„A másokért élő ember”

A JEZSUITA NEVELÉS TÁRSADALMI PERSPEKTÍVÁI

A mai jezsuita pedagógia célját egyetlen mondatban így foglalhatnánk össze: „másokért élő embereket” nevelni.¹ A Jezsuita Nevelési Apostolkodást Tanulmányozó Nemzetközi Bizottság által összeállított, a modern jezsuita nevelés elméletét és gyakorlatát meghatározó dokumentumokban (A jezsuita nevelés jellemzői, 1986; Az ignáci pedagógia. Gyakorlati megközelítés, 1993) ismétlődően találkozunk ezzel a fogalommal. A következőkben ezen dokumentumok elemzésével járjuk körül, hogy mit is jelent ez a fogalom, illetve, hogy a jezsuita nevelők hogyan látják megvalósíthatónak olyan ember nevelését, akinek hivatása, hogy „másokért éljen”.

A kifejezés Pedro Arrupe SJ korábbi általános rendfőnöktől (1965–1983) származik, aki a következőket mondta: „Elsődleges nevelési célunk másokért élő emberek képzése kell, hogy legyen, olyan emberek képzése, akik nem önmagukért, hanem Istenért és Krisztusért élnek, azért az Istenemberért, aki a világért élt, és a világért halt meg. Olyan embereket kell képeznünk, akik el sem tudnak képzelni olyan istenszeretetet, amely nem foglalja magában legkisebb embertársaik szeretetét; olyan embereket, akik szilárd meggyőződéssel vallják, hogy az az istenszeretet, amely nem épít igazságosságot az emberek számára, nem több mint komédia.”² Tehát a másokért élő ember Istenért él, s ez az Istenért való élet az embertársakért való élet által valósul meg.³ Látható, hogy csupán az elnevezés modern, egyébként a kereszténység régi tanításával van dolgunk, amely a Szent Ignác-i lelkiségnek is integráns részét képezi. Szent Ignác is arról beszél, hogy Isten irántunk való szeretetét úgy kell viszonoznunk, hogy szeretjük embertársainkat, ezáltal a gyakorlatban valósítva meg a keresztény életideált. Szent Ignác szerint ugyanis „a szeretet cselekedetekben nyilvánul meg.”⁴

Az isteni szeretetre adott válasz embertársaink szolgálata. A jezsuita nevelés ezért azt kívánja elérni, hogy a tanulók keresztény meggyőződésüket életük során tettekre is váltsák.⁵ Éppen ezért a jezsuita nevelés tudatosítja a diákokban, hogy képességeik olyan adományok, amelyeket nem a maguk hasznára, hanem az emberi közösség javára kell kamatoztatniuk.⁶ Az emberi személy ugyanis a közösségbe van beágyazva. A jezsuita nevelés célja, hogy a közösség javára bontakoztassa ki az egyes személyek sajátos, Istentől kapott képességeit.⁷ Ugyanakkor a személy és közösség nem egymással szembenálló fogalmak, s a jezsuita nevelés nem rendeli alá a személyt a közösségnek, hanem a kettőt egymás mellé állítja. Hisz a hivatásnak nem csupán közösségi aspektusa van – ti. a szolgálat –, hanem személyes is: minden személy egyedi képességekkel rendelkezik, és saját maga választja meg sajátos hivatását, melyen belül személyes, szabad döntésével választja a közösség szolgálatát.⁸ A jezsuita nevelés fontos eleme a személyes törődés (cura personalis),⁹ amely segíti az adott tanulót, hogy megtalálja és kibontakoztassa azon sajátos képességeit, melyek által későbbi hivatásában a közösséget szolgálhatja. Azonban a tanulás, a személyiség épülése, fejlődése nem áll meg formális iskoláztatás befejeztével. A jezsuita nevelés ezért igyekszik meggyökereztetni a tanulóban az igényt az állandó fejlődésre, a szellemi, lelki gyarapodásra, önmaga jobbítására egész életpályája során.¹⁰

A másokért élő ember legfőbb feladata az elköteleződés az igazságosság mellett. Ez az elköteleződés – mint fentebb ezt láthattuk – keresztény hitéből fakad, és annak autentikus megélést jelenti. A jezsuita nevelés nem kisebb célt tűz ki önmaga elé, mint „egy új embertípus és egy új fajta társadalom megteremtését.”¹¹ Ezt az új társadalmat a személy tisztelete, az igazságosság, a béke és az emberek közötti szeretetkapcsolatok jellemzik. A jezsuita pedagógia elvárja ezen új társadalmi eszmény melletti elköteleződést a nevelőktől és – életkori sajátosságaiknak megfelelően – a diákoktól, s arra törekszik, hogy ezt az elkötelezettséget a tanulók megőrizzék és kibontakoztassák a felnőtt életben. A jezsuita nevelés törekvése, hogy olyan szakértő, művelt, lelkiismeretes, nagylelkű, gondoskodó, szolidáris embereket neveljen, akik elköteleztettek a hit és az igazságosság mellett, és képességeiket az új társadalmi eszmény megvalósításának szolgálatába állítják.¹² Ez komoly felkészítést kíván a jezsuita iskolák nevelőitől.¹³ Mindenekelőtt az igazságosság erényére kell fokozott figyelmet fordítani. Az igazságosság központi eleme kell, hogy legyen a jezsuita iskolákban folyó oktatásnak és nevelésnek: a társadalom kritikai elemzése és az igazságosság problémája részét kell, hogy képezze a tanmenetnek – az igazságtalan társadalmi szituációk testközelben való megismertetése által is; illetve a jezsuita iskoláknak saját belső világukban és külső társadalmi környezetükben tanúságot kell tenniük az említett társadalmi eszményről.¹⁴ A jezsuita nevelés arra bátorítja a diákokat, hogy életmódjuk kialakításakor merjenek a jelenleg uralkodó fogyasztói életformától eltérni.¹⁵ Az igazságosság iránt elkötelezett, másokért élő embernek különleges törődéssel kell a szegények¹⁶ felé fordulnia. Ez a jezsuita iskolák vonatkozásában azt jelenti, hogy lehetőséget kell biztosítaniuk a szegény diákok tanulására, illetve módot kell találniuk arra, hogy a diákjaik megismerjék a szegények világát, életkörülményeit és szolgálják a szegényeket.¹⁷

A hivatásra való felkészítésben a jezsuita nevelés nem elégszik meg azzal, hogy megfelelő tudással lássa el a tanulót, amelyet az életben a maga javára hasznosít, s amelynek segítségével az életben boldogulni tud, sikeres lehet.¹⁸ A jezsuita nevelés eszménye nem az önmagáért, hanem a másokért élő ember, aki elköteleződve az igazságosság mellett olyan irányban változtatja meg a társadalmat, amely a keresztény eszményeknek, pontosabban Isten akaratának jobban megfelel. A jezsuita nevelés tehát nem kisebb hivatásra készíti elő a tanulókat, mint hogy Isten munkatársai legyenek a teremtésben, a teremtett világ tökéletesítésében.¹⁹ Ahhoz, hogy az ember igazságosabb irányba tudja változtatni az emberi együttélés struktúráit, előbb az emberről való gondolkodását kell megváltozatnia. A jezsuita nevelés ezért arra törekszik, hogy megváltoztassa a tanulók emberképét: azt, hogy hogyan tekintenek önmagukra, a másik emberre és az emberi társadalomra. Ez a megváltozott emberkép megváltoztatja az ember cselekvését is, hogy hivatásában Isten dicsőségére és embertársai javára hitben és igazságosságban szolgáljon egy jobb társadalmat építve ezáltal.²⁰

A másokért élő emberről Arrupe generális is azt mondta, hogy elsősorban az Istenért él, és az Istenért való élés miatt él az emberekért.²¹ Ezért az emberi hivatás végső értelmét a jezsuita nevelés a transzcendens szférába helyezi: az emberi élet örök élet, ezért az életre való felkészítés az örök életre való felkészítés. Az emberi hivatásnak ez az örök életbe való kiterjesztése nyilvánul meg abban is, hogy amikor az ember a másokat szolgál, azt nem csak az ő javukra, hanem Isten dicsőségére teszi.²² Mindez szoros összhangban van a jezsuiták jelmondatával: omnes ad maiorem Dei gloriam. A jezsuita nevelés tehát „apostoli eszköz”,²³ és nem elegendő csupán Isten közvetett, embertársaink szeretetén keresztül megnyilvánuló szeretetét elültetnie a tanulók szívében, hanem Isten közvetlen szeretetét is fel kell ébresztenie, és meg kell erősítenie. Ennek érdekében a jezsuita nevelést a vallási dimenzió hatja át.²⁴ Hisz a keresztény embernek nem csupán a civil életben van hivatása, hanem az egyház közösségében is.²⁵ A jezsuita nevelés ezért nem elégszik meg az emberszeretettel, hanem elvárja, hogy a jezsuita iskolát az istenszeretet légköre hassa át.²⁶ A jezsuita iskola tanulói elé példaképként Jézus Krisztust állítja. A krisztusi példa követése alapkövetelmény minden keresztény számára, de a krisztusi ideál különleges fontosságát a jezsuita iskolák esetében megköveteli a Szent Ignác-i világkép mélységes krisztocentrikussága is.²⁷ Krisztus egyben a másokért élő ember legtökéletesebb megnyilvánulása, akinek példája ösztönözheti a diákokat arra, hogy életüket mások szolgálatára szenteljék bármilyen hivatást is választanak.²⁸ Ennek a krisztocentrikusságnak kell áthatnia az iskola pasztorációs tevékenységét, imaéletét, liturgikus ünnepléseit.²⁹ A jezsuita iskola feladata, hogy az egyház életében való tevékeny részvételre készítse fel a tanulókat az egyház és a szentségek megismertetése és megszerettetése, az azokba való bevezetés által, illetve keresztény közösségek, lelkiségi csoportok segítségével.³⁰

A másokért élő ember nevelése kiváló képzést igényel. Ez összhangban van Szent Ignác mindig nagyobbra, kiválóbbra törekvő lelkiségével (magis), de nem jelent elitizmust. Korábban valóban jellemezte a jezsuita nevelést az a törekvés, hogy keresztény szellemi elitet neveljen.³¹ A kiváló képzésre azonban a modern jezsuita pedagógia szerint azért van szükség, hogy a személy a lehető legjobban tudja végezni szolgálatát. Az „elit” ebben az értelmezésben szolgálatban kiváló embereket jelent.³² Az „elit” fogalmát Peter-Hans Kolvenbach SJ korábbi általános rendfőnök (1983–2008) így definiálja újra: „Célunk szolgáló vezetők képzése, akik Jézus Krisztus példáját követik, szakértelemmel rendelkeznek, lelkiismeretesek és elkötelezetten együttérzők.”³³ Ebbe a szolgáló elitbe helyezi a jezsuita pedagógia a reményt, hogy képes lesz jelentősen befolyásolni az emberiség jövőjét a fent vázolt új társadalom megteremtése irányába.³⁴ „(…) legyetek meggyőződve,” – szólt beszédében Kolvenbach generális a Jezsuita Nevelési Apostolkodást Tanulmányozó Nemzetközi Bizottság tagjaihoz 1993-ban – „hogy diákjaitok hivatása vezetőkké lenni világukban. (…) készítsétek fel őket testvéreik szolgálatára, arra, hogy legyenek érzékenyek a szociális igazságtalanságokra, és igyekezzenek úgy használni befolyásukat, hogy a társadalom bajait orvosolják (…).”³⁵ A kiváló képzés célja sosem csupán magas intellektuális képzettség – bár ennek elengedhetetlenségét hangsúlyozza a jezsuita pedagógia³⁶ –, hanem nagyobb emberi kiválóság. Ennek az emberi kiválóságnak az eszményképe maga Krisztus.³⁷ Kolvenbach a „nagyobb emberi kiválóságot” a következőképpen határozza meg: „A mi ideálunk az olyan »teljesen és harmonikusan képzett« személy, aki intellektuális tudással rendelkezik, nyitott a további fejlődés irányában, vallásos, szereti embertársait, és elkötelezte magát az igazságosság megvalósítására Isten népének önzetlen szolgálatában.”³⁸ A kiváló képzés három aspektussal bír: egyrészt a jezsuita nevelés minél tökéletesebben bontakoztassa ki a személy egyedi képességeit; másrészt ezt az önfejlődést, önfejlesztést a személy későbbi életében önállóan folytassa; harmadrészt képességeit állítsa embertársai szolgálatába.³⁹ Az emberi kiválóságot célul kitűző kiváló képzés az értelmi nevelés mellett elengedhetetlennek tartja az erkölcsi nevelést.⁴⁰ Képzettség és jóság egymást feltételező fogalmak a jezsuita pedagógiában: aki nem képzett, nem tudja eredményesen szolgálni embertársait, aki nem jó, nem fogja képzettségét embertársai szolgálatába állítani.⁴¹ „A jezsuita nevelés legvégső célja” – hogy újfent Kolvenbachot idézzük – „a teljes személyiség kifejlesztése, amely cselekvésben nyilvánul meg – olyan cselekvésben, melyet átitat Jézus Krisztus, az Isten Fia, a másokért élő ember lelke és jelenléte. Ez a komoly tudásra épülő és a szemlélődő imától éltetett cselekvési cél önfegyelemre, kezdeményezésre, becsületességre és szabatosságra ösztönzi a diákokat.”⁴²

A legkiválóbb képzés is azonban csak akkor ér egyáltalán valamit, ha személyes példamutatás is járul hozzá. Ezért minduntalan figyelmeztetik a nevelőket, hogy járjanak elől jó példával tanítványaik számára minden tekintetben (műveltség, vallásosság, szolgálat, elköteleződés az igazságosság mellett stb.), mert csak így lehet igazán hatékony a jezsuita iskola személyiségformáló munkája.⁴³

Az eddig elmondottakból nyilvánvaló, hogy a jezsuita nevelés középpontjában a teljes ember áll annak személyes és közösségi aspektusaival. A jezsuita nevelés célkitűzése, hogy a tanulók „teljes emberré nőjenek és fejlődjenek”, a jezsuita pedagógia ezért joggal nevezi magát humanista pedagógiának.⁴⁴ A hivatásra való felkészítést a jezsuita nevelés nem szűkíti le csupán a szaktudás megadására és a műveltség megalapozására, hanem azt a lehető legteljesebben értelmezi: az ember hivatása, hogy ember legyen. Mivel az ember közösségben él, ezért életét szükségképpen más emberekkel való interakciókban, kapcsolatokban éli meg. Pedro Arrupe szerint nem szabad hagynunk ezeknek a kapcsolatoknak a dehumanizálódását, hanem humanizálni kell őket.⁴⁵ Ennek eszköze, ha az önmagáért élő ember másokért élő emberré válik. Ez a másokért élő ember a jezsuita nevelés fókusza, s a másokért élés hivatására való felkészítés pedig a jezsuita iskola fontosabb célja. Igazolják ezt Kolvenbach szavai is: „nem az a legjobb egy iskolánál [értsd: egy iskola esetében – S. I.], amit mondanak róla, hanem az, amit diákjai életükben megvalósítanak.”⁴⁶

 

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

A jezsuita nevelés jellemzői. In: A jezsuita nevelés jellemzői és Az ignáci pedagógia, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1998, 5–83. o.
Az ignáci pedagógia. Gyakorlati megközelítés. In: A jezsuita nevelés jellemzői és Az ignáci pedagógia, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1998, 85–148. o.
Grósz Bettina: A jezsuita nevelés mint emberközpontú pedagógia, szakdolgozat, PTE BTK, Pécs, 2012.
Hemm János SJ: A jezsuita nevelés. In: Jézustársasági pécsi Pius Gimnázium évkönyve az 1941/42. tanévről a gimnázium fennállásnak 30. évében, Pécs, 1942, 6–13. o.
Jablonkay Gábor SJ: A Jézus-társasági pécsi Pius-internátus rövid ismertetése. In: A Jézus-társasága vezetése alatt álló pécsi Pius-alapítványi kath. főgimnázium értesítője az 1914–1915-iki iskolai évről, Pécs, 1915, 3–30. o.

 

SOMODI IMRE