„A legfontosabb a személyes hit és az odaszánt élet”: interjú Ittzés Andrással

A hetvenes évek óta ismerik egymást: már gimnazistaként találkoztak az evangélikus egyház fóti kántorképző intézetének nyári tanfolyamain. Ittzés Andrást, a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinatának nem lelkészi elnökét az evangélikus zsinat működéséről kérdezte lelkész kollégája, Csepregi András. Az interjú az Egyházfórum 2025/3. számában jelent meg.

– Hogyan léptél rá arra az útra, ami oda vezetett, hogy tavaly megválasztottak a következő hatéves ciklusra (2024‒2030) az evangélikus zsinat világi, az egyházi törvény szóhasználatával nemlelkészi elnökévé?

– Lelkészcsaládban felnőve, onnan nem kiszakadva, sőt az egyházi szolgálatban aktív rokonokkal, barátokkal körülvéve fiatalon is elég természetes volt, hogy az egyház ügyei a mindennapok részei, de az egyházi közéletben az első nagyon meghatározó alkalom a Lutheránus Világszövetség 1984-es budapesti nagygyűlése volt. A nagygyűlés sokak számára emlékezetes nyitó istentiszteletén, amit a néhány évvel azelőtt átadott Budapest Sportcsarnokban tartottak, tízezer résztvevővel – és akkoriban egyedülálló módon tévéközvetítéssel –, sok más fiatallal együtt segítettem az úrvacsoraosztásban, a záró istentiszteleten pedig a fóti kántorképző kórusában énekeltem. Ezekben a napokban hallottam Dóka Zoltán lelkésznek a Lutheránus Világszövetség vezetőit megszólító nyílt leveléről is, amelyben az akkori Magyarországi Evangélikus Egyház belső viszonyainak az első nyílt, itthon és magyarul is elérhető kritikája szólalt meg. Édesapám, Ittzés Gábor – akkor győri lelkész – és Zoli bácsi korábban jó barátok voltak, és kapcsolatuk a nyílt levél révén újra megerősödött. Édesapám Zoli bácsi egyik legközelebbi támogatója lett azon az úton, amely elvezetett a Testvéri Szó című irat 1986 tavaszi nyilvánosságra kerüléséhez és az általuk kezdeményezett megújulási törekvésekhez.

Ekkor még senki nem számolt a rendszerváltozással. A Testvéri Szót aláíró tíz evangélikus lelkész és kilenc világi gyülekezeti tag arról akart beszélgetést kezdeményezni, hogy abban a világban, a pártállami körülmények között az egyház hogyan élhetne hűségesebben Krisztushoz és az igéhez. Ebben megszólalt az akkori hivatalos teológia, a diakóniai teológia kritikája is, valamint olyan javaslatok születtek, amelyek a gyülekezetek nagyobb önállóságát és a világi gyülekezeti tagok felelősebb részvételének lehetőségét célozták meg. Az irat úgy tette szóvá ezeket a problémákat, hogy akkor még semmit sem tudhattunk az egyházi vezetőknek a titkosszolgálathoz fűződő kapcsolatairól, de e nélkül is tapasztaltuk az egyházi vezetők függőségét az Állami Egyházügyi Hivataltól, illetve a pártállam vezetőitől, és érzékeltük ennek sokféle bénító hatását az egyházi életre. A Testvéri Szó mozgalma tehát az akkori egyházi közélet igen izgalmas műhelyévé lett, és részben a családi kapcsolódások révén itt kezdődött az én „beavatódásom” is.

– És ekkoriban indultak el azok az ifjúsági találkozók is, amelyek végül a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (MEVISZ) születéséhez vezettek. Akkoriban ezek az összejövetelek illegálisnak számítottak, a Magyarországi Evangélikus Egyház csak a középiskolás korú fiataloknak szervezhetett találkozókat, számukra is csak 1980-tól kezdve, Gyenesdiáson.

– 1986-ban Kisirtáspusztán, 1987 nyarán Őrimagyarósdon, a nyári táborok között egy-két napos találkozókon, például Szegeden és Székesfehérváron gyűltünk össze egyetemista és már dolgozó fiatal evangélikusok. Ezeken az alkalmakon a huszonéves fiatalok érdeklődése és igényei szerint beszélgettünk az egyházi élet, a személyes és a közéleti kereszténység lehetőségeiről. Az itt formálódó közösség, majd az 1988. nyár végi balatonszárszói ifjúsági konferencia csapata lett a magja az 1988 decemberében formálisan is megalakult MEVISZ-nek. Eleinte – részben egy hosszabb külföldi út, részben más személyes okok miatt – még nem volt tisztségem, de a szövetség aktív tagja lettem, és 1991-ben kerültem be hivatalosan is a MEVISZ elnökségébe.

1989–90 során a mi egyházunkban is rengeteg kezdeményezés indult el. A Test véri Szó mozgalma még talán ’87-ben, mindenesetre a politikai változások nyilvánvalóvá válása előtt kettévált egy óvatosabb és egy radikálisabb szárnyra. Édesapám, Dóka Zoli bácsival együtt, a radikális szárnyhoz tartozott, akik 1989-ben kiadták a Kiáltó Szó című nyilatkozatot. Ebben az évben alakult meg az Ordass Lajos Baráti Kör is és indult el a Keresztyén Igazság című folyóirat új folyama. Az egyházi megújulás kapcsán felmerült a zsinat összehívásának szükségessége is, és az akkori viták egyik tárgya az volt, hogy ez gyorsan vagy csak hosszabb előkészítő munka után történjen meg.