A magyar keresztény politika nagy kísérlete III.

On By Kategória: Folyóirat

Megjelent az Egyházfórum 2010/2. számában

 

– A DNP ORSZÁGOS POLITIKAI SZEREPE A FORRADALOM IDEJÉN –

(harmadik rész)

Ez a cikksorozat szorosan kapcsolódik a szerzők idősebbikének a folyóiratban megjelent korábbi cikksorozatához (Szakolczai 2008-2009). Az újabb cikksorozatnak a folyóirat múlt évi utolsó számában megjelent első részében: A DNP országgyűlési képviselőcsoportja (Szabó–Szakolczai 2009-2010., első rész) leírtuk az 1947. évi DNP képviselőcsoport összetételét, és joggal állapítottuk meg, hogy, a Nemzeti Parasztpárt mellett, amely 1946-1948-ban néha súlyosan helyteleníthető szerepet vállalt, s nevét 1956-ban Petőfi Pártra változtatta, ez volt minden idők egyik legnépibb és egyben legintellektuálisabb magyar képviselőcsoportja. A  folyóirat ez évi első számában megjelent második részben: A DNP parlamenti szerepe (uo., második rész) a képviselőcsoport 1947-1949. évi parlamenti szereplését írtuk le a párt 1949. évi önfeloszlatásáig, és ismét joggal állapítottuk meg, hogy a képviselőcsoport megtette mindazt, ami akkor megtehető volt. A harmadik rész a DNP – noha ez nem köztudott, egészen nagy jelentőségű – 1956. évi országos szerepét ismerteti. A negyedik rész: Az üldöztetés, a forradalom és a megtorlás a feloszlatás utáni üldöztetést, a DNP egyes képviselőinek 1956. évi helyi szerepét, valamint a forradalom utáni megtorlást írja le. Az ötödik rész: Az úgynevezett „kádári konszolidáció” és a késői elismerés a képviselőcsoport egyes tagjainak további és még súlyosabb üldöztetését, valamennyiük személyes sorsát és a rendszerváltást megélők egy részének adott késői elismertetését mutatja be.

Áttekintve a forradalom idején történteket, a DNP-nek, volt országgyűlési képviselőinek és tagjainak, noha nagy szerepük volt 1947-1949-ben, és vitathatatlan volt ellenzékiségük, nem volt közvetlen részük az 1956. évi forradalom és szabadságharc kirobbantásában. Mikor azonban kitört a forradalom, azonnal bekapcsolódtak az eseményekbe, pozitív szerepük volt mind az országos, mind pedig, a helyi politikában is, és aktív részt vállaltak Bibó István kritikus fontosságú akciójában, a helyzet rendezését célzó kezdeményezésében, ennek mindkét 1956. évi szakaszában. A továbbiakban először a párt 1956. október 30. és november 4. közti országos szerepével, és ezután a pártnak Bibó István 1956. évi rendezési kísérleteiben betöltött szerepével foglalkozunk. A képviselőcsoport egyes tagjainak az 1956. évi helyi eseményekben való részvételének ismertetése, amint ezt már leírtuk, a negyedik részre marad. 

Ez esetben sem végeztünk újabb levéltári kutatást. A DNP által kiadott nyilatkozatokat és más iratokat közli Vida (1998). Bibó kísérleteivel számos kiadvány foglalkozik, de ezek sok eleme mindmáig feltáratlan. Az ezzel kapcsolatos munkát nem tekintjük befejezettnek, folytatását elkerülhetetlenek tartjuk. 

 

A DNP KÉPVISELŐINEK ELSŐ ÁLLÁSFOGLALÁSAI

A DNP 1956. október 30-án kapcsolódott be az akkori országos politikai eseményekbe. A történtek bemutatására közöljük a legfontosabb erre vonatkozó dokumentumokat. Valamennyi dokumentumban – a későbbiekben is – végrehajtottuk a mai helyesírásnak megfelelő változtatásokat, így pl. következetesen kitettük a mellékmondatokat elválasztó, az eredetiekben több helyütt hiányzó vesszőket, de a szöveget – ezen túlmenően – sehol sem módosítottuk.

A DNP képviselőinek egy része 1956. október 30-án találkozott először; ezen a megbeszélésen Farkas Dénes, dr. Keresztes Sándor, Keszler Aladár, dr. Mihelics Vid és dr. Székely Imre Kálmán vett részt. Közülük egyedül Mihelics Vid tartozott a párt informális felső vezetéséhez, és ezért mi sem volt természetesebb, mint hogy ő vette át az események irányítását. A képviselők, a napi kelettel, az alábbi levéllel fordultak Nagy Imréhez, a Minisztertanács elnökéhez:

„Tisztelettel bejelentjük, hogy a Demokrata Néppárt, amely az 1945-ös országgyűlés koalíción kívüli pártjaként működött, és az 1947-es országgyűlési választáson a második legtöbb szavazatot kapott pártként került ki, majd 1949-ben az önkény nyomása következtében működését beszüntetni kényszerült-  működését újból megkezdi, s a legközelebbi szabad országgyűlési választáson részt kíván venni.” (Vida 1998: 447). Az aláírók: Farkas Dénes, dr. Keresztes Sándor, Keszler Aladár, dr. Mihelics Vid és dr. Székely Imre Kálmán, a Demokrata Néppárt volt országgyűlési képviselői.

Mihelics Vid a következő napon, 1956. november 1-jén a következő beadványt küldte Nagy Imre miniszterelnöknek: „Miniszterelnök Úr! Annak a beadványnak a kiegészítéseképpen, amelyet a Demokrata Néppárt Budapesten összejött volt képviselői részéről intéztünk Miniszterelnök Úrhoz, kérem a Demokrata Néppárt annak idején megszűnt lapjának „Hazánk” címmel napilapként való megjelenésének engedélyezését. Kiváló tisztelettel: Dr. Mihelics Vid, a Demokrata Néppárt volt képviselője.” (Vida 1998: 455).

Farkas Dénesnek mint a DNP képviselőcsoport akkor Budapesten lévő legidősebb tagjának az alábbi nyilatkozata hangzott el ugyanezen a napon, 1956. november 1-jén 10 óra 20 perckor a Kossuth Rádióban.

 

„MAGYAR TESTVÉREIM!

A Budapesten tartózkodó demokrata néppárti képviselők nevében  mint a párt korelnöke bejelentem, hogy a Demokrata Néppárt megkezdte működését. Felhívásunk az ország egész népéhez szól, elsősorban ahhoz a 800 000 választóhoz, akik a féktelen terror és csalások dacára  1947-ben szavazatukat pártunkra adták. A Demokrata Néppárt a régi programja alapján áll. A kormányt a rend fenntartásában, a vagyon és az életbiztonság fenntartásában minden erővel támogatja. Felkérünk benneteket, hogy ebben kint a vidéken is legyetek segítségünkre. Kijelentjük azonban, hogy úgy, ahogyan a múltban, úgy a jelenben sem vagyunk hajlandók részt venni semmiféle koalícióban! Mi a kormánytól nem kérünk mást, mint a teljes agitációs és szervezkedési szabadságot  az egyenlőség alapján. Pártunk programját ismeritek. Azt a legféktelenebb terror alatt is megtartottuk. Amíg erőnk volt és lehetőségünk is, azt védtük. Tiszta, nyugodt lelkiismerettel állunk elétek, mert pártunk zászlajára semmiféle szenny nem tapad.

Pártunk tagjai közül csak egy egész törpe kisebbség engedett az erőszaknak, a többiek, a rendőr[ség]i és bírósági ítéletek ellenére hűek maradtak, és nem ingottak meg. Kérünk benneteket, álljatok ismét mellénk, és a magunk önálló magyar útján támogassatok bennünket. Felkérjük az összes volt országgyűlési képviselőnket, akik tehetik, jöjjenek Budapestre, a párt végleges szervezetéről határozni.

Külön felhívjuk Matheovits Ferencet és Fehér Ferencet, akik közül az egyik kilenc évig, a másik négy évig börtönt szenvedett, jöjjenek ismét közibénk, ha volt is a múltban valami félreértés. Külön üzenünk Baranya, Somogy, Zala, Vas és Sopron megye népének, akiktől a választáskor a legnagyobb támogatást kaptuk.

Legyenek bizalommal és hűséggel hozzánk… Végül pedig: Mindenszentek és Halottak napja van. Tegyetek minden temetőbe egy szál virágot a temető keresztje alá, megemlékezésül azok iránt, akik Budapest utcáin életüket áldozták. Ejtsetek egy pár könnyet azokért a fiatalokért, akik életük hajnalán adták oda mindenüket azért, hogy az életben maradottak egy szebb, boldogabb, igaz magyar keresztény szeretetre felépített Magyarországot építhessenek.

Isten áldását kérjük egész Magyarország újjáépítő munkájára!

A Demokrata Néppárt nevében, annak ideiglenes vezetősége és korelnöke, Farkas Dénes.” (Vida 1998: 456).

 

A DNP PROGRAMPONTJAI ÉS MIHELICS CIKKE

Mihelics Vid a fenti levelek elküldése után lázas tevékenységbe kezdett azért, hogy kiadja a Hazánk első számát és megfogalmazza a párt programpontjait.

 

A DEMOKRATA NÉPPÁRT PROGRAMPONTJAI

  1. Feltétlenül helyeseljük hazánk nemzetközi semlegességének kimondását. Annak elismertetésében és megvédésében minden erőnkkel közre is működünk.
  2. Tudomásul vesszük a nemzetgazdaságnak állami, szövetkezeti és magánszektorra oszlását. Ahol azonban maguk az érdekeltek is túlduzzasztottnak érzik az állami szektort, főleg a mezőgazdaságban, annak csökkentését javasoljuk. Kívánjuk a termelés irányítását is, mert ez ma már világpiaci szükségesség is, ám ragaszkodunk ahhoz, hogy ez az irányítás kizárólag az előnyösségre és a saját jónak önkéntes belátására építsen.
  3. Szabad és egységes szakszervezetek legyenek, amelyek a teljes szabadság birtokában minél nagyobb saját vagyonnal rendelkezzenek. Nem engedjük meg, és nem mozdítjuk elő az esetleges olyan törekvéseket, amelyek a szakszervezeti szabadságot és egységet veszélyeztetnék.
  4. Amennyiben kívánják, önkormányzattal felruházott érdekképviseleti szerveket alakíthassanak ki a többi foglalkozási csoportok is. Legyünk szószólói a minél fejlettebb üzemi demokráciának. Köteles legyen az államhatalom is mindenkor bevonni az érdekelt szakszervezeteket és érdekképviseleti szerveket a gazdaságpolitika és a szociálpolitika intézésébe.
  5. Nekünk akkor is példát kell mutatnunk a szellem szabadságának tiszteletére, ha netalán módunkban állna fellépni ellene. Miben különböznénk egyébként azoktól a rendszerektől, amelyeket megtagadtunk? Őszintén kívánjuk tehát az egyetemek és főiskolák autonómiáját, a tanulás és továbbképzés lehetőségének nemcsak elméleti, de gyakorlati biztosítását is kivétel nélkül mindenki számára.
  6. Akik a Demokrata Néppárt működését újból megindítottuk, a leghatározottabban szembeszállunk minden olyan restaurációs kísérlettel, amely a bányákat és kulcsiparokat ki akarná venni az állam, a gyárakat a munkásság, a földet a parasztság kezéből. Tartsuk szem előtt a tételt, amely egyenesen világnézetünkből folyik, hogy nem a munkát kell a tőkének, hanem a tőkét kell a munkának alája rendelni. Meg kell kívánnunk, hogy az egyéni körülmények mérlegelésével és az elemi igazságérzetet kielégítő fokig, méltányos kártérítést állapítsanak meg a közelmúltban kisajátított termelési eszközök és javak egykori tulajdonosai számára. Kívánjuk továbbá, hogy a múltban anyagilag tönkretett vagy kirívó sérelmeket szenvedett polgárok legalább a jövőben megfelelő támogatásban, nyugdíjban vagy járadékban részesüljenek. Végül, hogy az ipari kisüzemeket, a normál típusú kereskedelmi vállalatokat, továbbá a lakóházakat – ha fenntartások és megkötések mellett is – adják vissza volt tulajdonosuknak.
  7. A hatalmas bűnök, hibák és embertelenségek ellenére is történtek olyan változások, amelyek nélkül aligha foghatnánk hozzá politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedésünk olyan mérvű demokratizálásához, mint amilyenen ma már bízvást munkálkodhatunk. Csak egyetlen példát! Hogy mennyi értékkel gazdagították értelmiségünket és általában az egész nemzetet a munkásság és parasztság soraiból kiemelt és iskolába küldött fiatalok, azt éppen a most lefolyt heroikus, nemcsak nemzeti, de világnézetet is alakító események világosan megmutatták. Nem mondhatunk kereszténynek semmiféle pártot, ha nem az a töretlen elhatározása, hogy sohasem hátra, hanem előre, folyvást előbbre megy.
  8. Nagy rossznak kellene minősíteni, ha mindaddig, amíg népünk a szabad választásokon ki nem fejezte akaratát, a kormányzat a sürgető visszásságok orvoslásán kívüli bármiféle lényegesebb módosítást végezne az ország jelenlegi gazdasági helyzetén.
  9. Addig is, amíg a nép eldöntötte, milyen mederbe kívánja terelni életét, és kire bízza sorsának irányítását, minden tőlünk telhetőt el kell követnünk a rend és a nyugalom, a termelő munka érdekében. Ide tartozik az is, hogy útját álljuk, és véget vessünk az önbíráskodásnak, amely csak demoralizálásra vezethet, még akkor is, ha jogos elkeseredés húzódik meg mögötte.
  10. Súlyos felelősség, óriási feladat az, amivel elesett hőseink megterheltek valamennyiünket. Hogy mint nemzet is elviselhessük, és megbirkózhassunk vele, ez okból kérjük a magyar munkásokat, parasztokat és értelmiségieket, férfiakat és nőket, időseket és fiatalokat egyaránt, sorakozzanak és zárkózzanak fel mögénk. (Izsák 1994: 297-298.)

A Hazánk 1956. november 4-i száma közölte Mihelics Vid: „A mi roppant felelősségünk” című cikkét. E cikk nagy része a fenti programpontok megismétlése, ezekre a részekre csak utalni fogunk, de elkerülhetetlen a cikk bevezető részének és egyes befejező részeinek szó szerinti közlése.

„Nemzeti szabadságunk visszaszerzése halhatatlan dicsősége népünknek, elsősorban ifjúságunknak. Olyan tény, amelyhez foghatót aligha, vagy egyáltalán nem találunk a magunk és más nemzetek történetében. Honfitársaink ezrei és tízezrei – megannyi hős – áldozták fel életüket, és ontották vérüket ugyanazért az eszményért: a független, demokratikus és szociális magyar állam megteremtéséért. Azt a társadalmi berendezkedést áhították, amelynek birtokában az ország valóban a dolgozó nép hazája lesz.

Jöjjünk tehát tisztába azzal, hogy az el nem múló emlékezésen és kegyeleten kívül mással, sokkal többel is tartozunk nekik. Éspedig azzal, hogy semmi sem menjen veszendőbe abból, amiért ők harcoltak, amiben ők reménykedtek. Roppant nagy a felelősségünk, ma még felmérhetetlen a feladatunk.

Meggyőződésem azonban, hogy a keresztény világnézet, amelyet vallunk és hirdetünk, sokban elősegítheti mind a felelősséggel, mind a feladattal való nyílt és bátor szembetekintést. Ez a világnézet – ha helyesen és a kor parancsainak megfelelően értelmezzük – minden más szemléletnél hatékonyabban érvényesítheti és bástyázhatja körül az alapvető emberi jogokat, mindenekelőtt a félelemtől és a nélkülözésektől mentes életnek a jogát.

Következik ebből: nem képzelhetek keresztény politikai pártot vagy tömörülést, amely ne azon fáradoznék, hogy a társadalom egyetemes érdekeinek megőrzésével egyképpen képviselje az ipari munkásságnak, a parasztságnak, az értelmiségnek s mindhárom réteg gyermekeinek és ifjúságának jogos vagy méltányos igényeit. Korántsem gondolom, hogy most már minden egyedül a politikai tevékenységen múlnék. Vannak a nemzet életének széles területei, ahol egyéb tevékenységek is szóhoz juthatnak, s kell is, hogy jussanak. A politika azonban minden területen érezteti befolyását. Természetszerűen van így. Nem mellékes tehát az sem, hogy maga a világnézet, amely jobbára csak irányelveket nyújt, milyen programban ölt megfogható valóságot.

Addig is, amíg a Demokrata Néppárt programja alkotmányos úton – az alulról választott szervek bevonásával – elkészül, hadd soroljak fel néhány pontot, amelyet sarkalatosnak tartok.”

A következő részek az előbb közölt program pontjainak nagyrészt szószerinti ismétlései. Mihelics e cikkében egyetlen ponton, az önbíráskodás kérdésében megy nagyobb mértékben túl az előbb idézett tíz pontban leírtakon. Megismétli, hogy „az önbíráskodás”, amelynek útját kell állnunk, és véget kell vetnünk, „csak demoralizálásra vezethet, még akkor is, ha jogos elkeseredés húzódik meg mögötte”, és ezt a következőkkel folytatja: ”Szeretném hinni, másoknak is meggyőződésükké vált az elmúlt időkben, hogy ijesztően nehéz az egyéni és családi körülmények szabatos ismerete nélkül, csak úgy kapásból bárki felől ítélkezni. S még akkor is, ha minden jogunk megvolna hozzá, az első láz múltával immár a megbocsátásnak és a szeretetnek kell szívünkben uralkodnia. Erre figyelmeztetett az a Krisztus is, akinek tanítását immár kivihetjük a templomokon kívülre is.” (Vida 1998: 473-475).

Nem tudunk róla, hogy ezekben a napokban más ennyire józan, a megbocsátásra és a szeretetre utaló írás megjelent vagy szó elhangzott volna. Nem lehetetlen, hogy ha ez a szemlélet lett volna az általános, sőt egyedüli, megőrizhettük volna a forradalom számos vívmányát, és elkerülhettük volna a Kádár-kor történelmi kitérőjét, amelynek következményeit ma is érezzük, és még sokáig, következményeiben talán mindig érezni is fogjuk.

 

SZEMÉLYES EMLÉKEK ÉS ÖSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉS

A most közölt dokumentumokat e szerzők idősebbike néhány saját személyes emlékével tudja kiegészíteni. A párt központja 1956. november 1. és 3. között a Mérleg utcában volt, az MDP, majd az MSZMP egykori V. kerületi szervezetének, később egy ideig az SZDSZ országos központjának a helyiségében. Nem tudom, hogy ezt a helyiséget ki, mikor és hogyan szerezte meg a DNP részére, és – érthető okokból és nagyon is helyesen – igyekeztem elfelejteni, hogy ott kit láttam, és mit hallottam. A képviselők megbeszélésein nem vettem részt, és az volt a legfontosabb feladatom, hogy szóval tartsam az utcáról bejövőket, és lehetővé tegyem, hogy Mihelics megírja a fent közölt programpontokat, és összeállítsa a Hazánk első számát. A történelmi hűség kedvéért le kell írnom, hogy ismereteim szerint Mihelicsnek nem volt előzetesen tudomása Farkas Dénes rádiónyilatkozatáról, amelyet, vehemens természetének megfelelő stílusban, nagyon határozottan helytelenített. A nyilatkozat szövegét nem is vette be a Hazánk első számába, hanem csak egy hárommondatos rövid tájékoztató került be helyette (l. Vida 1998: 477.). Mihelics természetesen nem a pártból kilépett képviselőknek a pártba való visszatérését helytelenítette, ám úgy vélte, hogy Farkas Dénes beszéde alkalmat adott az olyan értelmezésre, hogy most a párt korábbi radikálisainak ideje következik, márpedig ezt a felfogást, sőt még ennek a látszatát is, amint ez az előbb bemutatott írásai félreérthetetlenül mutatják, a leghatározottabban ellenezte.

Mihelics kérésére bevittem a Mérleg utcába a Hazánk 1947-1949. évi valamennyi számát, amelyek megvoltak a lakásomon. Neki nem volt meg, és, érhetően, nagyon örült ennek a teljes sorozatnak. November 4-én reggel bementem a Mérleg utcába. Az utca tele volt szovjet tankokkal, ágyúcsövük Buda felé mutatott. Barátságosan mosolyogva integettem a tankok körül sétálgató szovjet katonáknak, és ők barátságosan visszaintegettek. Félve csöngettem be, mert az épület házmestere már a forradalom előtt is az épület házmestere, tehát az MDP alkalmazottja volt, és ott lakott, de szó nélkül beengedett. Elégettem minden iratot, amit tudtam, de nem tudtam megsemmisíteni mindent, mert nem vittem magammal feszítővasat, és nem tudtam kinyitni minden szekrényt, a házmestertől pedig nyilván nem kérhettem ilyen segítséget. Vérző szívvel hagytam ott a Hazánk másfél évfolyamát, ezt a pótolhatatlan dokumentumot, de ekkora ellenzéki újságtömeggel, sőt semmiféle csomaggal sem mertem kimenni az utcára. A házmestertől barátságosan elköszöntem, és a szovjet katonáknak barátságosan integetve, szélesen lengetve üres kezemet, és ezzel messziről mutatva, hogy semmi sincs nálam, hazamentem. Néhány év múlva, amikor más ügyben, Kis László és társai ügyében, kihallgattak, elfogadták azt a vallomásomat, hogy az ott jelenvoltakat, Mihelics kivételével, nem ismertem, tanácskozásukon nem vettem részt, és nem tudom, hogy kik jártak ott. „Eckhardt Sándort csak ismerte” – volt a válaszuk. „Ismertem, de nem láttam ott”- válaszoltam. Elfogadták, hogy nem láttam, mert ez megfelelt ismereteiknek is és a tényeknek is. 

Összefoglaló értékelésként annyi írható le, hogy annál megfontoltabb és felelősségteljesebb, mint amit Mihelics és a vele közvetlenül együttműködők leírtak, közzétettek vagy közzétenni próbáltak, nem képzelhető el. Akkor ennél többet nem lehetett tenni a békés kibontakozás érdekében, és őket azért, hogy erre nem került sor, végképp semmi felelősség sem terhelheti. 

 

BIBÓ ISTVÁN KÍSÉRLETEI A HELYZET RENDEZÉSÉNEK KEZDEMÉNYEZÉSÉRE

Köztudott, hogy Bibó István, K. P. S. Menon indiai nagykövet útján, levéllel fordult Nehru indiai miniszterelnököz, kérve őt, hogy továbbítsa levelét a szovjet vezetőkhöz, és támogassa a magyar ügy tárgyalásos és a forradalom vívmányainak lehető legnagyobb részét megőrző rendezését. Köztudott az is, hogy kezdeményezéséhez később mások, személyek és szervezetek is csatlakoztak. A kísérletek, amint ez ugyancsak köztudott, nem vezettek eredményre. Kevésbé köztudott, hogy ezekben az akciókban a DNP is részt vett. Noha a legfontosabb dokumentumokat több helyen is közzétették, elkerülhetetlennek tartjuk, hogy itt is közöljük teljes szövegüket, mert olvasóink csak így alkothatnak megfelelő képet ezekről az eseményekről és a DNP ezekkel kapcsolatos szerepéről.

Bár ennek az akciósorozatnak ennél több eleme is lehetett, és bizonyára volt is, a legfontosabb két elem Bibó két javaslata, a másodiknak több magyar szervezettel való elfogadtatása és az indiai nagykövetséghez való eljuttatása. Ezekről – vagy ezek legfontosabb elemeiről-most még csak a következőket tudjuk és írhatjuk le.

Bibó István, aki – ezt nyugodtan leírhatjuk – saját legnagyobb meglepetésére és nyilván közismert tanulmányainak hatására a Nagy Imre-kormány államminisztere lett, 1956. november 4-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták a Parlamentet, egy időre a helyén maradt. Itt kezdte el papírra vetni – talán már november 4. előtt – azt az első kompromisszumos tervezetet, amelyet már a lakásán, az után, hogy két nappal később már ő is elhagyta a Parlament épületét, véglegesített. A „Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására” című irat olyan kibontakozási javaslat lett, amelyet a forradalom idején létrejött összes politikai párt és az események alakításában tényleg részt vevő szervezet a kibontakozási koncepció alapelveit megfogalmazó kiinduló forrásnak, mintegy „alapiratnak” vagy „ősforrásnak” tekintett.

A tervezet az ország progresszív erőinek, nyugodtan mondhatjuk, hogy legjobbjainak az 1945-1948. közötti elképzeléseihez tért vissza. Határozottan elutasította a múltat, a Horthy-korszakot és minden restaurációs kísérletet. Nemcsak elfogadta, hanem a leghatározottabban helyeselte az 1945 utáni társadalmi és gazdasági vívmányokat, az osztálytársadalom fölszámolását, a társadalom széles rétegei és főként fiatalsága számára elérhető lehetőségek megnövekedését. Támogatta a földreformot és elfogadta az államosítások legnagyobb részét, mindenekelőtt a bányák és a nagyipar államosítását. Ugyanakkor a földnek a parasztság kezén hagyását kívánta, és elutasította az erőszakos kollektivizálást. Elutasította a proletárdiktatúrát és az önkényuralmat is, és követelte a szabadságjogok teljességének mindenkinek való megadását, ennek elengedhetetlen részeként a többpártrendszert és a szabad választásokat, a külpolitikában pedig a semlegességet. E törekvésekben nem volt semmi belső ellentét és belső ellentmondás. Mi, akik akkor éltünk, bizton állíthatjuk, hogy a legcsekélyebb ellentét sem volt a demokratikus, szociális, sőt szocialista vívmányok megőrzése és a szabadságjogok teljességének megadása között, ideértve a többpártrendszert is. A szabad választások elsöprő többséget hoztak volna ennek a megoldásnak, és csak törpe kisebbség támogatta volna a régi rendszer restaurációjának bármiféle formáját. Hasonlóképpen biztos, hogy a semlegesség gondolatával szemben szinte senki sem támogatta volna az országnak a nyugati katonai szövetségi rendszerhez való csatlakozását. 

Ezeknek az elképzeléseknek az elfogadtatásához a Szovjetunió által megszállt országban azonban nyilván nem volt elegendő a magyar nép döntő többségének egyetértése, ehhez nemzetközi támogatásra lett volna szükség. Bibó és a vele együttműködők ezt a nemzetközi támogatást próbálták megszerezni, de sikertelenül; és ennek megszerzésére nagy valószínűséggel nem is volt lehetőség. Szükségesnek tarjuk az 1956. november 6-i Bibó levél teljes szövegének közlését.

 

BIBÓ ISTVÁN 1956. NOVEMBER 6-I LEVELE

A levél történészek által autentikusnak tekintetett szövege a következő.

„Követ Úr!

Alulírott november 4-én tett nyilatkozatom értelmében, mint a Nagy Imre vezetése alatt álló, működésében erőszakkal megakadályozott utolsó törvényes kormánynak tudomásom szerint egyetlen belföldi, magát lemondottnak nem tekintő s néma izoláltságban is működő tagja, a szovjet megszállás által előállott helyzetről és a belőle való kibontakozás lehetőségéről az alábbi expozét és kompromisszumos megoldás alapjául alkalmas kibontakozási tervezetet terjesztem elő a négy nagyhatalom és az Indiai Köztársaság kormánya, valamint az ENSZ felé. Kérem, Követ Urat, hogy e dokumentumokat a legrövidebb idő alatt minden közvetlen vagy közvetett eszközt igénybe véve saját kormányával és az ENSZ szerveivel közölni szíveskedjék. Feltevésem szerint ezt a tervezetet a kompromisszum sikere érdekében egyelőre nem kellene nyilvánosságra hozni, e tekintetben azonban teljesen szabad kezet adok a helyzet egyéb adottságait jobban ismerő címzetteknek.

 

EXPOZÉ A MAGYARORSZÁGI HELYZETRŐL

Magyarország második szovjet megszállása súlyos és előidézőinek szinte megoldhatatlan helyzetet teremtett. Elemei a következők:

1. A szovjet csapatok azzal az indoklással szállták meg Magyarországot, hogy a rendet akarják helyreállítani; valójában az ország elhatározott ellenállási szándéka és a forradalom által teremtett harci kedv folytán az a helyzet, hogy mindaddig, amíg szovjet csapatok az országban tartózkodnak, az ország konszolidálása egyszerűen lehetetlen; a legkülönbözőbb pontokon, minden szervezés nélkül heteken, sőt hónapokon keresztül újból és újból fellángolhat a harc mindaddig, amíg itt vannak a szovjet csapatok.

2. A szovjet megszállás által hivatalba léptetett kormány hangoztatja, hogy a rend helyreállítása után megállapodik a szovjet csapatok kivonására nézve; valójában az ország lakosságának politikai erejét ismerve bizonyosra vehetjük, hogy amint a szovjet csapatok kihúzzák a lábukat, ez a kormány összeomlik, s vele omlik annak szovjetbarát külpolitikai orientációja és a szocialista vívmányok fenntartásának általa kipróbált módja. Ez a kormány tehát kénytelen a végtelenségig meghosszabbítani a szovjet csapatok jelenlétét, ami viszont a rend helyreállítását lehetetlenné teszi.

3. Annak feltételei, hogy a szovjet csapatok a szovjet céloknak eddig megkísérelt módon való elérése után kivonuljanak, teljességgel nincsenek, nem is lehetnek meg, viszont a nemzetközi helyzet a szovjet csapatok kivonását a legparancsolóbban sürgeti.

4. A szocializmusnak egypártrendszer útján való fenntartása Magyarországon lehetetlenné vált, mert a szovjet csapatok behívása első esetben az MDP, második állítólagos behívása pedig a Szocialista Munkáspárt és az esetleg rájuk támaszkodó kormányok tekintélyét megsemmisítette. Komoly és tekintélyes többpártrendszer nélkül tehát Magyarországot kormányozni nem lehet, annál inkább, mert az egyetlen kommunista, akinek a magyar nép előtt a tekintélye maradt, Nagy Imre szintén a többpártrendszer mellett foglalt állást.  

5. A Szovjetunió és az általa hivatalba lépett kormány attól fél, és joggal, hogy a szovjet csapatok kivonulása s az általános választások olyan helyzetet teremtenek, mely végsőleg országos ortodox kapitalista restaurációhoz, a volt kommunistáknak az összes állami hivatalokból és felelős állásokból való elkergetéséhez, ókonzervatív politikai erők komoly, esetleg döntő érvényesüléséhez fognak vezetni, és Magyarországot a kelet-európai szocialista országok testébe ékelődött nyugati ékké teszi. Az az állítás, hogy Nagy Imre kormánya idején így lett volna, nem igaz. Mindezek a tényezők jelentkeztek ugyan, de az éppen megalakult kormánynak lett volna elég tekintélye és ereje ahhoz, hogy ezen néhány napon belül segítsen; komolytalan és cinikus tehát az az állítás, hogy e jelenségekre a válasz a szovjet megszállás, mely nyilván sokkal inkább a nemzetközi helyzet vélt változásában gyökerezett. Az azonban valószínű, hogy az említett belpolitikai jelenségektől megrémített kommunisták lelkiállapota bíztatást és bátorítást jelentett a Szovjetunió elhatározásához. Egy változott külpolitikai helyzetben viszont, amelyben minden szempont a szovjet csapatok minél gyorsabb kivonását követeli, elképzelhető, hogy a kapitalista, antikommunista és ókonzervatív restauráció veszélyének egy jól formulázott és nemzetközileg garantált kiegyezés keretében való elhárítása bíztatóan hatna a szovjet elhatározásokra.                                                                                                                                                                                                                                                                                                      

6. Meg kell gondolni, hogy az ortodox kapitalista, antikommunista és ókonzervatív restauráció elhárítása nemcsak a Szovjetunó és a kommunisták gondja, hanem a magyar forradalmat végrehajtott és vérével győzelemre vivő, többségében nem kommunista, de túlnyomó többségében magát szocialistának valló ifjúságé, munkásságé és katonaságé is; erkölcsileg is megengedhetetlen, de a szabad magyar belpolitikai fejlődés számára is veszedelmes, ha a forradalmárok vérével megszerzett szabadságnak az idősebb korosztályok szavazatai révén restaurációs erők lennének a haszonélvezői.

7. Meg kell gondolni azt is, hogy egy ilyen restaurációs fordulat, amely Magyarországot nyugati ékké tenné csupa kommunista országok között, egyrészt állandó táplálója lenne újabb agressziós terveknek, másrészt elriasztó lenne a többi népi demokráciák szabadságszerető kommunistái számára, ha saját rezsimjük liberalizálásáról lesz szó. Ezzel szemben egy olyan megoldás, mely a szocialista vívmányokat a szabadságintézmények garanciájával kapcsolja össze, követésre bíztató példát jelentene.

Mindezekre tekintettel van az alábbi kibontakozási tervezet, mely minden elvi engedmény nélkül tartalmaz méltányos kiegyezés formájában megjelenő megoldást.

 

TERVEZET A MAGYAR KÉRDÉS KOMPROMISSZUMOS MEGOLDÁSÁRA.

1. Kormányzati kiindulópont a november 3-án megalakult utolsó törvényes magyar kormány Nagy Imre elnöklete alatt. A kormány törvényességét az 1956. október 23-i magyar forradalomból vezeti le, nem pedig az 1949-es Rákosi-féle alkotmányból.

2. (A. alternatíva.) Külpolitikai megoldás az, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződés katonai kapcsolatából, és benne marad mint az európai béke és biztonság kérdéseivel foglalkozó konzultatív egyezményben, feltéve, hogy ugyanilyen feltételek mellett Jugoszlávia is belép.

(B. alternatíva): Külpolitikai megoldás az, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és a Szovjetunióval kétoldalú megállapodást köt.

3. A kommunisták helyzetére vonatkozó biztosítékok:

a) Amnesztia minden néven nevezendő politikai bűncselekményre, valamint minden cselekményre, amelyről megállapítható, hogy becsületes politikai meggyőződésből származik; a halálbüntetés eltörlése.

b) Az állami és üzemi apparátus reorganizálása minőségi kiválasztás alapján történik, intézményes garanciákkal arra, hogy ez a reorganizálás nem fog sem általában a kommunisták, sem általában a diploma nélküliek vagy a gyorsdiplomások ellen irányulni. / lásd 5/e) pont).

4. A katonai kiürítés a politikai konszolidálódással párhuzamosan 7-10 napos szakaszokban, összesen egy-másfél hónap alatt történik. Pl. a következőképpen:

a) Az első szakaszban kiürítik a szovjet csapatok Budapestet és 5-6 déli megyét, egyidejűleg a szabad magyar kormány hivatalba lép, a forradalmi bizottságok és munkástanácsok helyzetét szabályozza, a közigazgatás reorganizációját megkezdi.

b) A második szakaszban a szovjet csapatok kiürítenek 5-6 nyugati megyét és Pest megyét: egyidejűleg a magyar csapatok a nyugati határt időlegesen lezárják, és az emigránsok belépését egyelőre nem engedik meg; a kiürítés e szakaszának megtörténtével, vagy esetleg az első szakaszban az 5. szerinti forradalmi alkotmányozó gyűlés Budapesten összeül.

c) A harmadik szakaszban a szovjet csapatok kiürítik a hátralévő keleti megyéket, Borsod és Szabolcs megyék kivételével; egyidejűleg Budapesten az 5. pont szerinti forradalmi alkotmányozó gyűlés a szükséges törvénycikkeket megalkotja.

5. Alkotmányjogi megoldás. Az általános választások megtörténte előtt a forradalmi bizottságokból és tanácsokból forradalmi alkotmányozó gyűlés ül össze, amely az új magyar demokrácia alkotmányjogi és társadalmi alapelveit alkotmánytörvény hatályával megszabja, majd esetleg államfőt választ és választójogi törvényt alkot. Az alkotmánytörvény a következő pontokat tartalmazná:

a) Magyarország államformája az 1946. I. tc. szerinti köztársaság;

b) Magyarország államformája az 1848: III. tc. szerint független, felelős alkotmányon, népképviseleten és a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia.

c) Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend /szocializmus/, ami közelebbről jelenti:

aa) az 1945-ös földreform fenntartását 20-40 holdas maximummal,

bb) a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását,

cc) a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát,

dd) az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal,

ee)  a magántulajdon szabadságát a kizsákmányolás tilalma által megszabott korlátok között,          

ff) teljesen kiépített munkásvédelmet és a munkásszervezkedési szabadság teljességét,

gg) általános társadalombiztosítást;

d)  A történt gazdasági és erkölcsi igazságtalanságok, jogfosztások és tulajdonelkobzások jóvátétele semmilyen vonatkozásban sem történik az azelőtti helyzet /status quo ante/ visszaállítása alapján; minden jóvátétel a kizsákmányolási helyzetek tilalma elvének szem előtt tartásával, nem az elvett tulajdon vagy gazdasági hatalmi helyzet mértékéig, hanem csupán a feldúlt otthon, megsemmisített egzisztencia, személyes munka elvett eredménye mértékéig történik;

e) A magyar közigazgatás újjászervezése kisszámú minőségi kiválasztáson alapuló szakigazgatáson és választott laikus vezetők vagy bizottságok által vezetett helyi önkormányzaton alapul, mely utóbbiak funkcióit a végleges szervek megválasztásáig forradalmi szervek végzik; a közigazgatásba, főleg az általános igazgatásba, hadseregbe és rendőrségbe bekerült diploma nélküliek vagy gyorsított kiképzéssel kiképzettek helyzetét intézményesen – ugyancsak minőségi kiválasztás alapján, de [a] szükséghez képest kötelező százalékok megállapításával – biztosítani kell.

f) A szabadságjogok között különös nyomatékkal nyer biztosítékot a teljes vallásszabadság; az állam az egyházak életébe semmi vonatkozásban bele nem avatkozik; az egyházak helyzetét az egyház és állam elválasztásának elve alapján kell szabályozni; az állam az egyházak közérdekű tevékenységét, beleértve az iskoláztatási tevékenységet is, tiszteletben tartja, és megállapodás szerint segélyezi.

g) A fenti szabályok alkotmánytörvény hatállyal bírnak, ami azt jelenti, hogy ezeket az országgyűlés csak kétharmad vagy háromnegyed többséggel változtathatja meg, és alkotmánybíróság őrködik azon, hogy ne működhessék párt, mely ezeket el nem ismeri.

6. ENSZ csapatokra vagy rendőrségre csak abban az esetben van szükség, ha a szovjet csapatok kivonulása nem történik megállapodásszerűen, vagy valahol súlyosabb incidensek történnek; semmi ilyen szükség nem áll fenn a szovjet kivonulás után néhány havi megnyugvási idő leteltével megtartandó választásokkal kapcsolatban. Magyarország e pillanatban a forradalom után az erkölcsi fegyelemnek és közéleti emelkedettségnek olyan állapotában van, amilyenben ezer éve nem volt, s a szovjet csapatok kivonulásának megtörténte és egy politikai és erkölcsi tekintéllyel bíró kormány intézkedései a közrend fenntartására teljesen elegendők.

Budapest, 1956. november 6.        

Bibó István s. k.
államminiszter

Ez a tervezet némi kiegészítése Bibó november 4-i állásfoglalásának, amelyet személyesen juttatott el az amerikai követségre, és amelyet, november 7-én, fő vonalaiban ismertetett a francia kultúrattaséval. A történészek tudomása szerint az alapgondolatok megfogalmazására november 5-6-án a Parlamentben került sor, a végleges formába öntésre pedig november 7-8-án. Bibó ezt a szöveget Nagy Imrének, valamint a kormány kisgazda és szociáldemokrata tagjainak juttatta el, és személyesen vitte el az indiai követségre. A három nyugati nagyhatalom követségének szánt példány eljuttatására felkért közvetítő személy indiszkréciója folytán a tervezet november 10. és 15. között egész Budapesten ismertté vált, és emiatt eredeti célját, a diplomáciai úton lebonyolítandó közvetítés kezdeményezését már semmiképpen nem érhette el.Közli Kenedi (1996: 59-62), valamint Pallos (2007: 225-229).

A tervezet, amint erre már a fentiekben utaltunk, a „demokratikus szocializmus” egy olyan koncepcióját vázolta fel, amely az 1945 utáni társadalmi vívmányok (földosztás, államosítások) megőrzésével visszatérés volt az 1945 utáni évek koalíciós berendezkedéséhez, és amely nem garantálta az MSZMP részére a hatalom teljességét. A szovjet csapatok kivonásán túl a Nagy Imre-kormány visszahelyezését, új választások kiírását, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását és a többpártrendszer helyreállítását javasolta. Ez a tervezet azonban nem kapott kellő súlyú támogatást sem bel-, sem külföldön. Az ország szovjet megszállás alatt volt, csekély hatalommal ugyan, de létezett a Kádár-kormány. Az USA a Közel-Keletre koncentrálva tudatta érdektelenségét e térség dolgai iránt. A népi demokratikus országok, Kína és Lengyelország kivételével, ellenségesen fogadták a többpártrendszer magyarországi bevezetésére és az országnak a Varsói Szerződésből való kilépésére vonatkozó javaslatot.

 

AZ 1956. DECEMBER 8-I NYILATKOZAT

Bibó 1956. november 6-i tervezete nem kapta ugyan meg a szükséges bel- és külföldi támogatást, de ez az elgondolás mégsem került le a napirendről. Noha létezett a Kádár-kormány, és az ország szovjet megszállás alatt volt, az országban mégis, még ha rövid időre is, de kettős hatalom jött létre. A Kádár-kormány instabilitását tovább fokozták a munkástanácsok szervezte sztrájkok, tüntetések. A képlékeny belpolitikai helyzetben még sokáig folytatódtak a tervezgetések és tárgyalások a koalíciós elképzelésekről, és úgy látszott, hogy mindkét oldalról őszintén. A Kádár-kormány őszinte tárgyalási szándékának reményét táplálták Kádár korábbi megnyilatkozásai is. Ilyen körülmények között került sor november 10. és 15. között a Kádár és Kovács Béla kisgazda pártelnök közötti megbeszélésre is, amelyen Kádár a többi párttal való együttműködés fontosságát hangsúlyozta. A tervezett második megbeszélésre való felkészülés jegyében a Petőfi Párt és az FKgP vezetői korábbi tervezgetéseik, megbeszéléseik eredményeként a megváltozott, a forradalom szempontjából rosszabbodott körülmények figyelembevételével készítették el november 16-i tervezetüket (közli: Antall, Göncz és Vörös 1988: 16-19), amelyben még mindig számoltak a tényleges hatalommegosztással, és elvetették a pártok közti együttműködésnek a forradalom előtt kialakított, előre megállapított arányokon alapuló formáját. Ezt azonban a megerősödő hatalom már nem tekintette tárgyalási alapnak.

1956 végén az el nem kötelezett országok egyik vezető állama, India nemzetközi tekintélye felértékelődött. A mindkét világhatalommal jó kapcsolatokat fenntartó óriásállam közvetítő szerepre való felkérése már a forradalom alatt is megfogalmazódott egyes értelmiségi körökben. Bibó november 4. után többször is járt személyesen az indiai követségen, és ott átadta a válság megoldása érdekében készített tervezeteit, valamint a pártok későbbi javaslatait. November 19-én a Magyar Parasztszövetség kezdeményezésére több forradalmi szervezet által is aláírt levélben kérték Nehru indiai miniszterelnök közbenjárását. A követség budapesti ügyvivője szimpátiával fogadta ügyüket. Diplomáciai úton továbbította a megkereséseket Delhibe. Ugyanezen szervezetek ezt követően is folytatták a munkát és az egyeztetést, és végül 1956. december 8-án készült el a FKgP és a Petőfi Párt korábbi tervezeteinek összegzéseként a „Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról” című memorandum. Ismét elkerülhetetlennek tartjuk a teljes szöveg közlését. 

Nyilatkozat
Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról

Az alulírottak, abban a törekvésben, hogy megvédjék az ország függetlenségét és szabadságát, biztosítsák a szocializmus eddigi eredményeit, intézményes formába öntsék a forradalom demokratikus vívmányait, köztük elsősorban a munkástanácsok felállítását és teljes önkormányzatát, a munkásság sztrájkjogát, a paraszti életforma szabadságát, a parasztságnak a beszolgáltatástól való mentességét, végül az egypártmonopólium megszüntetését; mind a maguk, mind az irányításuk alatt álló demokratikus pártok és szervezetek nevében a következő ünnepélyes kijelentést teszik:

I.

Szükségesnek tartjuk, hogy Magyarország demokratikus pártjai és forradalmi tényezői forradalmi nemzetgyűlést hozzanak létre, amely alkotmánytörvény hatályára emeli az ország államformájára, kormányzására és társadalmi rendjére vonatkozó alábbi alapelveket:

1. A Magyar Köztársaság legfőbb állami szerve a demokratikusan megválasztott országgyűlés, az e nyilatkozatban körülírt állami társadalmi és gazdasági rendet elfogadó pártok részvételével. Hatékony garanciákkal kell biztosítani a bírói függetlenséget, a szabadságjogok teljességét, közöttük a törvény előtti egyenlőséget foglalkozásra és származásra tekintet nélkül, a sajtó- és véleményszabadságot, valamint a vallásszabadságot.

2. Az ország társadalmi és gazdasági rendjének alapja a termelőeszközök döntő részének társadalmi tulajdona. Ennek megfelelően az 1956. október 23-án állami tulajdonban lévő bányák, gyárak, bankok és egyéb nagyvállalatok társadalmi tulajdonát továbbra is fenn kell tartani.

3. Az 1945. évi földreform során juttatott ingatlanok tulajdonjoga érintetlenül megmarad, de a földtulajdon megengedett felső határát az egy család által, idegen munkaerő rendszeres igénybevétele nélkül megművelhető földterület szabja meg.

4. A parasztság, a kisiparosság és általában minden gazdasági tevékenység számára teljes mértékben biztosítani kell az önkéntességen alapuló szövetkezés és egyéb gazdasági célú társulás lehetőségét a nagyüzemi gazdálkodás előnyeinek biztosítása érdekében.

5. A magánvállalkozás a képesítési szabályok és a gazdasági élet tervszerű irányításából következő korlátok között szabad. A magánvállalkozások által foglalkoztatható alkalmazottak számát törvényhozási úton kell korlátozni.

6. Törvényesen biztosítani kell a munkások és alkalmazottak számára az önkéntességen alapuló szakszervezetek alakításának szabadságát, a szakszervezeteknek kollektív szerződések kötésére irányuló és egyéb érdekvédelmi jogkörét, a parasztság, a kisiparosok, kiskereskedők és szabadfoglalkozásúak számára pedig megfelelő érdekvédelmi szervezetek alakításának szabadságát.

7. Az állami vállalatok dolgozói számára törvényesen biztosítani kell, hogy a munkástanácsok útján irányítóan részt vehessenek a vállalatok igazgatásában, továbbá, hogy részesedhessenek a vállalatok működésének anyagi eredményeiből.

8. A múltban elkövetett törvénytelenségek anyagi kihatásainak jóvátétele nem irányulhat a kárt szenvedettek korábbi vagyoni és jövedelmi helyzetének, különösen pedig a kizsákmányolás lehetőségének a visszaállítására. A jóvátétel mértékét a kárt szenvedettek viszonyainak, a méltányossági szempontoknak és az ország gazdasági helyzetének figyelembevételével, törvényes szabályozás alapján, hatóság állapítja meg. Az önkényes egyéni elégtételszerzést minden eszközzel meg kell akadályozni.

9. A kibontakozásig elkövetett politikai hibák és következményeik megítélése a kiengesztelődés szellemében történjék. Senkit se büntessenek olyan cselekményért, amelyet becsületes politikai meggyőződésből követett el. A halálbüntetést el kell törölni.

10. Az 1-9. pontokba foglalt elvek sérthetetlenségét megfelelő alkotmányjogi biztosítékokkal kell alátámasztani oly módon, hogy a fenti elveket tartalmazó alkotmánytörvényeket öt évig egyáltalán nem s az után is csak a törvényhozásnak és ezt követően a népszavazásra jogosultak legalább kétharmados többségével lehessen módosítani. Nem működhetik olyan politikai párt, amely az e törvényekkel meghozott állami, társadalmi és gazdasági rend megváltoztatását tűzi ki célul. Végül független alkotmánybíróságot kell létesíteni, amelynek joga és kötelessége lesz az alkotmánytörvényekbe ütköző jogszabályokat érvénytelenek nyilvánítani, a politikai pártok működését engedélyezni, vagy működési engedélyüket megvonni.

Az alulírottak a fenti elvek alapján állnak, tekintet nélkül arra, hogy a továbbiakban körvonalazott politikai kibontakozásban való részvételükre sor kerül-e, vagy sem.

II.

Az alulírottak, valamint az általuk képviselt demokratikus pártok és szervezetek készek részt venni a jelenlegi politikai helyzetből való kibontakozásban. Valamennyien egyetértünk abban, hogy e kibontakozáshoz és az annak alapján kialakuló szabad politikai élet egyensúlyához szükség van a magyar kommunisták pártjára. A forradalom bizonysága alapján nincs kétség afelől, hogy a magyar kommunisták tömegei az itt kifejtett alapelvekkel és az alábbi kibontakozási tervvel egyetértenek, és hozzájárulásukat kellő időben hivatalos formában is megadják. A kibontakozás nézetünk szerint ilyen módon és az alábbiak szerint volna megvalósítható:

1.  A demokratikus pártok és szervezetek országos tekintélyű személyekből 3-7 tagú ideiglenes Nemzeti Kormányzótanácsot alakítanak, amely átveszi az állami főhatalom gyakorlatát.

2. A Nemzeti Kormányzótanács ideiglenes nemzeti kormányt nevez ki. A kormány elnökét és államminisztereit a demokratikus pártok és szervezetek jelöltjei közül kell kinevezni, a szakminisztériumok vezetésével pedig, politikai pártállástól függetlenül, alkalmas szakembereket kell megbízni.

3. A demokratikus pártok és szervezetek a legrövidebb idő alatt létrehozzák a maguk országos és helyi küldötteiből a forradalmi nemzetgyűlést, amely meghozza a fenti alapelveket tartalmazó alkotmánytörvényeket, ellátja az országgyűlés összeüléséig a törvényhozás teendőit, így többek között megalkotja a választójogi törvényt, és rendezi az állami főhatalom gyakorlásának kérdését.

4. Az országgyűlési választásokat az 1957. év őszén kell megtartani.

III.

Annak, hogy a demokratikus pártok és szervezetek részt vehessenek a fenti alapelvek szerinti kibontakozásban, s e feladathoz biztosíthassák a magyar nép osztatlan bizalmát, valamint, hogy Magyarország az őszinte barátság és egyenjogúság alapján együttműködhessék a Szovjetunióval, csak abban az esetben van reális lehetőség[e], ha a Szovjetunió kormánya is bizalommal fordul a magyar nép demokratikus tényezőinek összessége és jelen kezdeményezésük felé. A mai súlyos helyzet kialakulásában ugyanis nagy része volt azoknak a félrevezető információknak és helyzetértékeléseknek, amelyek a magyar forradalom jellegét és céljait illetően a Szovjetunió vezető államférfiaihoz jutottak. E téves helyzetértékelés nem ismerte fel azt, hogy Magyarországon a forradalmi erők egységesen a szocializmus ügye mellett álltak és állnak, továbbá, hogy képesek minden restaurációs kísérlettel szemben megvédeni a szocializmus vívmányait és fenntartani az ország belső rendjét. Nyilván ebből következett a Szovjetunió kormányának az az elhatározása, hogy csak a belső rend teljes helyreállítása után hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni Magyarországon lévő csapatainak kivonásáról és a magyar-szovjet viszony rendezéséről. A szovjet csapatok ittléte által teremtett mai helyzetben azonban lehetetlen a belső rendet megszilárdítani és a termelés normális menetét biztosítani. Vagyis az a feltétel, amelyhez a Szovjetunió kormánya a csapatok kivonását köti, éppen e csapatok ittléte miatt nem teljesíthető.

Ebből a nehéz helyzetből csak az jelenthetne kivezető utat, ha a Szovjetunió kormánya felhatalmazná az alulírottakat annak a nyilvánosságra hozatalára, hogy a fentiek szerint megalakuló ideiglenes magyar kormánnyal milyen irányelvek alapján hajlandó megállapodni a két ország közötti viszony rendezésére nézve, így a Varsói Szerződésben foglalt kötelezettségeknek a többi tagállamokkal egyetértésben való felülvizsgálása, az itt lévő szovjet fegyveres erők kivonásának módozata és időpontja, végül az általuk letartóztatott magyar állampolgárok hazabocsátása, illetőleg magyar hatósági őrizetbe történő átadása tekintetében, továbbá olyan érelemben, hogy a magyar-szovjet gazdasági viszony rendezése elvileg a lengyel-szovjet gazdasági megállapodás szellemében fog megtörténni. Egy ilyen nyilatkozat birtokában a magyar pártok és szervezetek, illetőleg a közreműködésükkel megalakuló kormány minden külső segítség nélkül biztosítani tudja a belső rend helyreállítását és a szocialista vívmányok megóvását.

Amennyiben a Szovjetunió kormánya a jelen nyilatkozatban foglalt biztosítékokon túlmenően kívánatosnak látná, alkotmánytörvénnyel lehetne biztosítani azt is – amit egyébként az alulírottak, valamint az általuk képviselt demokratikus pártok és szervezetek a maguk részéről természetesek tartanak -, hogy

1. Magyarország határain belül semmiféle idegen fegyveres alakulat nem tartózkodhatik és idegen katonai támaszpontok nem létesíthetők;

2. Tilos hasadóanyagok katonai célra való felhasználása, az ilyen anyagok, illetőleg az előállításokra alkalmas nyersanyagok belföldön fel nem használt részét pedig kizárólag az atomenergia békés célú felhasználásának előmozdítására a folyó év nyarán az összes nagyhatalmak részvételével megalakult Nemzetközi Szervezetnek kell megfelelő ellenértékért rendelkezésre bocsátani, végül, hogy a Magyarországon termelt valamennyi ilyen anyag és termék előállítását, tárolását, forgalmát és felhasználását az említett Nemzetközi Szervezet jogosult ellenőrizni.

Budapest, 1956. december hó 8-án

Közli: Kenedi (1996: 156-157.)

A nyilatkozatot az eredeti tervek szerint a Szociáldemokrata Párt, a Petőfi Párt, a Forradalmi Értelmiségi Bizottság és a Magyar Parasztszövetség képviselője írta (volna) alá, de bírta az Független Kisgazdapárt támogatását is. A DNP ekkor még nem szerepelt az ezen elképzelések szerinti aláírók között. Végül, a kisgazda aggályok miatt, nem kerülhetett sor arra, hogy a memorandumot a pártok nevében a pártok vezetői írják alá. Ehelyett minden aláíró külön nyilatkozatban közölte, hogy a memorandumot kibontakozási alapnak elfogadja. Ilyen nyilatkozatot adott a Petőfi Párt, az SZDP, az Értelmiségi Forradalmi Bizottság valamint ekkor már a DNP is, Mihelics és Keresztes aláírásával. A memorandumot 1956. december 14-én Bibó és Göncz Árpád adta át K. P. S. Menon moszkvai és Magyarországra is akkreditált nagykövetnek, akit moszkvai közvetítésre kértek fel. A nyilatkozatot ezzel egy időben eljuttatták Dobi Istvánnak, valamint Kossa István révén a Kádár-kormánynak. A levélre Moszkvából sohasem érkezett válasz. A koalíciós kormányzás lehetőségét sokáig mérlegelő Kádár-kormány 1957. január 5-i kormánynyilatkozatában lezárta a korábbi tervezgetéseket. Az MSZMP a többpárti kormányzást elvetve a párton kívüli politizálást csak a Hazafias Népfront keretében tudta a továbbiakban elfogadni. Azt, ami ez után történt, nem kell ismertetnünk.

 

A DNP CSATLAKOZÁSA BIBÓ ISTVÁN KEZDEMÉNYEZÉSEIHEZ

Az eddigi kutatás csak másodlagosan és érintőlegesen foglalkozott a DNP-nek a fent tárgyalt kezdeményezéshez való csatlakozásával, és ennek teljes története mindmáig feltáratlan. Ami az eddigi közleményekből megállapítható, az a következő.

Mindenekelőtt tudjuk, amint ezt az előbb leírtuk, hogy a DNP, Mihelics és Keresztes aláírásával nyilatkozatot adott arról, hogy a december 8-án kelt kibontakozási tervet kibontakozási és tárgyalási alapul elfogadja. Tudjuk, hogy Keresztes Sándor tanúvallomást tett erről az ügyről (Pallos 2007: 221-224). Tudjuk, hogy erről Matheovits Ferencnek és Keleti Péter Istvánnak tudomása volt, és hogy ezzel egyetértettek (Pallos 2007: 212 és 221-224). Ez rendkívül fontos, mert bizonyítja, hogy ezt a mérsékelt és progresszív, az ország számára akkor elérhetőnek remélt – de mégis elérhetetlennek bizonyult – legjobb megoldást nemcsak a DNP mérsékeltjei, hanem radikálisai is támogatták. Tudjuk továbbá, hogy Mihelics, a támogató nyilatkozat egyik aláírója, három hónapig előzetes letartóztatásban, és Székely Imre Kálmán, akinek feltehetőleg ugyancsak tudomása volt ennek az ügynek egészéről, ugyancsak őrizetben volt. Feltehetőleg tettek vallomást ezzel az üggyel kapcsolatban is, de ezek a vallomások még feltáratlanok. Végül ismerjük Bibó István Keresztes Sándornak írt levelét, és ez esetben is elkerülhetetlennek tartjuk e levél teljes szövegének közlését. 

 

LEVÉL A DEMOKRATA NÉPPÁRTHOZ
KEDVES BARÁTOM [KERESZTES SÁNDOR]!

Örömmel vetem f. évi december 10-én kelt leveledet és az ahhoz mellékelt nyilatkozatot, mellyel a december 8-án kelt kibontakozási tervet a Demokrata Néppárt kibontakozási és tárgyalási alapul elfogadja. Magától értetődőnek tartom, hogy e nyilatkozatának logikus ellentételeként egy olyan nyilatkozatra vár, a reménybeli koalíciós pártok részéről, amely elismeri a Demokrata Néppártot a jövendő magyar demokratikus közélet teljes jogú politikai tényezőjének azzal a lehetőséggel, hogy mint párt, választási és egyéb vonatkozásban akadálytalanul működhessék. E tekintetben az a leghatározottabb véleményem, hogy egy kifejezetten keresztény világnézeti párt politikai szereplése, független attól a politikai, erkölcsi szükségességtől, hogy az ilyen politikai hitvallású tömegek kívánságának eleget kell tenni, az egész magyar politikai élet egyensúlya szempontjából is szükséges és fontos tényező. Ebből következik, hogy abban az esetben, ha a leendő magyar közélet első nehéz időiben a pártok számának bizonyos korlátozására kerülne sor, úgy az első szabályos választásnál a négy koalíciós pártnak és a Demokrata Néppártnak kellene indulnia. 

E pillanatban azonban olyan az egész politikai helyzet, a többi pártokkal való érintkezési lehetőség, a pártok vezető testületeinek az összeülési lehetősége, hogy a fenti állásfoglalást teljes felelősséggel csak a saját személyes és későbbi időpontban is vállalandó elvi álláspontomként tudom közölni, azzal, hogy szilárd meggyőződésem szerint ezzel az állásponttal [a] megfelelő időben pártom illetékes tényezői is minden nehézség nélkül azonosítani fogják magukat. Azt látom tehát a leghelyesebbnek, hogy e pillanatban a magam álláspontjának a leszögezése mellett a Ti nyilatkozatotokat magamnál tartom addig, amíg a magam kötelezettségvállalásánál teljesebb és garantáltabb kötelezettségvállalás nem történik nagyobb és illetékesebb együttesek részéről; ez irányban eleve ígérem a legteljesebb közreműködésemet és igyekezetemet. Ha azonban ez bármi okból meghiúsulna, úgy nyilatkozatotok visszaadása mellett megállapítást nyer majd, hogy belőle reátok semmiféle erkölcsi vagy politikai kötelezettség nem hárul. Persze ettől függetlenül kifejezem azt a meggyőződésemet, hogy a december 8-i tervezet, főleg az elvi alapokat tartalmazó I. részében olyan alapvető nemzeti, szociális és szabadság érdekeket erősít meg, hogy azok, úgyszólván egyetlen lehetséges útját jelentik az egészséges magyar fejlődésnek.

Közlöm még azt is, hogy amennyiben az írásnak magamnál tartása nem látszanék célszerűnek, azt olyan bizalmas megbízottamnál fogom letenni, aki a Demokrata Néppárthoz közel áll.

Közölnöm kell azonban egyúttal egy másik, időközben felmerült momentumot is, amelyre nézve Nektek kell eldöntenetek, hogy mennyiben érintik azt az elhatározásotokat, mellyel a december 8-i tervezetet elfogadtátok. Ez az újabb momentum a Független Kisgazdapárt vezetésének pillanatnyi bizonytalanságával függ össze. Mi e hó 10-én azzal a közléssel juttattuk el hozzátok a tervezetet, hogy annak egy példányát ugyanaznap délután a Független Kisgazdapárt vezetőségeként Tildy Zoltán mind a saját nevében, mind felhatalmazás alapján Kovács Béla nevének aláírásával aláírta, ami valóban így is történt. Másnap azonban lepecsételés céljából a példányt Tildy Zoltán megbízottja magához vette, s utóbb Tildy Zoltán megbízásából azzal tartotta vissza, hogy Tildy Zoltán új, fontos információk birtokában az egész tervezetet, vagy annak egyes részeit újból meg akarja beszélni. Mi azonnal formálisan kijelentettük, hogy ezt az eljárást megállapodásunkkal ellentétesnek tekintjük, de utóbb jóakaratunk demonstrálása céljából mégis személyesen elmentem Tildy Zoltánhoz, aki olyan problémákat és értesüléseket közölt, melyek megítélésünk szerint sem elég lényegbevágóak, sem elég döntőek nem voltak az aláírás visszavonására vagy a benyújtás elhalasztására. Ilyen körülmények között azonban rendkívül nehéz lett számunkra az egész tervezetnek az a konstrukciója, mely szerint azt az érdekeltek közvetlenül aláírják, mert csupán egyetlen párt közvetlen aláírását tudtuk volna produkálni, a miénket. Ezért arra határoztuk magunkat, hogy a tervezetet azonos tartalommal oly bevezetéssel látjuk el, mely nem közösen aláírt, hanem csupán egyeztetett szövegre utal, és minden résztvevő külön írásba adja egyetértésének kijelentését, a Független Kisgazdapárt vonatkozásában pedig az időközben vidékre távozott Kovács Béla előzetes megegyezésére hivatkozunk. Teljességgel a Demokrata Néppárt megítélésére bízom, hogy a nálam lévő nyilatkozatot ilyen körülmények között is érvényesnek tekintik-e. Minthogy azonban úgy érzem, hogy ez kisebb jelentőségű komplikáció a dolog érdemét és reményem szerint kilátásait sem érinti, azt hiszem, abban maradhatunk, hogyha az írást pár napon belül nem kéritek vissza, úgy ez a nyilatkozat fenntartását jelenti.

Budapest, 1956. december 14.

   Igaz barátsággal ölel
             Bibó István s.k.

Közli: Csicskó Mária és Körösényi András (1989: 162-164).

E levél félreérthetetlenül bizonyítja, hogy a DNP akkor is kitartott e rendezési kísérlet mellett, amikor ettől az FKgP gyakorlatilag visszavonult, és ennek történelmi jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Bekövetkezett tehát az, ami szükségszerű volt: a legnehezebb időben és legszebb reményeink megvalósítását megkísérelve egymásra talált és a legszorosabb szövetségessé vált a magyar történelem két legnépibb és legintellektuálisabb, sőt legprogresszívebb magyar képviselőcsoportja és pártja, a DNP és az 1956-ban Petőfi Párt névben újjászerveződött NPP, illetve akkor már Petőfi Párt.

Ez az egymásra találás nem volt előzmények nélküli, de ezek az előzmények nem voltak teljesen zavartalanok. A népi írók könyvei ott voltak a KALOT által terjesztett „könyvespolcokon”, és a szerzők idősebbikének tudtával Nagy Töhötöm, sőt Kerkai is járt Szárszón. A Bibó, Karcsay és Keresztes közti 1945. évi közvetlen munkakapcsolatról már írtunk. Ugyanakkor 1946-1948-ban az NPP a Baloldali Blokk tagja volt, 1947. februártól egyre inkább a kommunistabarát Erdei és Darvas befolyása alá került, és képviselőinek a DNP képviselőivel szembeni magatartása a DNP képviselőinek emlékei szerint nem sokban különbözött az MKP, majd az MDP képviselőinek magatartásától. Ez nem változtat azon, hogy a szinte teljes nézetazonosság és a legszorosabb együttműködés a forradalom napjaiban és az azt közvetlenül követő időben egyértelműen és szükségszerűen kialakult.

Azt, amit iratokkal is alátámasztva tudunk, e szerzők idősebbike saját személyes emlékei alapján a következőkkel tudja kiegészíteni. E konkrét kérdésben e szoros együttműködés kialakítója Karcsay Sándor, Bibó közeli munkatársa, sőt barátja volt. Azokban a november-decemberi napokban, amikor ezek a tárgyalások folytak, rendszeresen találkoztunk. Karcsay informált a dokumentumok létéről, arról, hogy szerzőjük elsősorban Bibó István, és arról is, hogy a DNP egyes képviselői a párt nevében aláírásukkal is támogatják ezt a kibontakozási tervezetet. A dokumentumokat – kérésem ellenére, de nagyon helyesen – nem mutatta meg, és nem közölte azt sem, hogy a DNP részéről kik az aláírók. Tudta viszont, hogy van kapcsolatom egyes munkástanácsokkal, és megkért arra, hogy hozzak létre közvetlen kapcsolatot olyanokkal, akik ezt a kezdeményezést a munkástanácsok nevében támogatják. Ezt megtettem, de az akkori körülményeknek megfelelően nem tisztáztam – sajnos, a későbbiekben sem, amikor pedig ezt már megtehettem volna -, hogy ez mire vezetett. Nagy azonban a valószínűsége annak, hogy az előbbiekben említett „több forradalmi szervezet által is aláírt levél” (… o.) egyik aláírója az volt, akit Karcsay ez úton ismert meg.

Ez a cikk nem zárható le mással, mint azzal a végkövetkeztetéssel, hogy Bibó és a DNP szoros együttműködésének kialakulása szükségszerű volt. Egyaránt elutasították a múltat és különösképpen a múlt restaurációját, egyaránt remélték, hogy az 1945. évi változások után progresszív, szociális, sőt akár szocialista szellemű, de egyben demokratikus és az emberi szabadságjogokat tisztelő Magyarország lesz kialakítható, és egyaránt elutasították azt, ami ténylegesen létrejött. Barankovics és képviselőtársainak beszédei, az előző részben idézett beszédek is, illetve Bibó cikkei ugyanazt mondják, nem egy esetben szinte szó szerint. Ezt egyértelműen bizonyítják közzétett beszédeik és írásaik, l. Kovács és Rosdy (1996). Kovács és Gyorgyevics (2001), illetve Bibó (1981 – 1983) (1986/1990) (1994). Szörnyű csapás nemzetünk számára, hogy mind Barankovics 1945-1949. évi, mind pedig Bibó 1956. évi kísérlete elbukott.

 

SZABÓ RÓBERT – SZAKOLCZAI GYÖRGY

 

IRODALOM

Antall József, Göncz Árpád és Vörös Vince (1988): Független Kisgazdapárt, 1956. november 16. História, X. évf. 6. szám. 16-19. o.

Bibó István (1981 – 1983): Összegyűjtött munkái. 1-3. kötet. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás. Szöllősy Árpád előszavával és Szabó Zoltán bevezetőjével. Európai Protestáns Szabadegyetem, Basel, 960 o.

Bibó István (1986/1990): Válogatott tanulmányok.  1. kötet 1935-1944.; 4. kötet. 1935-1979. Vál. és szerk. ifj. Bibó István és Huszár Tibor. Magvető Könyvkiadó, Budapest. 733 o., 810 o.

Bibó István (1994): Demokratikus Magyarország. Válogatás Bibó István tanulmányaiból. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 471 o.

Csicskó Mária–Körösényi András (1989): Egy harmadikutas szocializmus–utópia földközelben. A Petőfi Párt 1956-57-ben. Dokumentumok. Századvég, 1. évf., 1-2. szám.162-164. o.

Izsák Lajos (1994): Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944-1956. Pannónia Könyvek, Pécs, 323 o.

Kenedi János (összeállította, a bevezetést, a jegyzeteket, valamint a Bibó István és társai peréről szóló tájékoztatót írta) (1996): A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról. 1956-os intézet, Budapest, 216 o.

Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós (szerk.) (2001): Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Barankovics István Alapítvány, Budapest, 508 o.

Kovács K. Zoltán és Rosdy Pál (szerk.) (1996): Az idő élén jártak. Kereszténydemokrácia Magyarországon (1944-1949). Barankovics István Alapítvány, Budapest, 221 o.

Pallos László (2007): Reménykeltők. Az 1945 utáni „illegális” katolikus politikai szervezkedések. Írták: A Belügyminisztérium és ügynökei. Püski, Budapest, 389 o.

Szabó Róbert és Szakolczai György (2009-2010): A magyar keresztény politika nagy évei. A DNP országgyűlési képviselőcsoportja (első rész). Egyházfórum, XXIV. (X. új) évf. 5-6. szám. (2009) 26-40. o. A DNP parlamenti szerepe (második rész). Uo., XXV. (XI. új) évf., 1. szám (2010), előkészületben.

Szakolczai György (2008-2009): A nagy vita a magyar keresztény politikáról. A helyzet kialakulása (első rész). Egyházfórum, XXIII. (IX. új) évf. 5. szám. (2008) 3-13. o. A nagy összeütközés (második rész). Uo., XXIII. (IX. új) évf. 6. szám. (2008) 3-12. o. Kísérlet a tragédia elhárítására és a végkifejlet (harmadik rész). Uo., XXIV. (X. új) évf. 1. szám. (2009) 3-14. o. A tanulságok és a következtetések (negyedik rész). Uo., XXIV. (X. új) évf. 2. szám. (2009) 3-17. o..

Vida István (1988): Bibó István kibontakozási tervezete. 1956. november 6. História, X. évf. 6. szám. 15-16. o.

Vida István (1998): Levél Nehruhoz, India miniszterelnökéhez. 1956. november 29. História, XIX. évf. 1. szám 23-25. o.

Vida István (szerk.) (1998): 1956 és a politikai pártok. Politikai pártok az 1956-os forradalomban. Válogatott dokumentumok. 1956. október 23. – november 4.,MTA Jelenkor-Kutató Bizottság, Budapest, 571 o.