Legyen szabad egy személyes történettel kezdenem 1992-ből: Budapesten történt, kisebb műtétnek kellett alávetnem magam. A beavatkozás előtti estén meglátogatott a kórházban a lelkiatyám, természetesen elhozta az Urat is erősítésnek. Szentmisén kívüli szentáldozásomra a liturgikus előírásoknak megfelelően került sor, egy aprócska mozzanat kivételével. Amikor az atya e szavakkal: „Krisztus teste”, felmutatta az Eucharisztiát, halkan hozzátette: „Kezedbe”. (Addig soha nem áldoztam kézbe, bár többször láttam ezt másoknál.) Ösztönszerűen engedelmeskedtem a bátorításnak, két kezemet egymásra helyezve. Néhány pillanatig szemléltem a tenyeremre helyezett Szentséget: rejtőzködésében is milyen áttetsző, milyen piciny és kiszolgáltatott, Ő, aki a világot alkotta és megváltotta… Mekkora bizalma lehet az emberben, hogy így rendelkezésünkre bocsátja magát… Micsoda erő és kegyelem jár át engem, hogy ilyen közel van hozzám… Mekkora felelősség a tenyeremben hordozni Őt… Milyen magasra emel azzal, hogy ilyen kicsinnyé lesz értem… Megrendülten vettem magamhoz, a szakralitással való intenzív és némiképpen váratlan találkozás reflexiós témájává lett aztán a következő időszaknak…
Gábor Csilla SSS
(A teljes cikk az Egyházfórum 2022/1. számában olvasható.)