Megjelent az Egyházfórum 2010/6. számában
Napjaink ‘forradalmi’ közbeszédének egyik kedvenc témája az ún. erkölcsi válság, illetve az arra gyógyírként javasolt erkölcsi rend. Ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy a forradalom értelemszerűen egy erőszakos, személyes és intézményesített leszámolásokkal telített rendszer-átalakítás, amely egy jól körülhatárolható társadalmi csoportot/osztályt hivatott hatalomba juttatni, és helyzetbe hozni. A régi rend lerombolása és az új felépítése azonban csakis dualisztikus ideológiai alapon, vagyis a jó és a rossz, az igaz és a hamis markáns szembeállítása révén, illetve egy polgárháborús logika mentén lehetséges. „Egy polgárháborús ideológia egyik jellemzője, hogy eltúlozza a konfliktus tétjét. A békés demokráciák mérsékelt politikai diskurzusa körülbelül így hangzik: ‘Ellenfeleink nem értenek semmihez, nem tisztességesek, nincs képzelőerejük, és szűkmarkúak. Mi sokkal jobban kormányoznánk helyettük, csökkentenénk a munkanélküliséget és az inflációt, fejlesztenénk az úthálózatot és az iskolákat.’ Ilyen érvekkel nem lehet rábírni senkit, hogy az életét kockáztassa, és embert öljön. Inkább az örök megdicsőülést kell ígérni az igaz ügy védőinek, azt mondani, hogy az ellenség puszta létezése a teremtés szégyene, sértés Isten színe előtt, vagy elhitetni velük, hogy a történelem legfontosabb eseményében vesznek részt, és a velük szembeszállók jelentik az utolsó akadályt, ami elválasztja az emberiséget a tökéletes igazságtól és a végső boldogságtól. Mindig célszerű az ellenség gonoszságát sulykolni, akinek esetleges győzelme a végét jelentené mindannak, ami miatt egyáltalán élni érdemes.”[1]
Hazai viszonylatban a régi rend megkérdőjelezése arra az 1989-es rendszerváltásra irányul, amely a volt kommunista országokban tulajdonképpen a hatalom tárgyalásos újraelosztását jelentette.[2] Ennek jegyében vezették be a korlátlan piacgazdaságot, és fogadták el a korabeli szereplők az azzal szükségszerűen velejárónak minősített polgári demokratikus többpártrendszert is. Cserébe viszont elmaradt a bolsevik kommunista múlt tényleges feltárása. Ugyanakkor a diktatórikus népi demokráciát irányítók és működtetők döntő többsége számára biztosították a teljes érint(het)etlenséget és büntet(hetet)lenséget.[3] Sőt mi több; a további töretlen karrierlehetőséget és a döntéshozatali, társadalomirányítói pozíció megőrzését is.
Napjainkban azonban a magyar politikai mező, amely már hosszú évek óta polgárháborús üzemmódban működik,[4] döntően egysíkúvá/egyoldalúvá vált – és nagy valószínűséggel egy jó ideig az is marad. A győztes jobboldal – amely minden félrevezető propaganda ellenére szerves és tevékeny része az elmúlt húsz esztendőnek, a tárgyalásoktól a hatalomgyakorlásig (1998–2002) – elérkezettnek látja az időt, hogy a politikai hatalmat elvesztőket az esetleges jövőbeni felemelkedésüket lehetővé tevő gazdasági háttérhatalomtól – és közvetetten a tudástermelő intellektuális háttértől – is megfossza. Ennek fényében joggal elmondható, hogy ma Magyarországon egy gazdasági polgárháború van kibontakozóban, melynek tétje az erőviszonyok mélyreható és tartós átrendezése, valamint a társadalom hosszú távú totális ellenőrzése. „A totalitárius társadalmi struktúrák természetüknél fogva arra törekszenek, hogy az őket létrehozó eszmerendszer minden valós vagy vélt ellenfelét kiszorítsák, végső soron megsemmisítsék. Mivel az eszméket emberek képviselik, a harc emberek ellen irányul a ‘szent’ eszme zászlaja alatt.”[5] A rendkívül szelektív emlékezetre és kétséges tudásra épülő,[6] illetve valójában egy tartalom nélküi formát megjelenítő nemzeti és valláserkölcsi retorika tulajdonképpen a társadalom azon mélységes megosztottságát és széttöredezettségét hivatott elkendőzni, amelyre az elitnek[7] nincsen semmiféle megoldási javaslata; és amellyel tulajdonképpen nem is hajlandó szembenézni.[8] Ezen megosztottság gyökere minimum a dualizmus időszakára (1867–1914) vezethető vissza, amikor is a valóságban nem egy európai mintájú modern polgári magyar nemzet alakult ki, hanem sokkal inkább egy balkáni/kelet-európai színezetű – és lényegében kirekesztő – arisztokratikus nemzetfogalom elméleti kiterjesztése történt meg a lakosság egészére. Ellenben, ha még messzebre akarunk visszamenni nemzeti történelmünkben, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy az egész Árpád-kort a testvérháborúk sorozata határozza meg.
„ERKÖLCS” ÉS „VÁLSÁG”
Mindennek fényében érdemes elgondolkodni azon, hogy mit is jelent Magyarországon az „erkölcs”, illetve a „válság”?
Wolfgang Beinert szerint – aki 1972-ben Regensburgban Joseph Ratzinger vezetésével habilitált, majd negyedévszázadon keresztül a dogmatika és a dogmatikatörténet professzora volt (Bochumban és Regensburgban) – „etikus magatartás csak akkor képzelhető el, ha az ember (bármennyire korlátozottan is) szabad lény. […] Ahol tehát az emberek között adott a szabadság tudata és ismerete, ott mindig van erkölcs is. Nem magától értetődően feltétele az erkölcsösségnek a kereszténység, de még a vallásos magatartás sem.”[9] Ezzel szemben a magyar politikai közbeszéd mintegy szétválaszthatatlanul összekapcsolja a kereszténységet (vallásosságot) és erkölcsösséget.[10] Ennek oka a hazánkban tapasztalható vallási/teológiai műveletlenség,[11] amely alapvetően a magyar nyelven elérhető tudás elmaradottságára vezethető vissza.[12] Lényegében ez jutott kifejezésre az „Isten, a történelem ura” elhíresült politikai szólamban is, amely híven tükrözi az 1930-as évek magyar teológiai felfogását.[13] Kb. szűk száz év választja el tehát a magyar és a nyugati/európai intellektuális valóságot! Mivel azonban Magyarország egy szellemtudományi gettó (Orbán Viktor szerint: „provinciális világ”[14]), ez valójában fel sem tűnik.
Ami a válságot illeti, az a személy, de különösképpen a társadalom életében egy alapvetően nehéz időszak, feszült állapot, amikor is a gazdasági, társadalmi, politikai és ideológiai nehézségek ‘paroxisztikus’-nak tűnnek. Egy társadalom fejlődésének vonatkozásában a válság tulajdonképpen a ‘már nem’ és a ‘még nem’ közötti köztes állapot: a széthullott régi rendszer helyett még nem alakult ki az új. Kárpát-medencei magyar viszonylatban azonban nincs szó szétesett erkölcsi (vagyis egykor működött normatív) rendszerről; itt valójában maga a magyarság málik szét (válik meghatározhatatlanná), és hull darabjaira.[15] Elsősorban azért, mert egy ideje külön-külön pályán mozog a mindenkori elit és a sorsa alakulásába semmiféle beleszólással nem rendelkező, nemzetnek[16] nevezett tömeg. Nyelvi és kulturális szinten ez a nemzet már nem rendelkezik asszimilációs képességekkel; éppen ellenkezőleg: disszimilációs folyamatok kezdenek kibontakozni, többek között vallási vonalon. Ugyanakkor a globalizáció és az európai demográfiai verseny (humán erőforrás-elszívás), a múlthoz képest, sokkal szélesebb körű lehetőségeket kínál a soraiból kiemelkedő ambiciózus és dinamikus elemeknek, ami csak rontja a nemzet helyzetét. Ma már aránylag kevesen hajlandók feláldozni az egyéni életstratégiát a közösség oltárán. Annál is inkább, mivel a közösségi retorikák döntő többsége valójában az egyéni érdekről szól.
Ennek fényében teljesen természetes, hogy 1989-hez hasonlóan, tulajdonképpen most is részleges elitváltásról és a (főképpen gazdasági és pénzügyi) hatalom újraelosztásáról van szó. A folyamat új eleme – a hagyományos politikai lojalitás mellett – a születés, mint kritérium, megjelenése.[17] Ezzel gyakorlatilag Magyarország nyíltan visszakanyarodott a XIX. századhoz. Az erkölcsi válságról szóló politikai diskurzus lényegében ezt a visszakanyarodást hivatott megindokolni. A magyar(országi) újgazdag réteg és a felső középosztály – amely ‘keresztény’-nek ma már nem igazán nevezhető – ugyanis teljesen szabadon, mindennemű egyéni és társadalmi felelősségvállalás nélkül akar a mának élni, hatalmat gyakorolni és gyarapodni, gyakorlatilag mindennemű erkölcsi megfontolás nélkül. Nem a valójában nem létező erkölcsi rendet akarja helyreállítani, hanem egy középkori ihletésű és abszolutizált valláserkölcsi rendet akar a társadalom egészére ráerőltetni – elsősorban a saját nyugalma és biztonsága céljából. Ebbe a folyamatba tökéletesen beleillik a szegénység kriminalizálása. Az erkölcsi megközelítés ugyanis teljes mértékben a személyt teszi felelőssé a szegénységéért. Ezen felfogás szerint a szegénység lényegében a bűn vagy a bűnös élet következménye. A kialakult helyzetért a fennálló gazdasági és társadalmi rend, illetve annak működtetői és haszonélvezői semmiféle formában nem felelősek. Mindez világosan kiolvasható a tervezett családi adózási rendszerből is, amely egyértelműen a jól (kb. havi 350 000 forint felett) kereső, több gyermekes családokat igyekszik helyzetbe hozni. Teljesen egyértelmű, hogy Magyarországon a gazdagok még gazdagabbak lesznek, miközben az alsó középosztály átcsúszik/lesüllyed a dolgozó szegények kategóriába. Az ő esetükben a több gyermek vitathatatlanul a nyomorba süllyedés legfontosabb tényezője lesz. Tanulság: a gyermek egyértelműen kiváltság, amely csak a gazdagokat kellene, hogy megillesse!
„ERKÖLCSI REND”
Kétségtelen, hogy a magyar elitnek az erkölcsi rendre való fogékonysága egyenesen arányos a hazánkban tapasztalható nagymértékű egyéni és társadalmi amoralitással, amelynek talán egyik legjobb fokmérője az elvégzett munka és a szolgáltatások becsületes és igazságos kifizetésére vonatkozó hajlandóság; helyesebben szólva annak hiánya.[18] Hasonlóképpen említhető a felelősségvállalás mindennemű elutasítása is, amelyben a hazai ún. történelmi egyházak képviselői remekelnek. Itt természetesen a kommunista múltra és a bolsevik rendszerrel való egyéni és intézményes együttműködésre kell gondolnunk, amellyel kapcsolatban a maszatolás, a félretájékoztatás és a tagadás a legáltalánosabban elterjedt magatartás.[19] Az érintettek megítélése szerint ennek a kérdésnek nincsen semmiféle társadalmi relevanciája, mert a tisztázás kizárólag az egyénre és Istenre tartozik. Ugyanakkor érdekes, hogy elsősorban ezek az egyháziak azok – különösképpen a katolikus egyház vezetői –, akik messzemenőkig támogatják a, tartalmában tulajdonképpen máig meghatározatlan, erkölcsi rend bevezetésére irányuló törekvéseket. Ez főképpen azzal magyarázható, hogy az erős állam által társadalmi rendként működtetett – és értelemszerűen szabadsággyilkos – erkölcsi rend lényegében egy nagyon hatékony társadalmi ellenőrzést tesz lehetővé (lásd pl. Észak-Korea, Szaúd-Arábia, Irán). Ez a rendszer, amely a szexuális kérdéseket fajsúlyosabbaknak tartja, mint a társadalmi problémákat, lényegében semmiféle belső erkölcsi tartást nem igényel, mivel a látszatra és a formalitásra helyezi a hangsúlyt, tág teret biztosítva a képmutatásnak és kétszínűségnek. Bevezetésének alapfeltétele azonban a legalább részleges feudális mentalitás és társadalmi viszonyok (pl. tekintélyelvűség, infantilitás, szolgalelkűség, paternalizmus) – ami a Kárpát-medencei magyarság körében mind-mind megtalálható.
Az erkölcsi rend teljes egészében normatív társadalmi etika – mindennemű társadalmi felelősségérzet és felelősségvállalás nélkül –, amely tagadja az egyént, ‘felmenti’, (valójában) megfosztja őt a személyes felelősségtől, és elsorvasztja a lelkiismeretet. Valójában gyermeteg és tekintélytisztelő (a hatalmat rettegő) alattvalókat (mondhatni jobbágyokat), nem pedig felelős és önállóan gondolkodó európai (állam)polgárokat nevel!
Hogy ez hazai szinten társadalmi modellként egyáltalán a közbeszéd tárgyává válhatott, csakis azzal magyarázható, hogy Magyarország igazából névlegesen köztársaság; tényleges republikánus hagyományai nincsenek.[20] Ugyanakkor maga a demokrácia is csak viszonylagos érték, minek következtében alig számít botrányosnak az a törekvés, amely a politikai és a társadalmi rendet szakrális alapokra kívánja helyezni (ez az Ancien Régime, a trónus és az oltár szerves egysége).[21] Pedig az erkölcsi rend ezt jelenti: a premodern (tulajdonképpen feudális) társadalmi berendezkedéshez való visszatérést, amelyben a széles tömegek feladata kiszolgálni és eltartani a vékony elit réteget! Ezt jelenti a világgazdaság ipari forradalom előtti helyzete. Úgy tűnik azonban, hogy az egyre alacsonyabb értelmi szintű tömegdemokráciákban az emberek szolgaságra vágynak. Ebben nincsen semmi rendkívüli, hiszen a bizánci birodalom feudalizálódási korszakában (X-XI. század) is hasonló folyamatok játszódtak le. 1203-1204-ben az erőtől duzzadó és hatalomra vágyó Velence a nyugati keresztesekkel döntette le a korhadó birodalmat, majd 1453-ban a világhatalommá növekvő oszmán törökök takarították el a romokat.
Érdekes módon a modernitáshoz nem csupán a hagyományokra nagy hangsúlyt fektető monoteista vallások (judaizmus, kereszténység, iszlám) fundamentalista irányzatai viszonyulnak ellenségesen, hanem nagyon sok ember is hatalmas próbatételként éli meg az egyéni szabadságot és annak kihívásait; különösen ha az nagymértékű egzisztenciális bizonytalansággal és a jövő kiszámíthatatlanságával társul. Arról nem is beszélve, hogy mára egyre inkább nyilvánvalóvá válik (főképpen az EU szintjén), hogy a (hullámzásnak kitett) gazdaság nem feltétlenül teremt politikai és társadalmi kohéziót[22]; illetve a piacgazdaság és a demokrácia együttese sem törvényszerű (lásd pl. Kína esete). Válság esetén pedig kifejezetten előny az a központosított és autoriter államhatalom, amely a társadalmi rendet egyben valamiféle erkölcsi rendként is működteti.
Az a társadalmi politikai fejlődési pálya tehát, amelyre Magyarország lépett, nem a nyugat-európai polgári demokráciák, hanem a bizánci típusú balkáni állammodellek irányába mutat, amelyekben hatalmas szakadék tátong a politikai retorika és az államhatalmi gyakorlat között.[23] Az oly sokat hangoztatott, de semmi kézzelfogható tartalmi meghatározással nem rendelkező erkölcsi rend ugyanis lényegében az Egyház és az Állam bizánci típusú ‘harmonikus’ együttműködését hivatott megvalósítani.[24] Összefonódva a politikai hatalommal az egyházi vezetők tulajdonképpen a saját intézményhálózatuknak közpénzekből történő fenntartásának a bebiztosítását, illetve társadalomszervező és társadalomirányító ambícióiknak a hatalmi segítséggel történő megvalósítását remélik. Viszonzásul társadalmi támogatottságot és nyugalmat, illetve egyfajta ‘szakrális’ legitimitást kínálnak a hatalomnak. Ebben a vonatkozásban azonban a magyar politikai hatalom teljes mértékben félreismeri (vagy egyáltalán nem ismeri) a plurális hazai vallási mezőt.[25] A középkori teológiai és egyházpolitikai felfogásban gyökerező mai magyar keresztény ideológia ugyanis teljesen alkalmatlanná teszi az egyházakat a nekik szánt társadalomszervező, -irányító és -ellenőrző feladatra. Erre a hitelüket vesztett és átpolitizált ún. „történelmi” magyar keresztény egyházaknak egyszerűen nincsen sem erkölcsi tőkéjük,[26] sem pedig szellemi kapacitásuk. Arról nem is beszélve, hogy ezek az egyházak – a szexualitást, illetve az egyházfinanszírozási sérelmeiket leszámítva – semmiféle érdemi mondanivalóval nem tudnak kiállni a mai társadalom elé. Miközben egyes rész-szervezeteik dicséretre méltó szerepet vállalnak a nyomor enyhítésében, ugyanakkor az intézményeknek nincs értékelhető diskurzusa a magyar társadalom egyre inkább kiélezettebbé váló problémáit és igazságtalanságait illetően. Mindeközben pedig elrémülve szemlélik egyrészt a nagymértékű vallási pluralizmust, másrészt pedig azt az újpogányságból és képzeletbeli kereszténységből összegyúrt vallási szinkretizmust, amely az alsóbb, illetve a diplomázott, de vallásilag teljesen műveletlen, ellenben formálisan mindenképpen keresztény rétegeket hatalmába keríti. Mivel ezzel a spirituális és intellektuális kihívással, megfelelően képzett humán erőforrás hiányában, képtelenek szembenézni, ezért a megoldást értelemszerűen a politikai hatalomtól, és a nekik kedvező jogi szabályozástól (magyarán a törvényi megtorlástól) várják.
Feltételezhető, hogy Magyarország jelenleg egy hatalmas társadalmi laboratórium. A kísérlet tétje: egy neoliberális gazdasági környezetben – amely legkézzelfoghatóbban a magyar egészségügyben körvonalazódik – miképpen valósítható meg a politika és a keresztény vallás együttműködése az egyre egyenlőtlenebbé váló társadalom esélytelen rétegeinek, vagyis a „dolgozó szegények”-nek, a hatékony ellenőrzése, illetve a társadalmi rend és béke fenntartása céljából. Ebben a kísérletben azonban az egyházak csupán eszközök és passzív szemlélők, hiszen minden kezdeményezés a politika kezében van. Annak a politikának a kezében, amely nem annyira a valóságból indul ki, hanem sokkal inkább a valóságot igyekszik a saját maga alkotta ideológiai elképzeléseihez igazítani. Ezért nem is veszi tudomásul, hogy a magyar társadalom jelentős mértékben vallástalan és szekularizált, a pluralitásról nem is beszélve. Amennyiben tehát mégis megvalósul az Egyház és az Állam bizánci típusú ‘harmonikus’ együttműködése az semmiképpen nem szünteti meg az egyházak (elsősorban a katolikus egyház) és az egyes társadalmi csoportok között érzékelhető – és nagy mértékben előítéleteken alapuló – feszültségeket és szembenállásokat. Épp ellenkezőleg; még jobban kiélezné azokat. Hiszen az elképzelt magyar erkölcsi rend valójában semmi többről nem szól, mint a szigorúan szabályozott szexualitásról és a patriarchális családmodellről. Lényegében ezek jelentik a fundamentalista vallási irányzatok között a legkisebb közös nevezőt. Ez azonban nagyon kevés ahhoz, hogy a tervbe vett nyílt diszkrimináció eredményeképpen ne jelentkezzenek óhatatlanul és értelemszerűen az egyházak/vallások közötti konfliktusok. Teljesen világos, hogy újabb törésvonalak megnyitása még jobban szétforgácsolná az egyébként is szétforgácsolt és mélységesen megosztott magyar társadalmat. Mindez pedig az ún. nemzeti együttműködésnek pontosan az ellenkezőjét valósítja meg – ahogy az a Balkánon rendszerint lenni szokott!
Érdemes lenne mindenképpen elgondolkodni azon, hogy a nemzeti retorika mögött vajon nem a Kárpát-medencei magyarság teljes körű szétbomlasztása húzódik-e meg? Lehet, hogy ez csak egy összeesküvés-elmélet. De mi van akkor, ha mégsem!?
JAKAB ATTILA
[1] Jean-Pierre Derrienic, Polgárháborúk, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004, 22-23. old.
[2] Ezt a tényt legjobban az ebben a tekintetben kivételnek számító Románia igazolja, ahol a másodvonalbeli kommunista pártvezetés lényegében forradalomnak álcázott államcsínyt hajtott végre, rendkívül zavaros, máig hiányosan feltárt körülmények között.
[3] Jelen pillanatban erre Biszku Béla személye a legkézzelfoghatóbb bizonyíték. Egyébként a most zajló elszámoltatások is minden bizonnyal csak azokat érint(het)ik, akik az elmúlt két évtizedben szinte a semmiből emelkedtek fel, és jutottak pozícióba.
[4] Ez természetesen nem zárta ki az esetenkénti háttéralkuk lehetőségét.
[5] Molnár János, Szigorúan ellenőrzött evangélium. I. kötet, második, javított kiadás, Partium Kiadó, Nagyvárad, 2009, 6. old.
[6] Ebben a vonatkozásban lásd Publius Hungaricus, „A féltudású magyar elit” c., 2007. tavaszán megjelent írását (http://index. hu/velemeny/jegyzet/feltud070321 letöltés: 2010. nov. 18), mely semmit nem veszített időszerűségéből.
[7] „Az elithez tartozónak fogjuk fel azokat a személyeket, akik hosszabb időn át nagyobb népességcsoportok specifikus elvárásai számára vonatkozási pontként szerepelnek, és így döntéshozatalukban és helyzetértékelésükben véleményalakító, sőt cselekvést befolyásoló erővel bírnak, mert ők maguk általában privilegizált cselekvési lehetőségek, sőt források birtokában vannak”. Horváth Sz. Ferenc, Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbségi elit politikai stratégiái (1931–1940), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007, 28. old.
[8] Sajátos magyar vonás az az önámítás, amely azt feltételezi, hogy amiről nem veszünk tudomást, az valójában nem is létezik. Lényegében ez a magatartás vezetett Trianonhoz. A dualizmus idején ugyanis a magyar politikai elit a behódolt és lakájlelkületű nemzetiségi képviselők alapján úgy ítélte meg, hogy az asszimilációs politika következtében a nemzetiségek (szerbek, szlovákok, románok) körében egyre jobban növekvő magyargyűlöletnek felesleges jelentőséget tulajdonítani, mert az csak egy marginális jelenség. Nem az volt. Ellenben a saját maga kiválóságának meggyőződésében élő, civilizatórikus küldetéstudattal eltelt és birodalmi vágyálmokat kergető magyar elitnek nem volt helyzetértékelése. A magyarul beszélő, de nincstelen és tanulatlan tömeg pedig valójában nem volt része a Nemzetnek.
[9] Wolfgang Beinert, A kereszténység. A szabadság lélegzete, Vigilia, Budapest, 2005, 280. old.
[10] Ezt a felfogást képviseli Bolberitz Pál, Széchenyi-díjas teológus és filozófus is (pl. http://web.axelero.hu/kesz/jel/03_02/vallas. html). Ezzel szemben érdekes, hogy Kránitz Mihály – Szopkó Márk, Teológiai kulcsfogalmak szótára (Szent István Társulat, Budapest, 2001) c. munkájában pl. nem jelenik meg sem az „erkölcs”, sem pedig az „etika” fogalma!
[11] A vallási műveletlenségre vonatkozóan lásd Jakab Attila, „Tudatlanság és szenzációéhség. A Da Vinci-kód és a Júdás evangéliuma mint média- és társadalmi jelenségek”, Mérleg. Lapok és könyvek szemléje 43, 2007/2, 222-230. old.
[12] A magyar teológia elmaradottságát jól tükrözi Balla Péter, Az újszövetségi teológiát ért kihívások. Kísérlet a tudományág igazolására, Keresztény Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2008 (Rec. Jakab Attila, Vallástudományi Szemle 5, 2009/3, 226-233. old.), illetve Rózsa Huba, Őstörténet. A világ keletkezése és az emberiség eredete a Biblia szerint, Szent István Társulat, Budapest, 2008 (Rec. Jakab Attila., Egyházfórum 25./11. új évf., 2010/2, 28-29. old.). Ennek az elmaradottságnak azonban a legeklatánsabb bizonyítéka a magyar köztársasági Elnöki Hivatal azon munkaanyaga, amely az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság számára fogalmaz meg javaslatokat. Ebben olvasható „A kereszténységre való utalás az új Alkotmányban” c. fejezet, amely már-már a primitívség határát súrolja, mind tartalomban, mind pedig megfogalmazásban. Példaként íme az első mondat: „A kereszténység kialakulása Európában Pál apostol nevéhez fűződik, erről az újszövetség írásaiban tőle fennmaradt leveleiből és Lukács evangélista által megírt apostolok cselekedetei is tanúskodnak.” (http://hirszerzo.hu/doc/kozt_elnok.pdf letöltés: 2010. nov. 18). Szomorú, hogy az Elnöki Hivatalnak csak ilyen felkészültségű „szakértői” vannak.
[13] Lásd Schütz Antal, Isten országa: nyilvános előadások a budapesti kir. Pázmány-Egyetemen. 3. kötet: Isten a történelemben: tíz előadás, Szent István Társulat, Budapest, 1934.
[14] 2010. nov. 5-én, a Magyar Állandó Értekezleten elmondott beszéd.
[15] Ez jól érzékelhető a határon túli magyarok gazdasági, társadalmi, politikai és egyházi viszonyaiban. Lásd pl. Jakab Attila, Vergődésben. Magyar kisebbségek „történelmi” egyházai az átalakuló Európában. Problématár, EÖKiK, Budapest, 2009.
[16] Ezen fogalom tartalma az egyes magyar pártideológiákban eltérő.
[17] Ezt legbeszédesebben annak a huszonéves érettségizett fiatalembernek a látványos karrierje tükrözi, akinek minden esélye megvan arra, hogy néhány év alatt egy civil szervezet szóvivői tisztségéből – amelyben a média ‘szakértővé’ építette fel – egy fővárosi közszolgáltató mamutvállalat vezérigazgatói székében landoljon. Sikerének titka, hogy a megfelelő politikusi (szélesebb) családba született. Ezzel gyakorlatilag az a mindenki által közismert tény is teljesen világossá vált, hogy a tudásra és a teljesítményre vonatkozó mindennemű politikai retorika valójában nem több népbutító és hamis illúziókat keltő hazug propagandánál.
[18] Lásd pl. a körbetartozások megoldatlan, és megoldhatatlannak tűnő problémáját. De ide sorolhatók a tűzoltók ki nem fizetett túlóradíjai, vagy a csődbe vitt vállalkozások kifizetetlen tartozásai is (pl. Hajdú Bét, Baumag-ügy).
[19] Ebben a vonatkozásban szinte modell értékű a beszervezett szombathelyi megyéspüspök, Konkoly István (1987-2006!), esete. Az egykori ügynök mind a mai napig áldozatnak tekinti önmagát, akinek a lelkiismerete „teljesen nyugodt”. Lásd Soós Viktor Attila, „Ügynök történet két tükörben. ’Mátrai’ fedőnevű ügynök portréja saját szemszögéből és az állambiztonsági szervek fennmaradt iratai alapján”, Bánkuti Gábor – Gyarmati György (szerk.), Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből, 1945–1989, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2010, 157-188. old.
[20] Erre vonatkozóan lásd Horváth András, A respublika álmodója. Nagy György harca a független magyar köztársaságért, Budapest, 1992; Kende Péter, „A köztársasági eszme magyarországi állásáról”, Múltunk. Politikatörténeti folyóirat 2005/2, 180-187. old.; Jakab Attila, „L’idée républicaine en Hongrie”, in: L’idée républicaine en Europe XVIIIe / XXIe siècles. Histoire et pensée universelles, Europe. La République universelle. Vol. I. Sous la direction de P. Baquiast & E. Dupuy, L’Harmattan, Paris, 2007, 187-191. old. A republikanizmus vonatkozásában alig van magyar nyelvű szakirodalom. Ami fellelhető Nagy Miklós, A republikánus hagyomány a francia köztársasági rendszerekben, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2002; Feitl István (szerk.), Köztársaság a modern kori történelem fényében. Tanulmányok, Napvilág, Budapest, 2007.
[21] A Szent Korona-tannal kacérkodóknak mindenképpen érdemes lenne elgondolkodni pl. azon, hogy 1908. október 5-én I. Ferenc József osztrák császár és magyar király a magyar Szent Korona jogaira hivatkozva annektálta Bosznia-Hercegovinát; megtéve ez első biztos lépést az I. világháborúhoz vezető úton! Lásd még Kees Teszelszky, Az ismeretlen korona. Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás. (Historia pro futuro), Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2009.
[22] Ebben a vonatkozásban sokatmondó, hogy a kohézió megteremtését az európai politikai elit szintén vallásos (keresztény) alapokon gondolta el megteremteni. Lásd Jakab Attila, „Keresztény Európa?”, Egyházfórum 18 (4. új) évf., 2003/1-2, 4-9. old.
[23] A balkáni államok vonatkozásában a szónak tulajdonképpen nincsen értéke. Itt nem a szó, hanem a cselekvés a meghatározó. Ezért a politikai gyakorlatban rendszerint nem az állítás, hanem annak ellenkezője az igaz. Olyan értelmetlen és értelmezhetetlen kitétel, mint pl. „együttműködési verseny”, kizárólag balkáni politikai kultúrában fogalmazódhat meg.
[24] Ennek a történelmi egyházak esetében az az alapvető célja hogy a társadalmi láthatóságot lehetővé tevő egyházi intézményrendszerek számára biztosítsa a fenntartásukhoz szükséges állami támogatást.
[25] Lásd pl. Török Péter, Magyarországi vallási kalauz 2004, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004; Magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek 2007, Oktatási és Kulturális Minisztérium Egyházi Kapcsolatok Titkársága, Budapest, 2007.
[26] Magyarországi viszonylatban (ellentétben pl. Lengyelországgal vagy az NDK-val) az egyházak, intézményes szinten, semmiféle érdemi ellenzéki szerepet nem tudtak felmutatni a kommunizmus évtizedeiből. Ebben a tekintetben az egyes, kivételes személyek érdeme nem menti az intézmények érdemtelenségét. Az erkölcsi hiteltelenséget tükrözi a Károli Gáspár Református Egyetemet körülölelő botránysorozat is (http://jhnnsclvn.wordpress.com), amely elgondolkodtató látlelete egyrészt a hazai református egyház belső viszonyainak, másrészt pedig a magyar felsőoktatás állapotának. Az is sokatmondó, hogy a történetet a magyar média részéről teljes hírzárlat övezi. Katolikus viszonylatban említhető a Zsámbéki Premontrei Keresztelő Szent János iskolát működtető szerzetesrend és az ingatlantulajdonos Szent Keresztről Nevezett Irgalmas Nővérek (Keresztes Nővérek) közötti konfliktus, amely mögött puszta anyagi érdekek és megfontolások húzódnak meg (lásd www.kszj.hu/100510_mkpk_kozlemeny_zsambek-4.pdf). Az erkölcs nélküli vallást tükrözi egyébként az a pécsi római katolikus egyházi iskolaügy is, amelynek máig nincsen semmiféle érdemi következménye: „Báránybőrben IV. Iskolafojtás”, Egyházfórum 21. (7. új) évf. (2006/5) 29-30. old.; „Báránybőrben. Iskolafojtás – folytatás”, Egyházfórum 21. (7. új) évf. (2006/6) 21. old.; „Kinn a bárány, benn a farkas”, Egyházfórum 22. (8. új) évf. (2007/1) 24-27. old.; „Iskolák célkeresztben”, Egyházfórum 22. (8. új) évf. (2007/2) 24-28. old.; „Három a püspöki igazság”, Egyházfórum 22. (8. új) évf. (2007/3) 26-28. old.; „A pécsi ügy”, Egyházfórum 22. (8. új) évf. (2007/4) 31-32. old.; „Iskola – gyerekek nélkül”, Egyházfórum 23. (9. új) évf. (2008/1-2) 56. old.