Valaha sokat mondták: a magyar nem filozofál! Mára mintha kiment volna a divatból még a mondás is. Holott régóta nem volt rá ennyire szükség, hogy eszünkre (ne a fideszre) hallgassunk! Megint ott tartunk, hogy az igazságos társadalmi együttélés vezéreszméiről kell végre világosan elgondolkodnunk, minthogy alaposan összezavarták e kérdéseket. Ebben esély is rejlik: mostanára kiterítették lapjaikat.
„Kelj magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére – kőnek!”
(Babits Mihály: Petőfi koszorúi)
Valaha sokat mondták: a magyar nem filozofál! Mára mintha kiment volna a divatból még a mondás is. Holott régóta nem volt rá ennyire szükség, hogy eszünkre (ne a fideszre) hallgassunk! Megint ott tartunk, hogy az igazságos társadalmi együttélés vezéreszméiről kell végre világosan elgondolkodnunk, minthogy alaposan összezavarták e kérdéseket. Ebben esély is rejlik: mostanára kiterítették lapjaikat.
Jó időszakokban is el-eltűnődünk, jön-e igazságtalan rezsim, felvértezhetjük-e magunkat ellene? Aztán egyszer csak nyakunkon a vész. (Elhúzódó, rég nem látott válságok siettetik). Igaz, „pepitában” jött, nem oly brutális, mint más, hírhedett nacionalizmusok, de hát közben sokat „finomult a kín”. Meglehet, ami nekem vésznek, az másoknak dicsőséges, diadalittas korszaknak tűnik, márciusi verőfényben megannyi trikolórral, szélsebesen helyreállított nemzeti büszkeségről, elégedettségről szóló beszédekkel. Honnan ismerem már ezt az egészet?
Miért vagyok ünneprontó? Kilógok a sorból, savanyú a közösségi érzés, a patriotizmus? Természetes érzések…, bár érzületet kikényszeríteni szabad országban nem lehet. Marcona frontkatonák helyett a patrióta tekintélyelvűséget és az álnemzeti „együttműködést” egykori becsvágyó fiatalok népes nemzedéke hozta. Hamar rátaláltak egymásra, létszámuk, évjáratuk, középső helyük a Kádár-rendszer (talán?) nem „kommunista” káderei között, vidékiségük, meglehet, nosztalgiáik szoros, máig szilárd érdekközösséget teremtettek köztük. E „politika előtti” adottságot, demográfiailag, szociológiailag jól körülhatárolható „hátországot” máig sikerült rendkívüli találékonysággal, manipulatív készséggel, „marketinggel”, összefogással megtartani, újraszabni, folyvást megideologizálni. A közös, voltaképpen elvtelen-pragmatikus „életlendület,” a felismert érdek, a hatalom akarása, a karizmatikus vezetés megtartotta nekünk a húszon, harmincon, majd negyvenen túliak e társaságát. Kezdődött a szabadság, a liberalizmus, a tolerancia iránti ifjonti rajongással, amíg helyet kértek maguknak; folytatódott fiatal családosok otthonteremtő-berendezkedő álmaival és életstílus-keresésével; végül elértünk meglett, megállapodott uraságok, asszonyságok, (állítólag) konzervatív értékrendjének, életstílusának rendíthetetlen meggyőződéséhez: a lakosságot, az úton poroszkáló többi korosztályt kioktató, „gatyába rázó”, haptákba állító, csípőre tett kezű, felemelt mutatóujjú önhittségéhez. A Nyugat mai önértelmezését „dekadens fedődumának” tekintő szemlélet sokat elárul erről az attitűdről!
Bármily lelkesítő a nemzeti érzület, „eszme”, nem lehet politikai közösség normatív alapja: formátlan zsák, mindenféle gyömöszölhető bele. A márciusi ifjak (máig) korszerű eszméket: szabadságot, egyenlőséget, testvériséget, köztársasági berendezkedést akartak! Pluralista Európában élünk, a modern jogállam az egyént (és az egyént megtartó közösségeket) védi. Liberális demokráciákban a politikai igazságosság normatív elvei minden polgár egyenlő szabadságát, esélyegyenlőségét tartják szem előtt. Midőn világszerte új vallási közösségek jelennek meg, hazánkban néhány egyház történelmiségére hivatkozva kriminalizálással fosztanak meg másokat egyháziságuktól. És ezt alaptörvényben rögzítik! Ez volna az istenfélelem? Polgártársak! Ideje filozofálni! „Minerva baglya az alkony beálltával kezdi repülését.”
Himfy József