Megjelent az Egyházfórum 2005/6. számában
Réges régen, egy kis faluban az anatóliai hegyek között élt egy kisfiú a szamarával. Afremnak ez a szamár volt mindene. Ő volt a tulajdona és a családja. A szamár istállója volt a háza, a szalma volt az ágya – és ez nem volt kevés. Afrem faluja ugyanis egy nagyon szegény falu volt.
A szamarával együtt Afrem sokféle munkát el tudott végezni: rőzsét hoztak a hegyekből, gyümölcsöt és zöldséget vittek a piacra, csomagokat szállítottak. Fizetségül Afrem esténként kapott egy tányér meleg ételt, vagy egy darab kenyeret és olajat. Sokkal többet senki nem tudott adni. A szamár maga kereste a táplálékát, száraz füvet az út mellett és bogáncsot.
Nyáron vidám volt az élet.
A tél azonban nagyon rossz volt.
A kis istálló, ahol mindketten laktak, hideg volt és Afremnek sem meleg ruhája, sem cipője nem volt. A lábát szalmába és rongyokba bugyolálta, de ez keveset segített a jég és a hó ellen.
A falusiak télen mind nagyon szenvedtek a hidegtől és az éhségtől. A behavazott földeken már semmit sem találtak, a tartalékok pedig mindig csekélyek voltak. Gyakran az embereknek már csak egy reménységük maradt: Miklós püspök, a távoli Myra városából. Amikor a legnagyobb volt az ínség, akkor a szegények segítségére sietett.
Egyszer olyan tél volt, ami keményebb és hidegebb volt bármelyik télnél, amire a falusiak csak emlékezni tudtak. Vastag hó fedte a házakat és a földeket, megfojtva minden életet. És egy napon rossz hír érkezett Myrából: Miklós püspök nem tért vissza az egyik útjáról. Talán farkasok támadták meg a kis csoportot a hegyi falvak között. Vagy eltévesztették a hóban az utat. Senki sem tudta megmondani.
Félelem ült a falura. Ki fog most a városi nagyurak közül a szegényekre gondolni, akiket annyira sújt a kemény tél?
Egy este Afrem a hegyekből tért haza. Boldog volt, hogy a szamarával nem kellett terhet cipelnie. Így felülhetett a hátára és meztelen lábát a szamár téli szőrébe dughatta. Az állat óvatosan kereste az utat a mély hóban.
Az öreg fenyő mellett a bokrok között Afrem egy összeesett alakot látott. Egy öreg ember guggolt ott, széles kabátba burkolózva, a csuklya mélyen az arcába húzva. Épp csak az orra és a fehér szakálla látszott, és a keze, amit Afrem felé nyújtott.
„Segíts nekem” kérlelte „nem bírom tovább.”
Afrem megállította a szamarat.
„Rablók támadtak meg minket. Csak nehezen tudtam elmenekülni. De már nem bírok tovább menni. Vigyél el a faludba. Vigyél engem a falu vezetőjéhez.”
Afrem habozott. Aztán sóhajtva leszállt a szamárról. A fagyos hó mint ezer jeges tű szúrt a lábába. Afrem összeszorította a fogait. Fölsegítette az öregembert a szamárra.
Hárman mentek tovább a faluba. Szerencse, hogy már nem volt messze; kezdett sötétedni és az út nyomát alig lehetett felismerni.
Afrem bekopogtatott a falu vezetőjének ajtaján.
„Ki az?” – hangzott a kérdés.
Mielőtt Afrem bármit is mondhatott volna, az öreg így válaszolt: „Miklós püspök.”
Mindjárt feléledt az egész ház! Feltárták az ajtót, mindenki egyszerre sietett ki, lesegítették az öreget, nevettek, kérdezősködtek, egymás szavába vágtak, végül betessékelték a házba. A házban meleg volt és világos és a vacsora illata érződött. Aztán becsukódott az ajtó, és Afrem kint állt a hideg éjszakában a szamarával. Újból felszállt, és a falu másik végére lovagolt, ahol az istálló állt. Ott éhesen és fázva lefeküdt a szamár mellé a szalmába. Jéghideg lábát szorosan odadugta az állat hasához. Így aludtak el. Korán reggel hangos kopogás ébresztette. Afremet mély álmából. Semmi kedve nem volt felkelni.
„Nyitva az ajtó!” – szólt.
Semmi sem mozgott odakint.
Alig látva az álomtól odatapogatózott az ajtóhoz és kinyitotta. Senkit sem látott. Az égen még az utolsó csillagok pislogtak.
Minden csöndes volt.
De nézd csak: a küszöbön egy pár bőrcsizma állt, puha bárányszőrrel bélelve. Tele volt töltve almával, naranccsal, süteménnyel, fügével, mogyoróval és sok más finom dologgal. Amikor Afrem kivette őket, minden csizma alján még egy aranypénzt is talált. A pénzen a püspök képe volt, hasonlított a tegnapi öreg emberre.
„Miklós püspök” suttogta Afrem. Aztán felpróbálta a csizmát, és úgy illett a lábára, mintha ráöntötték volna. És meleg volt és puha.
Mit mesélhetnénk még?
Talán, hogy Afrem attól fogva az aranypénzekből boldogan és elégedetten élt, és soha többé nem kellett éheznie?
És hogy a csizma soha nem lett kicsi, holott a lába éppen úgy tovább nőtt, mint ahogy ő maga is?
És hogy Miklós püspök névnapjára minden évben megteltek a csizmák mindenféle földi jóval – éjszaka, mintha belevarázsolták volna?
Annyi mindenesetre tény, hogy attól kezdve a gyerekek szerte a világon Miklós püspök napjának előestéjén az ajtó elé készíti a cipőjüket – és reggel minden jóval megtöltve találják őket.
Most már tudod, miért.
Annegret Fuchshuber
(Fordította: Komáromi Marianna)