomásul veszi, hogy az excommunikációt többféleképpen magyarázzák, de egyénenként kell elbírálni, hogy ki esik bele.” (Beke 1996: 334)
Az 1948. június 7-i rendkívüli püspöki konferencia, a bíboros hercegprímás előadásában. „Az iskolák államosításával kapcsolatban felmerült a kérdés, hogy milyen magatartásra kötelezzük katolikus iskoláink igazgatóit. Állítólag kész blanketták vannak már, amelyeken csak a törvény dátuma hiányzik, rajta van a cím ’Állami szerzetes igazgató’. A híveink és családos tanítóink – folytatja a bíboros hercegprímás – leállíttattak, s a családtalan szerzetesek meg szolgáljanak Ortutaynak úgy, mint azelőtt az Anyaszentegyháznak? A katolikus elnök-főigazgató közölje bizalmasan, hogy sem szerzetes, sem szerzetesnő ilyen megbízást nem vállalhat. A püspöki kar így határoz. […] A bíboros hercegprímás felemlíti, hogy […] az államosítás esetén senki nem léphet át az állam szolgálatába, de az egyházközségek gondoskodnak róluk és családjukról az átmeneti időben.” (Beke 1996: 344-345, kiemelés tőlem, Sz. Gy.)
Végül az 1948. június 10-i rendkívüli püspökkari konferencia jegyzőkönyvéből. „A rendfőnökök jún. 24-i értekezletének határozatából kifolyólag a következő felirattal fordul Őeminenciájához és a nm. püspöki karhoz:
Főmagasságú és Főtisztelendő Bíboros Hercegprímás Úr!
Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspöki Kar!
Az államosítási törvény megjelenése új helyzetet teremtett a kat. iskolák kérdésében. A kérdés eldőlt, egyoldalúan és a teljes jogfosztás értelmében. Most a mi feladatunk, mint a bíboros hercegprímás úr Őeminenciája június 20-i körlevelében írja, minden rendelkezésünkre álló törvényes eszköz igénybevételével megkísérelni jogaink visszaszerzését, illetőleg a megmenthetők megmentését. (Kiemelés tőlem, Sz. Gy.)
Erre e pillanatban két út látszik járhatónak. Az egyik, hogy valóra váltassék, éspedig minél szélesebb terjedelemben az az ígéret, amelyet a kormány számtalanszor kifejezett, és a protestáns felekezetekkel szemben immár tényként emleget: iskoláinknak az államosítás alól való mentesítése. A másik, hogy a törvény végrehajtási utasítása (kiemelés az eredetiben, Sz. Gy.) katolikus intézményeinkre nézve minél kedvezőbb értelmezéseket és eljárásokat adjon. (Kiemelés tőlem, Sz. Gy.) Mindkettő szükségessé és – legalább az elsőre nézve – a nm. püspöki karnak velünk közölt döntése lehetővé teszi, hogy jogainkhoz való megalkuvástalan ragaszkodás mellett mi is hallassuk az illetékesek előtt szavunkat. Erre alkalmat kínál a vallás- és közoktatásügyi miniszternek minapi kitérésünk dacára megismételt kezdeményezése, aki közölte a férfi tanítórendek főnökeivel, hogy amennyiben biztosítékot kapna, hogy nem utasítják vissza, újra meghívná őket nem hivatalos jellegű, bizalmas eszmecserére, amely őket semmire sem kötelezné, hanem csak arra szorítkoznék, hogy közölje velük elgondolásait.
Jól látjuk ennek a meghívásnak a veszélyeit, elfogadásának és visszautasításának is roppant felelősségét, azért a kérdést fiúi tisztelettel a bíboros hercegprímás úr és a nagym. püspöki kar bölcsessége elé terjesztjük. Az alábbiakban kifejtjük álláspontunkat, de magatartásunk közös elhatározással hozott első elve a kat. egység feltétlen megőrzése lévén, kijelentjük, hogy állásfoglalásukat eleve alávetjük a nagym. Püspöki kar döntésének.
A magunk részéről úgy gondoljuk, hogy a miniszteri meghívásnak kívánatos volna eleget tenni, mert előreláthatólag ez az utolsó lehetőség arra, hogy az érintkezést a hatalom kezdeményezésére (kiemelés az eredetiben, Sz. Gy.) vehessük fel. Alig remélhető ugyanis, hogy egy második visszautasítás után, amelyet kétségtelenül sértőnek kell éreznie, a miniszter harmadszor is kezdeményező lépést tegyen felénk.
Márpedig azt gondoljuk, hogy azt az értéket, amelyet főleg nagyobbszámú iskoláink, illetőleg diákotthonaink megmaradása jelentene a kat. ügy számára, lelkiismeretünk szerint nincs jogunk visszautasítani. Hivatásunkból folyó elemi kötelességünknek érezzük, hogy a szerzetes nevelőknek mindaddig nem szabad elhagyni az ifjúságot, amíg a vele maradásnak erkölcsi lehetősége megvan, annál is inkább, mert a mai helyzet ismeretében biztosra vehető, hogy ha az iskolát egészen elveszítjük, előbb-utóbb az egész vagy majdnem az egész ifjúságot is elveszítjük. Jól érzik ezt a kat. szülők, akik – az ifjúsággal együtt – kétségbeesetten remélik, hogy a régi kat. nevelők valamiképpen mégiscsak tovább fogják tanítani ifjúságunkat.
Emellett a legfőbb szempont mellett másodrangúnak látszanak előttünk azok az egyébként számunkra mérhetetlenül jelentős veszélyek, amelyeket az iskolákból való teljes kivonulás külsőleg és belsőleg, lelki és anyagi téren egyaránt szerzetesrendjeinkre zúdítana.
Ha a nagym. Püspöki kar álláspontunkat magáévá tenné, akkor tárgyunkban a következő elvekhez tartanók magunkat:
[…]
Végül legyen szabad újra hangsúlyoznunk, valamennyiünknek ezt a közös állásfoglalását a nagym. püspöki kar jóváhagyásától tesszük függővé, és ennek döntésében eleve megnyugszunk.
A bíboros hercegprímás úr Őeminenciájának megszentelt bíborát csókolva, a nagym. püspöki karnak mély tiszteletünket kifejezve, maradunk fiúi hódolattal.
Budapest, 1948. június 23.
Dr. Sárközy Pál s. k., Simonffy Jenő s. k., Endrédy Vendel s. k., Dr. Vidákovics Aladár s. k., Dr. Burka P. Kelemen s. k., Sík Sándor s. k., Édám László s. k., P. Reisz Elemér s. k.
Az egri érsek megkérdezi a főapáthelyettest, hogy általános volt-e ez a határozat?
A főapáthelyettes igennel válaszol. A jún. 16-i rendfőnöki értekezlet határozatait az Ordináriusok megkapták.
[…]
Az egri érsek: Ha gondolkodik az ember, a következő meggondolandó pontokra jutott.
[…]
e. A rendfőnökök kérdésére – szóba álljunk-e a VKM-mel – azt hiszi igen, ha vissza akarjuk szerezni, helyesebben megtartani, amit lehet (kiemelés tőlem, Sz. Gy.). Egy áthidaló indítványt tesz: (A kormányt is köti valamennyire ez iránya.) Négy esztendőre (kiemelés az eredetiben, Sz. Gy.) kérjük meghagyni a szerzetes és kat. iskolákat, ezzel ők is maguk felé valamennyire szépíthetik a dolgot.
A bíboros hercegprímás így szól: Ellene vagyok a kivételezés kegye igénybevételének.
Körleveleink hangsúlyozták és hívő népünk jól emlékezetében tartja: az állami tankönyvek hallgatnak Istenről, lélekről. Az állami iskolákkal kapcsolatos kollégiumokban már eluralgott az istentelenség.
A katolikus iskolázás egész vonalához ragaszkodunk. Nem morzsák kellenek. Az Egyház iskolajoga oszthatatlan.
Nemcsak a katolikus, de az állami tanítók, szülők, papok börtönig történő áldozatokat hoztak ezekért az elvekért. 10 000 aláíró, 100 000 tüntető egy helyen. Utolsó leheletig menő küzdelem, amelyet fegyverrel, erőszakkal nyomtak el.
Dicsértük a hősöket. És most a teljes jogtiprás után tárgyalás. Hogy veszi ezt az egyszerű nép, amelynek a katolikus iskola oly fontos, mint a városiaknak.
Kiközösítést mondottunk ki, a kiközösítettek fejével most egy asztalhoz ülés.
A szerzetesek iskoláit is ócsárolták (demokráciaellenesség, reakció, az egyszerűek kizárása, a bejutók megzsarolása).
Meddig maradhatnak ott?
Rosszabb lesz két-három részletben kivonulni.
Félő, hogy a társadalom kielégül a kivételezésben, és további harcra nem lesz ereje.
Tehát elvi okokból ellene van…, de a következő feltételekkel nem ellenezné – excommunicatusról lévén szó – a rendfőnökök belépése helyett hivatalnokok elmenetelét. Az írásbeli átvételt ezekkel a feltételekkel:
- Kívülük senki már a minisztériumnak feléje sem megy.
[…]
- Püspöki kar dönt ezek, valamint az általános elvi szempontok figyelembevételével.
[…]
Tehát a határozat:
Nem zárkózik el a püspöki kar, a tanügyi bürokraták elmenetelében egységes a püspöki kar. De akkor, ha megtárgyalták a dolgokat, semmiféle döntés nem lehet, csak itt, a püspöki kar előtt.” (Beke 1996: 379-383)
Az fentiekből egyértelműen látható, hogy – az itt idézett levél szinte szélsőségesen barokk hangvétele ellenére – ekkor már ugyanolyan ellentét feszült Mindszenty és a tanítórendek vezetői között az iskolák államosításának ügyében, mint Mindszenty és Barankovics között a követendő általános politikai magatartást illetően.
UTOLSÓ KÍSÉRLET AZ ALAPELVEK TISZTÁZÁSÁRA: A DNP KÉT KÉPVISELŐJÉNEK JELENTÉSE
Mindezek az események, ideértve Lénárd Ödön korábban tárgyalt letartóztatását is, nem változattak Mindszenty felfogásán és magatartásán, sőt lehetséges, hogy újra megkísérelte a neki tetsző és teljesen az ő politikai irányvonalát követő politikai formáció létrehozását. Jelentést kért a DNP két, Barankovics politikai irányvonalát ellenző képviselőjétől, Matheovits Ferenctől, aki ki is lépett a DNP-ből, és egy másik képviselőtől, akinek nevét nem lehet megállapítani az iratokból, és akinek kiléte most már valószínűleg örök titok marad. Feltehető, hogy azok egyike volt, akik Matheovitscsal együtt léptek ki a DNP-ből. Mindszenty mindkét jelentést megküldte a püspöki kar valamennyi tagjának.
Matheovits jelentésének (Matheovits 1948) eredeti példánya a Prímási Levéltárban található meg fedőlapja és szerzője nélkül. Kelte nincs, érkeztetésének kelte 1948. július 13.; jelzete: 4910/1948. A rossz kiállítású eredeti példány átgépelt másolata megtalálható az Állambiztonsági Szolgálatok történelmi levéltárában, 1948. augusztus 17-i keltű, aláírás nélküli, DNP – Mateovics (sic!) tárgyú, jelentés melléklete. E jelentés szövege: „Mellékelem dr. Mateovics (sic!) Ferenc által Mindszenti (sic!) hercegprímás utasítására elkészített Demokrata Néppártra vonatkozó memorandumot, amit Mindszenti (sic!) valamennyi püspökének megküldött.” Ezeket a dokumentumokat Pallos (2007: 187-193) közli. A továbbiakban az eredeti szöveget és nem a másolatot idézzük, az eltérések elhanyagolhatók.
A másik DNP képviselő jelentésének (Emlékeztető 1948) eredeti példánya is a Prímási Levéltárban található meg. Címe „Emlékeztető a Demokrata Néppárt működéséről 1947. augusztus 1-től 1948. július 15-ig.” Nincs kelte, az iraton nincs név vagy aláírás, érkeztetésének kelte 1948. július 13.; jelzete: 4910/1948. Az irat mindmáig kiadatlan. Két nappal később érkezett, mint Matheovits jelentése, és ugyanazon a számon iktatták. Ez arra utal, hogy mindkét jelentés Mindszenty felkérésére készült. Bizonyos, hogy a szerző a DNP képviselőcsoport tagja volt, mert másnak ilyen részletes informáltsága nem lehetett. Feltehető, hogy a szerző egyike volt annak a hét DNP képviselőnek, akik, köztük elsősorban Matheovits, kiléptek a DNP-ből, ellenezve Barankovics és helyeselve Mindszenty politikai irányvonalát. Most már örök titok marad, hogy Mindszentynek voltak-e a két jelentés bekérésén túlmenő tervei e két képviselővel. Korábbi cikkemben (Szakolczai 2007a: 164) a Mészáros (2005) által leírtak és a még az 1940-es években kapott szóbeli információk alapján feltételeztem, hogy e jelentés szerzője Matheovits volt, Pallos (2007) kutatásai alapján azonban most már bizonyos, hogy Matheovits nem ennek, hanem az előbb tárgyalt jelentésnek a szerzője.
Matheovits jelentése. (Matheovits 1948) megállapítja, hogy „A Barankovics István vezetése alatt álló D.N. a katolikus tömegek felé benn és künn szívesen tünteti fel magát katolikus világnézeti pártnak”, de nyilvánvaló módon azt a nézetet foglalja el, hogy alaptalanul. Ennek alátámasztására a következőket írja le. „A katolikus világnézeti párt jellegéhez tartozik, hogy 1.) a tanítóhivatal szellemi irányítását hit és erkölcs terén, valamint a velük összefüggő kérdésekben a pártvezetőség ismerje el és éljen vele; 2.) hivatott hely ilyenként legalább hallgatagon elismerje; 3.) a katolikus világnézetet lehelje a pártprogram; 4.) a pártvezetőség tagjainak hit- és erkölcsi élete legyen összhangban az Egyház szellemével és útmutatásával; 5.) a párt tartsa magát távol benn és künn a kinyilatkoztatott igazságokkal ellentétes tanoktól, ilyen pártokkal és irányokkal való elvi együttműködéstől”. Ezt követően annak bizonyítására törekszik, hogy a DNP esetében nem teljesülnek ezek a követelmények.
1.) „Nincs meg a tanítóhivatal szellemi irányítása. A párt annak a francia katolikus politikai iránynak (Köztársasági Népi Mozgalomnak) a révületében él, amely annyi visszásságot mutat a hierarchiához való viszonya terén. 1947 júliusában kísérlet történt a kérdés tisztázására. Ennek folyamán egyik délelőtt B. készséget nyilvánított íly irányban. A segítségül hívott vezetők ugyanaznap délután lármás és tiszteletlen tanácskozáson visszavonatták vele elhatározását.”
2.) „Az 1947. évi július 25-i püspöki konferencia nem ismerte el világnézeti pártnak.”
3.) Az 1945-ben először Keresztény Demokrata Néppárt néven szereplő párt most már csak mint Demokrata Néppárt szerepel, a „keresztény” név nélkül. Olyan álláspontot foglal el, amely „bebizonyítottnak veszi a fejlődés tényét […] és vele együtt az emberi test állati eredetét”. „1948. januárjában miniszterelnöki autón Rákosi – be nem vallott – megbízásából keresett fel négy püspököt.” „Nyilatkozatai magánkörben bántók. Tekintély-tisztelete hiányos.” 1947-ben a választók bizalma nem neki, hanem a katolicizmusnak szólt.
4.) Már egyetemi hallgató korában „az egyházi nagyvagyonok hibáinak szorgos gyűjtésé”-vel foglalkozik, és „becsmérlőleg szól az Egyház közéleti magatartásáról”. „Bár a M. Közlönyben 1945. szept. 28-án megjelent az engedély, nem indult a párt sem az okt. 7-i fővárosi, sem a nov. 4-i országos választáson.”
5. kép (Mindszenty József): valahova ide vagy valahova a betördelt 5. oldalra
Képaláírás: Mindszenty bíboros – jelentést kért
5.) „A párt – az eddigiek szerint – nem tartotta magát távol a kinyilatkoztatott igazságokkal ellentétes materialista tanoktól, a marxista pártokkal és irányokkal való együttműködéstől.” Ezt a DNP parlamenti és politikai munkájának részletes és elítélő jellegű ismertetése követi azzal, hogy „a párt parlamenti munkája végig kettős”. „Ehhez járultak a Dinnyéssel, Rákosival, legújabban a Balogh Istvánnal való sűrű és gyanús tárgyalások, amelyekről B. sohasem számolt be a pártnak.”
Az utolsó összefoglaló bekezdés: „A dokumentumok és a párttagok előadása alapján készült eme összefoglalás azt mutatja, hogy a D.N. nem lehet a magyar kibontakozás alapja, inkább az elvi alapok megrontója, és nem lehet a szükséges és várva-várt világnézeti párt.”
E jelentés tisztáz egy konkrét kérdést: ezek szerint 1947. július 21-én két megbeszélés volt. Az elsőn Barankovics hajlott Mindszenty Bánáss által előterjesztett igényeinek teljesítésére, és a másodikon történt az, hogy Mihelics, aki ezek szerint nem vett részt az első megbeszélésen, vehemensen tiltakozott a Bánáss által előterjesztett javaslatok ellen. Az 1948. januári, illetve a Dinnyéssel, Rákosival és Balogh Istvánnal lebonyolított tárgyalások már nyílván Mindszentynek kuriális bíborosként a Vatikánba való diszponálásával kapcsolatos elgondolásokkal függtek össze. Az, hogy ez az irat az esztergomi érkeztetést alig egy hónappal követően már a belügyminisztérium aktái között szerepelt, sajnálatos módon arra utal, hogy a püspökök vagy a püspöki irodák munkatársai között már ekkor volt olyan, aki nemcsak jelentett, hanem iratokat is átadott, ami akkor, minthogy még nem volt xerox, nehezebb volt, mint ha ma lett volna.
A másik DNP képviselő jelentésének (Emlékeztető 1948) legfontosabb megállapításai – az irat szerkezetében – a következők; ennek az iratnak az ismertetésével már foglakozott Szakolczai (2007a: 164-165).
A.) „A körülményeknek s ezen felül annak a hiedelemnek, hogy a párt mögött Esztergom áll, végül az ország erősen ellenzéki hangulatának köszönhető a párt átütő sikere.”
B.) A választások után a párt hatvan képviselőjének Hévízszentadráson tartott értekezletén a pártvezetés a következő álláspontot foglalta el. A külpolitika terén elkerülhetetlen, hogy a párt „figyelembe vegye az orosz határból eredő azon reálpolitika tényt, hogy egy 200 milliós nép közelében csak baráti politikát lehet folytatni. […] Ezért nem szabad semmiben provokálni az oroszt.” A jelentés szerzője hozzáteszi: „Mondani sem kell, hogy a párt értelmiségi képviselőinek (kiemelés tőlem, Sz. Gy.) nagy része legélesebben ellene mondott ennek a külpolitikai helyzetfestésnek”. A belpolitikában „a külpolitikai helyzet konzekvenciát” kell levonni, „szimbiózisban élünk a kommunizmussal, tehát nem antikommunisták, csak nem kommunisták vagyunk”. A szerző itt is hozzáteszi: „A belpolitikai helyzetkép épp oly heves visszatetszést keltett, mint a külpolitikai”. A magántulajdon „voltaképp csak egy időleges használati jog a természetjog szerint”. „A Hercegprímás Úr személyével kapcsolatban ugyan a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg a pártvezetőség, azonban minden egyes előadásban kitértek arra, hogy ő merev álláspontot foglal el, s ezzel veszélyezteti az Egyház és Állam közti jó viszonyt, de szerencsére – a pártvezetőség szerint – vannak azért a püspöki karnak demokratikusabb érzésű tagjai is, akik belátják a kompromisszum szükségességét”. „Jánosi és Kerkai páter” „teljesen annak a kompromisszumos elgondolásnak a híve, amelyet a pártvezetőség is kíván követni.” „A párt belső frakciói már a hévízszentandrási értekezleten […] kialakultak. Az egyik oldalon állt Barankovics István szűkebb vezérkarával, […] mellettük álltak még a KALOT-isták […]. Velük szemben állt a párt un. jobbszárnya: Matheovits Ferenc […]. A párt harmadik része egy bizonyos örökké kritizáló csoportból áll, akik azonban szavazásnál végül is mindig Barankovics mellé álltak. […] A képviselők negyedik csoportja alapjában véve színtelen emberekből áll […], akik […] többnyire fejbólintó Jánosként vallották azt, amit Barankovics István mondott. Így szavazások esetén a párt vezetősége […] mintegy 5-10 szavazattöbbséggel mindig többségben volt.” A szerző Keresztes Sándort a KALOT csoport, Varga Lászlót a harmadik csoport tagjai közé sorolja, és Kovács K. Zoltánt nem említi meg. Végül a D.) pont szerint: a pártban „kilkkrendszer” alakult ki, Barankovics István az ügyeket három emberrel szokta megtárgyalni […], ezek: Eckhardt Sándor, Mihelics Béla és Rónay György”.
E.) Az „orosz érdekszférá”-ba tartozó államokkal kötött szerződések megszavazását Barankovics elsősorban azért támogatta, mert ez „külpolitikai kérdés, tehát befolyásolási körünkön kívül esik”, de más érvei is voltak. A szerző itt is leírja, hogy „a párt értelmiségi csoportja (kiemelés tőlem, Sz. Gy.) [a] legélesebben szembe szállt a pártvezetőségnek azzal a kívánságával, hogy a párt szavazza meg a [kölcsönös segítségnyújtási] egyezményt,” és „álláspontjuk az alábbiakban összegezhető. a.) Jalta és Potsdam a háború alatt volt, egy béke állapotában egészen más a helyzet, b.) Hosszúlejáratra nem politizálhatunk […], mert ne áltassuk magunkat azzal, hogy akármilyen konciliáns politikát is folytatunk […], ha egyszer menetrendszerűen elő van írva, hogy […] pártunk kimúljon, azt úgyis meg fogják halatni, haljunk meg legalább becsültben. c.) Miután hosszúlejáratra nem, tehát csak rövidlejáratra politizálhatunk […], egy ellenzéki pártnak csak egy feladata lehet, hogy egy nemzetközi tárgyalóasztalhoz érveket tudjunk adni a magyarság kezébe, akkorra, amikor minden közép-európai állam majd azt igyekszik bizonyítani, hogy mennyire állt ellent az orosz-szovjet elnyomásnak. […] f.) Okuljunk Nyugat-Európán, a tapasztalat azt mutatja, hogy a kompromisszumos embereket, a Quislingeket a végén mindenütt agyonverték. g.) És végül, sőt talán elsősorban itt becsületkérdésről van szó. Az elrendelt szavazásnál 24 : 9 arányban Barankovics álláspontja győzött, mert sajnos az utolsó pillanatban az egyik zalai képviselő, Farkas Dénes rávette három zalai képviselőtársát, hogy Barankoviccsal szavazzanak, mert ő előző napon olvasott egy könyvet, amelyben az volt, hogy az angolszászok végleg odaadtak minket az orosznak, tehát szerinte nem tehetünk mást, mint hogy megszavazzuk ezeket az egyezményeket.”
A jelentés többi része a párt aktuális politikai kérdésekkel kapcsolatban követett magatartását, az utolsó pont pedig a párt akkori taktikáját tárgyalja. Kitér arra, hogy Rákosi [1948. január 10-i] beszéde után „Barankovics István a kormánytól rendelkezésére bocsátott gépkocsin a püspöki kar egy részét bejárta, ahol […] a püspököket a kompromisszumos álláspont helyességéről igyekezett meggyőzni. Az utolsó bekezdésben azt írja, hogy „Balogh István újabban saját miniszterelnökségét és Barankovics István kultuszminiszterségét kolportálja”, ami aligha történhetett meg az 1948. július 15-ét közvetlenül megelőző időben.
A jelentés ismételten használja az „a párt értelmiségi csoportja” megnevezést. Ez azokat a vidéki értelmiségieket jelöli, akik nem fogadták el a párt politikáját meghatározó vezető értelmiségi csoport irányvonalát, amelynek helyességéről a felső pártvezetés mindvégig meg tudta győzni a KALOT csoportot és a párt ehhez közel álló „népi” szárnyát. Fölösleges utalni annak az elképzelésnek a naivitására, amely szerint egy tárgyalóasztalnál, ”rövidlejáratban”, a szerint juthatnak előnyökhöz a közép-európai kisállamok, hogy melyikük volt keményebb a szovjetekkel szemben.
CZAPIK GYULA ÉS MÓCSY IMRE RÓMAI ÚTJA ÉS MINDSZENTY LETARTÓZTATÁSA
Barankovics és a püspöki kar vele együttműködő tagjai, Bánáss László útjának sikertelensége miatti csalódottságuk ellenére, Lénárd Ödön letartóztatásától és a Mindszenty-per előkészítésének félreérthetetlen megkezdésétől és ennek nyilvánvaló következményeitől, joggal megrettenve, újra megkísérelték a fenyegető végkifejlet elhárítását. Most már nem egy püspök, Bánáss László, hanem egy érsek, Czapik Gyula római útját kezdeményezték az elkerülhetetlennek látszó vatikáni intézkedések kieszközlésére.
1948 nyarán – feltehetőleg Barankovics, Jánosi és Kerkai, de esetleg Rákosi kezdeményezésére – újabb találkozásra került sor Rákosi és Czapik között. Czapik úgy vállalta a találkozást, hogy először elment Esztergomba, és tájékoztatta Mindszentyt a tervezett tárgyalásról. Mindszenty nem nagy szimpátiával, de tudomásul vette a tervezett akciót, azzal a kikötéssel, hogy az nem hivatalos jellegű, hanem Czapik érsek magánakciója. Czapik háromszor is tárgyalt Rákosival, és végül abban állapodtak meg, hogy Czapik ad limina látogatásra megy Rómába, és igyekszik kieszközölni, hogy a Szentszék a Vatikánba hívja Mindszentyt, végleges ottani tartózkodásra Az egri érsek kíséretére Papp Kálmán győri püspök vállalkozott.” (Mészáros 2005: 63-64)
Az ezt követő eseményeket Mészáros (2005) nyomán tekinthetjük át. Czapik elutazása előtt szeptember 9-én Barankovics társaságában tárgyalt utoljára Rákosival, Révaival és Marosánnal. Szeptember 21. és október 5. között tartózkodott a Vatikánban. Ott annyit tudott elérni, hogy a pápa apostoli vizitátort küld – Angelo Rotta korábbi nuncius személyében – Magyarországra. Október 10-én egy cikk jelent meg az Osservatore Romanóban, amely a jelek szerint hátráltatta a vizitátor kiküldésének és fogadásának folyamatát. (Mészáros 2005: 65). „Az ebből adódó és más problémák megoldását Barankovics kísérelte meg, de végül a magyar kormány nem járult hozzá, hogy a Szentszék vizitátora Magyarországra érkezzen.” (66. o.) Ezzel a második kísérlet is elakadt. Rákosi válasza ugyanaz volt, mint az első kísérlet elakadása után. November 19-én letartóztatták Zakar András prímási titkárt, 1948. november 26-án pedig Nagy Miklóst, az Actio Catholica titkárát. (Uo.) Barankovics látja, hogy közeledik az elháríthatatlan vég, és a Hazánk december 3-i számában közzétett vezércikkében összefoglalta elvi álláspontját.
Ezt: követően még két hazai kísérletre kerül sor az elkerülhetetlennek látszó vég elhárítására. 1948. november 20-án Bognár József, Csala István, Czéh József, Gyöngyösi János, Harrer Ferenc, Károlyi Mihály, Katona Jenő, Parragi György és Pesta László, mint ismert katolikus vezetők, terjedelmes írást jelentetettek meg a sajtóban, noha ők, katolikus vallásuk ellenére, ismert katolikus vezetőknek nehezen voltak tekinthetők. Levelükben kérték a bíborost, hogy adjon számukra alkalmat egy „őszinte, nyílt és világos, a nehéz kérdéseket talán az utolsó pillanatban békés megoldáshoz segítő megbeszélésre”. A megbeszélésre nem került sor. November 27-én Rákosi beszédet mondott a Kommunista Párt Központi Vezetősége előtt, és ebben kijelentette: „Ha Mindszentyvel az egyház nem csinál valamit a legközelebbi hetekben, akkor majd csinálunk mi” (Mészáros 2002: 186). November 30-án Cavallier József, Kodály Zoltán és Szekfű Gyula terjedelmes levéllel fordult Mindszentyhez, a levelet a Magyar Nemzet december 19-i száma tette közzé. December 8-án felkeresték Esztergomban Mindszentyt, aki írásban adta kezükbe elutasító válaszát. December 14-én Dobi István a parlamentben elmondott miniszterelnöki bemutatkozó beszédében a következőket mondta: „Kormányom továbbra is óhajtja a megegyezést a katolikus egyházzal, ugyanakkor azonban arra belátásra jutott, hogy mindaddig, amíg a katolikus egyház élén Mindszenty áll, minden megegyezés kilátástalan.” (Szabad Nép, 1948. december 15., idézi Mészáros 2002: 199)
Barankovicsnak és a katolikus egyházi vezetés vele együttműködő tagjainak utolsó és már szinte reménytelen kísérlete P. Mócsy Imre jezsuita Rómába küldése volt. Kerkai két római útjának, valamint Bánáss és Czapik római útjának részleteiről szinte semmit sem tudunk, Mócsy azonban beszámolt útjáról (1987), és beszámolt erről, elsősorban a Mócsy által leírtakra támaszkodva, egy a közelmúltban megjelent cikk is (Szakolczai 2007b), és ezért itt csak a legrövidebb összefoglalás indokolt. Mócsy Rómába küldéséről december 2-án állapodott meg Révai József és Kádár János, illetve Barankovics, Czapik és Jánosi. Kiküldéséhez maga Rákosi is hozzájárult. Csak közvetlenül karácsony előtt ért Rómába, ekkor már csak a jezsuiták római felső vezetőivel találkozhatott, és a közeledő ünnepek miatt nem kerülhetett a pápa elé. Mindszentyt karácsony másodnapján letartóztatták, ezzel Mócsy küldetése tárgytalanná vált, és nem kerülhetett sor arra, hogy a pápa is fogadja. Amikor hazaérkezett, rövidesen letartóztatták.
Mindszenty 1948. december 26-i letartóztatása után, 1949. január 4-én a Demokrata Néppárt megmaradt országgyűlési képviselői még mindig megkísérelték a lehetetlent. Értekezletet tartottnak, és nyilatkozatukban kijelentették: „Megújítjuk […] azt az óhajunkat, hogy az illetékes tényezők kormányzó okossága, kölcsönös igazságérzete és jóakarata találja meg az egyház, a Magyar Köztársaság és a magyar nép érdekében álló megoldást. Ehhez segítő kezet nyújtani keresztény és magyar kötelességünknek tekintjük.” (Mészáros 2005: 75). Ez az óhaj ekkor már nem teljesülhetett. 1949. január 31-én Barankovics – nyilván tudva arról, hogy rövidesen megkezdődik a Mindszenty-per – az országgyűlés elnökének írt levelében bejelentette a Demokrata Néppárt feloszlatását. 1949. február 2-án – a Mindszenty-per kezdetét megelőző napon – Barankovics a budapesti amerikai követség autóján feleségével, P. Jánosival és Blaskó Mária írónővel együtt Hegyeshalomnál elhagyta az országot. A következő napon, 1949. február 3-án kezdődött meg a Mindszenty-per, és Mindszentyt 1949. február 8-án ítélték el. A perről részletesen beszámol Gergely (2001) és Balogh (2002). 1949. február 12-én, tehát az ítélet után négy nappal letartóztatták Kerkai Jenőt. (Bálint – Kozma 2004: 42), 1949. február 20-án pedig, tehát az ítélet után tizenkét nappal pedig rendőrhatósági őrizetbe vették Matheovits Ferencet (Pallos 2007: 200). Ez a letartóztatások hosszú sora követte, a többiek sorsára itt nem térhetünk ki.
A közös, kollektív tragédia ezzel lezárult, a személyes tragédiák a következők.
SZEMÉLYES TRAGÉDIÁK ÉS SORSOK
Mindszenty személyes tragédiáját saját maga írja le emlékirataiban (1974/1989), a tragédia teljes mélységét azonban Somorjai (2008) tárja fel, akinek könyvéről Szabó (2008) is megemlékezik. Itt csak Mindszenty emlékiratait idézzük, a Somorjai könyvében (2008) közölt dokumentumokkal nem foglalkozhatunk.
Mindszenty emlékirataiban (1974/1989) a következőket olvashatjuk. A budapesti amerikai követséget 1971. szeptember 28-án hagyta el (481. o.). Rómában a pápa és mások részéről a legnagyobb megtiszteltetésben részesült (482-484. o.). Diadalútja ezután is folytatódott. 1973 júliusában elküldte emlékiratainak kéziratát a pápának (493. o.). „A pápa „felhívta […] a figyelmemet arra, hogy a magyarországi kommunista rendszer kétféle módon is bosszút állhat: felfrissíti ellenem rágalmait, és megbosszulja magát a magyar Egyházon”. (493. o.). Mindszenty ennek ellenére folytatta az Emlékiratok kiadását. „A Mindszenty-alapítvány igazgatósági tanácsa 1973. október 18-án a nyugat-berlini Propyläen könyvkiadó vállalatnak adta át a világjogokat.” (494. o.) „Őszentsége […] [1973] november 1-jén arra szólított fel, hogy mondjak le érseki székemről. Ezt ’keserű ellenérzéssel megterhelve’ kéri tőlem” (494. o.). „Igen alapos megfontolás után válaszoltam Őszentsége levelére 1973. december 8-án. Tisztelettel tudomására hoztam a Szentatyának, hogy a jelenlegi magyar egyházi állapotok közt érseki székemről nem mondhatok le. […] Mindezen előzmények után mély fájdalommal vettem át – éppen letartóztatásom 25. évfordulóján – [a] december 18-án kelt pápai levelet, amelyben Őszentsége tudomásomra hozta – sok személyemnek szóló dicséret mellett –, hogy az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította. 1974. január 7-én kelt válaszlevelemben […] kértem a Szentatyát, helyezze hatályon kívül intézkedését. Nem ez történt, hanem – kirakatperem 25. évfordulóján, 1974. február 5-én – szinte az egész keresztény világ megütközésére – nyilvánosságra hozták érseki székemből történt eltávolításomat. Másnap, február 6-án kénytelen voltam – nagy fájdalmamra – átadatni titkárságommal a sajtónak az alábbi nyilatkozatot: […] Mindszenty bíboros nem mondott le sem esztergomi érseki székéről, sem prímási méltóságáról. A döntés kizárólag a Szentszék határozata.” (495-496. o.). Ezeket az eseményeket egy évvel élte túl. Még eleget tett néhány meghívásnak, majd, 1975. május 6-án, Bécsben halt meg. Máriazellben temették el, majd 1991. május 4-én újratemették Esztergomban.
E tragédia egészen különösképpen megdöbbentő eleme a következő. Az Emlékiratoknak azon az oldalán, ahol Mindszenty emlékiratainak a pápa általi fogadtatásáról ír, a következőket olvashatjuk. „A Szentatyának többek között a következőket válaszoltam. Megszoktam már a szüntelen rágalmakat az Egyház ellenségei részéről, s abba is beletörődtem, hogy az un. ’haladó, baloldali katolikusok’ az előbbiekkel együtt rendszeresen támadjanak” (493. o.). Holtáig tartott ellentéte Barankoviccsal, az iszonyú börtönt elszenvedett, szentként élt és szentként meghalt Kerkaival és a többiekkel, és ezt az ellentétet magával vitte a sírba.
Barankovics személyes tragédiáját talán e sorok írója tudja leírni a legjobban. Az 1947. évi választásokig ő vezette hetenként a pártnapot a DNP Vámház körúti – egyetlen – helyiségében, s a pártnapok nagy része az ő beszámolójából és helyzetértékeléséből állt. Gyakorlatilag mindig ott voltam, sohasem voltunk sokan, és annak, amit most leírok, bizonyára én vagyok az utolsó élő szemtanúja. Kevesen voltunk, a beszámoló beszélgetésbe torkollt, és valaki fölvetette: „Az egyetlen lehetőség a disszidálás” – ahogy ezt akkor mondták. S ő valóságos iszonyattal válaszolt: „Csak ezt az egyet ne! Nincs szörnyűbb sors és szörnyűbb kiszolgáltatottság, mint a politikai emigránsé.” És ezt követte a példák hosszú sora a száműzött Rákóczitól kezdve. Nem a példák maradtak meg bennem, hanem az őszinte iszonyat, ahogy válaszolt. S a sorsa mégis ez lett, emigráns politikusként élt és halt meg, 1974. március 13-án, egy évvel Mindszenty halála előtt, New Yorkban. 2001-ben adják ki összegyűjtött írásait. (Kovács és Gyorgyevics 2001). Tudomásom szerint kint nagyrészt az íróasztalfiókjának dolgozott, és kinti írásainak nagy részét vagy akár egészét halála előtt elégette. Élete főműve tehát 1945. évi budapesti és 1947. évi győri programbeszéde, és legfontosabb további művei a Hazánkban írt vezércikkei.
P. Kerkai sorsáról rendtársai adnak tájékoztatást (András, Bálint és Szabó 1995), (Bálint és Kozma 2004, Szabó szerk. 1992, (Szabó és Bartók szerk. 2006); itt egy ezek alapján írt cikk (Szakolczai 2007c) rövidített változatát közölhetjük. 1949. február 12-én, közvetlenül a Mindszenty-per lezárása után tartóztatták le. 6 év kényszermunkára ítélték, majd ezt fegyházbüntetésre módosították. Mielőtt ez a hat év letelt volna, pótnyomozást rendeltek el, és további négy év és 6 hónap szabadságvesztésre ítélték. Iszonyú sorsát húsz évvel később, már pannonhalmi tartózkodása idején mesélte el nekem, amikor, ha Budapestre jött, találkoztunk. „Minden hét közepén, egy meghatározott napon” – úgy emlékszem, hogy ez szerda volt – „megjelent a cellában egy hatalmas, brutális ávós. »Na, Kerkai, álljon fel! Kiszabadul maga innen?« – »Kiszabadulok« – mondtam én – »és maga fog itt ülni a helyemen« – válaszoltam. »Na akkor gyerünk!« És iszonyúan összevert. Mikor vége volt, felszabadulást éreztem, hogy ezen túl vagyok. De egy óra múlva már azt gondoltam, hogy még hat nap és huszonhárom óra, azután, hogy még hat nap, azután, hogy még egy nap, azután, hogy még egy óra.. És egy hét múlva, 12 órakor, másodpercnyi pontossággal ismét beállított. »Na, Kerkai, álljon fel! Kiszabadul maga innen?«” Az, hogy nem engedett, és újra elmondta, hogy „kiszabadulok”, Kerkaira vall; más ezt meg nem tette volna. Ennél irtóztatóbb kínzást még kiagyalni sem lehet. 1954-ben egy személyi és zárkamotozás alkalmával megtalálták nála az oltáriszentséget, és szemeláttára meggyalázták. Teljesen elvesztette az idegzete feletti uralmat, ordítani és őrjöngeni kezdett, hiába szállították sötétzárkába, és kötözték meg. Ez az állapot három napig egyfolytában tartott. Végül szívinfarktussal kórházba szállították, de bal szemén a látóhártya levált, és arra a szemére teljesen megvakult. Ezért szemüvegében, amikor 1956-ban újra találkoztunk, nem látó szeme fölött vastag tejüveget hordott.
1956. évi szabadulása után már csak árnyéka volt egykori önmagának. 1957 áprilisában felszólították, hogy jelentkezzék hátralévő börtönbüntetésének letöltésére. Az, hogy felszólítást kapott, és nem éjjel jöttek érte, felért azzal a felszólítással, hogy hagyja el az országot. Mindenki kérte, hogy tegye ezt, és a határ menti egykori KALOT szervezetek egykori tagjai akár életük kockáztatásával is átsegítették volna a határon. Nem élt ezzel a lehetőséggel, jelentkezett, és az utolsó napig letöltötte teljes büntetését. 1959. szeptemberében szabadult. Először raktári munkás volt, majd a püspökszentlászlói egyházi szociális otthonban lett kertész, amíg 1964 őszén meg nem látogatta az otthont az akkor újonnan kinevezett pécsi püspök. „Nem is tudtam, atya, hogy itt vagy” – mondta, és Kerkai két nap múlva már Pannonhalmán volt. Itt a nála is betegebbekkel és nála is öregebbekkel foglalkozott, olvasott azoknak, akik már nem tudtak olvasni, levegőre tolta azokat, akik már nem tudtak járni, orvoshoz vitte azokat, aki már nem tudtak elmenni. Végül „agyérgörcs éri […], fokozatosan elveszti még látó fél szeme világát, megbénul, örökös éjszakában telnek napjai. 1970 januárjában újból elájul, de súlyos betegségében soha nem panaszkodik. 1970. november 8-án szólította magához az Úr Jézus.” (Bálint és Kozma 2004: 47-48. o.) P. Kerkai szent volt.
P. Nagy Töhötöm sorsát emlékiratai (1965/1990) és Balogh (1998: 206-207) tekintik át. Ahogy ezt már leírtuk, a jezsuita generális, nyilván Mindszenty követelésére egy hónapos habozás és soha meg nem ismerhető háttértárgyalások után Buenos Airesbe helyezte. Csak az ügyével való egyetértés és a vele szemben elkövetett méltánytalanság elismerésének tekinthető az a rendkívülinek minősíthető kegy, hogy, négyfogadalmas jezsuita létére, laikus státusba helyezték. Megházasodott, magyar család művelt lányát vette el, egy kislányuk született. A Vatikán és a szovjetek közti modus vivendi kialakításának sikertelen kísérlete után a jezsuiták és a szabadkőművesek közti modus vivendi kialakításának vagy inkább az ebbe az irányba tett első kis lépésnek az eleve sikertelenségre kárhoztatott kísérletével is foglalkozott, és erről is beszámolt most idézett könyvében. Hazatelepült, felesége volt beteg, de ő halt meg hamarabb. Rendtársai szerint, ha túlélte volna feleségét, kérte volna a jezsuita rendbe való visszavételét. Sohasem tudhatjuk meg, hogy mi lett volna a válasz.
P. Jánosival kevésbé volt irgalmas a jezsuita rend és a sors. Először a tehetséges jezsuiták útját járta, Innsbruckban, Valkenburgban és a római Gregoriana Egyetemen tanult, majd több évet töltött az Egyesült Államokban. 1949. február 2-án, a Mindszenty per ítélethirdetése előtti napon az amerikai követség gépkocsiján Barankovics Istvánnal és feleségével, valamint Blaskó Mária hitbuzgalmi írónővel együtt hagyta el az országot. Mindszenty elítélését követően a vele szembeni ellentét rossz ajánlólevél volt külföldön. Elbocsátották a Társaságból, formálisan azért, mert politikai tevékenysége nem volt összeegyeztethető szerzetesi státusával, valójában feltehetőleg a Mindszentyvel szembeni ellentétei miatt. A München-Freisingi főegyházmegye papja lett, egyetemi előadó és a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. 1965-ben utazás közben és rejtélyes körülmények között kiesett a vonatból, és meghalt.
Matheovits Ferenc, amint ezt Pallos (2007: 195-241) leírja és Szakolczai (2008a) ismerteti, 19 és fél évet töltött börtönben és internálótáborban, az összes politikai elítélt közül a legtöbbet. 1949. január 20-án, közvetlenül Mindszenty letartóztatása után vették először őrizetbe. Átmeneti szabadulása majd internálása és innen való szabadulása után tartóztatták le újra 1964-ben, anélkül, hogy bármit tett volna azon kívül, hogy néhány társával időnként összejött és beszélgetett. Első fokon 7 évre ítélték, majd büntetését másodfokon 10 évre szigorították. E sorok írója fenti cikkében azt a feltevést fogalmazta meg, hogy ez a horribilis és teljesen alaptalan ítélet – más horribilis és teljesen alaptalan ítéletekkel együtt – nem volt független az ekkor a Vatikánnal folytatott tárgyalásoktól. A magyar kormány feltehetőleg így juttatta kifejezésre, hogy hogyan kell értelmezni a Vatikánnal kötött részleges megállapodást.
E szörnyű sorsok után a DNP vezető értelmiségi magjának sorsa adhat némi vigaszt. Szekfű Gyula 1948-ban lemondott moszkvai nagykövetségéről, és 1953-ban, Sztálin halála után vállalt újra közszereplést. Országgyűlési képviselő, majd az Elnöki Tanács tagja volt 1955-ben bekövetkezett haláláig. Eckhardt Sándor 1949 után folytatta szakmai munkáját. Vezette a francia nagyszótár összeállítását, ezt 1968-ban, egy évvel halála előtt fejezte be. 1949-ben megfosztották akadémiai tagságától, ezt 1989-ben posztumusz visszaállították, és 1990-ben ismét posztumusz Kossuth-díjat kapott. Bálint Sándortól 1951 és 1956 között megvonták a tanítási engedélyt, 1957 és 1965 között ismét taníthatott. Ekkor rendszerellenes izgatás miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, és nyugdíjasként élt 1980-ban bekövetkezett haláláig. Mihelics Vid és Rónay György fenntartották a magyar katolikus publicisztikát halálukig. Hogy milyen körülmények között, azt talán az mutatja a legjobban, hogy Mihelics titkosszolgálati személyi dossziéja, amint ezt Pallos (2007: 24-28) bemutatja, nem kevesebb mint 86 iratot tartalmazott.
E sorsok alapján, elkerülhetetlenül és azonnal, el kell jutnunk az első és nagyon is fontos tanulságra és következtetésre. A keresztény politikával foglalkozó egyházi személyek – közéjük tartozik, vitathatatlanul, Mindszenty –, az ezzel foglalkozó hivatásos, csak ennek élő politikusok – ebbe a körbe tartozott Matheovits, még ha politikai pályája előtt volt is polgári foglalkozása, és ebbe a körbe került akarata ellenére Barankovics – és az ugyanezzel foglalkozó vezető értelmiségiek sorsa alapvetően és mélységesen különbözik. Csak azok élete nem torkollt mélységes tragédiába, sőt csak azok tudtak érdemlegeset alkotni politikai pályájuk befejeztével, akiknek nem a politika volt az egész életük, hanem volt szakmai hátterük; professzorok, publicisták, vagy akár írók voltak. Kirándulást tettek a politika területre, és visszavonultak onnan, amikor ezt parancsolta a bölcsesség. A meghurcoltatás, amit el kellett viselniük, abszurd volt ugyan, de semmi sem volt a többiek sorsához képest.
E nemzet tagjainak vitathatatlanul a meritokrácia a politikai ideálja. Szinte mindannyiunknak az az általános és alapvető elképzelésünk, hogy a nemzet legjobbjainak, mindenekelőtt vezető értelmiségieknek kell ülniük a parlamentben, nem pedig a rátermettségüket semmivel sem bizonyított hivatásos politikusoknak, a hivatalokat pedig – az ő politikai irányításukkal – tapasztalt tisztviselőknek kell vezetniük. Az akkori tapasztalatok megerősíteni látszanak ezt az elképzelést. Az foglalkozzék politikával, aki már bizonyított a saját szakmájában, akinek ezért tekintélye van, mint az ország legnagyobb történészének vagy egyik legnevesebb nyelvészének vagy egyik legjobb publicistájának vagy egyik elismert szépírójának, akinek tehát van hova visszavonulnia, sőt aki nem veszít semmi azzal, ha visszavonul, mert professzorsága nagyobb rang, mint amit a politikával elérhet. Az ilyen ember, ha politikai szerepet vállal, valóban szolgál, az országot szolgálja, és nem saját érvényesülését, mert ezt ezzel inkább hátráltatja. Ugyanezek a tapasztalatok megerősíteni látszanak azt az elemi bölcsességet is, hogy vannak pillanatok, amikor fel kell ismernünk, hogy tehetetlenek vagyunk. Ilyenkor, legyen bármennyire tiszteletreméltónak látszó a végsőkig való kitartás, bölcsebb a visszavonulás.
A többi tanulságot és következtetést e cikksorozat utolsó, negyedik része foglalja majd össze.
IRODALOM
András Imre, Bálint József és Szabó Ferenc (1995): Kerkai Jenő emlékezete. Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet, Budapest, 1995, 180 o.
Bálint József és Kozma Róbert (2004): KALOT-Kerkai Évkönyv. Jubileumi kalendárium 1904–2004. KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom, Budapest, 2003, 235 o.
Balogh Margit (1998): A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935–1946. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1998, 235 o.
Balogh Margit (2002): Mindszenty József (1892–1975). Élet-kép sorozat. Elektra Kiadóház, Budapest, 360 o.
Beke Margit (szerk.) (1996): A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945–1948 között. Argumentum, Köln – Budapest, 1996, 495 o.
Gergely Jenő (2001): A Mindszenty-per. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001, 201 o.
Izsák Lajos (1985): A Keresztény Demokrata Néppárt és a Demokrata Néppárt 1944–1949. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985, 173 o.
Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós (szerk.) (2001): Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Barankovics Akadémia Alapítvány, Budapest, 2001, 508 o.
Matheovits Ferenc (1948): A D. N. [Demokrata Néppárt]. Prímási Archívum, 4910/1948. július 13., kézirat, 10 o., mindmáig kiadatlan.
Mészáros István (2005): Mindszenty és Barankovics. Adalékok a „keresztény párt” problematikájához. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2005, 114 o.
Mindszenty József: (1974/1989): Emlékirataim. Vörösváry István kiadása, Toronto, Kanada, 1974, 497 o. – Szent István Társulat, Budapest, 1989, 497 o.
Mócsy Imre (1987): Beadványom. Egyháztörténeti anyaggyűjtemény. Magyar Egyházszociológiai Intézet, Bécs, 126 o.
Nagy Töhötöm (1965/1990): Jezsuiták és szabadkőművesek. 1. kiadás: Buenos Aires, 1965. 2. kiadás: Universum Kiadó, Szeged, 1990, 493 o.
Pallos László (2007): Reménykeltők. Az 1945 utáni „illegális” katolikus politkai szervezkedések. Írták: A Belügyminisztérium és ügynökei. Sorsunk. „Látlelet” Kis László egyetemi lelkészről és az Egyházközségi Népi Diákotthonokról. Kutatta, összeállította, a bevezető szöveget és a zárszót írta dr. Pallos László. Püski, Budapest, 389 o.
Somorjai Ádám (2008): Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József 1971–1975. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008, 175 o.
Szabó Ferenc (szerk.) (1992): Kortárs Magyar Jezsuiták. II. rész. Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1992, 255 o.
Szabó Ferenc (2008): Jegyzetek az Ostpolitikról. Tíz éve húnyt el Casaroli bíboros – az Ostpolitik főszereplője. Távlatok, 81 (2008/3) 74-80. o.
Szabó Ferenc és Bartók Tibor (szerk.) (2006): Jezsuiták Szent Ignác nyomdokain. Hármas jezsuita jubileum. Szent István Társulat, Budapest, 2006, 252 o.
Szakolczai György (2007a): Mindszenty és Barankovics – avagy a keresztény politika és a modus vivendi. Magyar Szemle, Új folyam, XVI/9-10. (2007. október) 156-166. o.
Szakolczai György (2007b): Mócsy Imre vatikáni útja. A Mócsy Imre S.J.: Hagytam magam szerettetni c. kötetben, JTMR – Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2007, 395 o., a cikk a 381-392. oldalon.
Szakolczai György (2007c): Emlékezés Kerkai Jenőre. I. és II. rész. Értesítő. Demokratikus Közéletért Alapítvány, XIII/12. (2007. december) 9-10. o. és XIV/1. (2008. január), 9-10. o.
Szakolczai György (2008a): A titkosszolgálatok, a keresztény szervezkedések és a részleges megállapodás a Vatikánnal. Magyar Szemle, Új folyam, XVII/7-8. (2008. augusztus) 84-100. o.
Emlékeztető (1948): Emlékeztető a Demokrata Néppárt működéséről 1947. augusztus 2-től 1948. július 15-ig. Szerzője ismeretlen. Prímási Archívum, 4910/1948. július 15., kézirat, 13 o., mindmáig kiadatlan.