Megjelent a Egyházfórum 2014/2-3. számban
A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ ÉS A ZSIDÓMENTÉS
„.az egyháziak egészben a viselkedésnek ugyanazokat az egyenetlen változatait
mutatták együttérző segítéstől távoli értetlenségen át az ingerült ellenségességig,
mint az egész magyar társadalom.” (Bibó István)[1]
BEVEZETÉS
Az embermentés természeténél fogva nem folyhat nyilvánosan; a történések nyomait lehetőleg el kell tüntetni, vagy legalábbis ködösíteni tanácsos. Az utókor azután hol valóban hiteles, hol pedig manipulált forrásokból kiindulva igyekszik rekonstruálni az eseményeket. A mozaikdarabok összeillesztésénél nehéz elkerülni az eleve meglévő koncepciók igazolási kényszerét. Különösen érvényes ez az ideológiailag terhelt történelmi korszakokban.
A magyar egyházak vészkorszak alatti zsidómentő szolgálatának tárgyalásakor az adatok hiányosságának ellenére arra kell törekednünk, hogy feltárjuk a felelősség súlyos problémáját. A katolikus és a protestáns egyházak ugyanis – mindvégig törvényesnek ismerve el a fennálló jobboldali politikai hatalmat – még az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv[2] ismeretében sem hagytak föl a kormánnyal való alkudozással.[3] A konfrontálódás elkerülésének egyik oka az állami dotáció elvonása miatti aggodalom volt. Az egyházak – a korszakban komoly tekintélyt élvezve – ezáltal téves vágányra juttatták a keresztény közvéleményt.[4] Segítséget főként a konvertitáknak igyekeztek nyújtani, ám központilag ezt is csak nehézkesen, vonakodva tették. A deportálások megkezdődése után pedig még mindig akadozva, egymással vitatkozva fontolgatták híveik figyelmeztetésének lehetőségét, amiből sokan arra a hamis következtetésre juthattak, hogy az egyházi vezetőség egyetért a zsidók elhurcolásával.
Tudatos, egységes, határozott egyházi állásfoglalás hiányában a papok és lelkészek egyéni döntésén múlt, hogy pozíciójukat kockára téve, fáradságot nem kímélve segítik-e az utolsó szalmaszálba kapaszkodókat, vagy éppen az egyházi erkölcs mércéjéhez ragaszkodva akadályt gördítenek a menekülők útjába.
A KISEGYHÁZI SZERVEZETEK MENTŐTEVÉKENYSÉGE A HOLOKAUSZT SORÁN
A protestáns egyházak embermentő szolgálatának eredményei nem a nagy egyházak intézményeihez, hanem a kis egyházi szervezetekhez köthetők. Ezek a jobbára egy-egy kiemelkedő személy körül szerveződő közösségek ugyanis lazább szállal kötődtek a politikai vezetéshez, így nagyobb cselekvési szabadsággal rendelkeztek a vészkorszak idején.[5] Ide sorolhatók a diakonissza-intézmények, a kórházak, és persze a Jó Pásztor Misszió, amelyen belül talán először sikerült ökumenikus szellemben összefogni az egymással rivalizáló felekezeteket, beleértve a zsidómentő akciókat is. Majsai Tamás A protestáns egyházak az üldözés ellen című tanulmányában így fogalmaz:
Amikor már majd a történeti jövendőben mindössze egy mondat fogja csak […] jelezni a protestáns egyházak második világháború alatti embermentő szolgálatát, akkor ennek lényegi tartalma minden bizonnyal a Jó Pásztor és gyermekotthonai lesznek.[6]
A református egyház Jó Pásztor Missziói Albizottsága 1942 októberében jött létre. Ügyvezető elnöke Muraközy Gyula, lelkész titkára pedig a zsidó gyökerű, református Éliás József. A bizottság célja a német megszállás előtt az internálótáborokban lévő és a munkaszolgálatot teljesítő zsidó származású református hívek gondozása volt. Hatáskörük, noha az egyházak részéről semmiféle anyagi támogatásban nem részesültek, a zsidóságot sújtó diszkrimináció erősödésével egyre inkább bővült. Idővel az evangélikus egyház is bekapcsolódott a munkába.
1944. március 19-e, a német megszállás után részt vállaltak a kikeresztelkedni kívánóknak szóló tanfolyamok megtartásában, együttműködtek a nemzetközi segélyszervekkel (a követségekkel, a Vöröskereszttel), amelyektől az intézményes egyház éppen ekkor elzárkózott, bekapcsolódtak a Török Sándor által vezetett zsidó–keresztény érdekvédelmi szervezetbe. A misszió legnagyobb eredménye mégis a gyermekmentő akció. 1944 őszétől kezdve több mint 30 otthon létesítésével mintegy 2000, többnyire zsidó származású gyermeket mentettek meg a biztos haláltól. A gyermekmentő szolgálat vezetésével Raffay Sándor evangélikus püspök 1944. március 19. után Sztehlo Gábor lelkészt bízta meg. Raffay felkérése a megkeresztelt gyerekekre vonatkozott. Sztehlo, aki már jóval korábban szeretett volna evangélikus hadiárvák részére gyermekotthont szervezni, nagy lendülettel, de a zsidóüldözés területén tájékozatlanul kezdett az akcióba. Kórházlelkészként nap mint nap döbbenten tapasztalta, hogy a betegek sokasága öngyilkosságot kísérelt meg, többségük sárga csillagos. Sztehlo ekkor kezdi fölismerni, hogy a szűk látókörű, pozícióharccal terhelt egyházi világba zárva sokáig nem látta át a helyzet súlyosságát. A háború után írt memoárját idézem:
Elmúltam 30 éves, de politikával nem foglalkoztam.[7] …egyáltalán nemigen olvastam napisajtót, nem érdekelt.[8]
Érdeklődésemet csupán az a szempont irányította, hogy mi akadályozza vagy viszi előre munkámat
…önző, befelé fordult, a maga üdvösségét kereső élet. Az egyház jellemző tünete 1944-ben.[9]
A kórházban hall először a transzportokról. A betegek szeméből szemrehányást olvas ki. (Irigyli a nővéreket, akik a betegeknek ételt, italt, védelmet nyújtanak.) A keserves kórházi tapasztalat megerősíti: a szavak már mit sem érnek, cselekedni kell. Az otthonok szervezését elszántan, de politikai ismeretek hiányában roppant naivan kezdi meg, Éliás Józseffel együtt. Védenceik érdekében először Baky László belügyi államtitkárhoz és Endre Lászlóhoz fordulnak segítségért, akik a nyilaskeresztes párt tagjaiként a zsidóüldözés tettre kész hívei voltak. Az óriási baklövés miatt Sztehlót és Éliást internálással fenyegetik, így a Jó Pásztor Bizottság kénytelen illegalitásba vonulni. Raffay püspök, túl veszélyesnek ítélve a helyzetet, szintén megvonja segítségét, félretéve a gyermekmentés ügyét. A továbbra is elszánt, magára maradt Sztehlo életmentő pályafutása itt véget is érhetett volna.
A kilátástalanná váló helyzetet külső segítséggel sikerült megoldani. A Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselője, Friedrich Born a már működő cionista gyermekmentő tevékenységbe bevonta Sztehlo Gábort. A Komoly Samu által vezetett, zsidó „A” szekció mellett így jött létre a Jó Pásztor néven futó „B” osztály, amely főképp a már megkeresztelt zsidó gyerekeket vette védelmébe. A helyzet persze így sem volt rózsás, mert noha a felajánlások révén létrejött otthonok svájci védelem alatt álltak, a nyilasok rendszeresen zaklatták a lakókat. Sztehlo 1944. december 10-i jelentésében Raffay püspök segítségét kéri, részletesen ismertetve az egyre súlyosbodó helyzetet:
A téglagyári gyűjtőtáborból kiválogatták a munkaképes zsidókat, s vitték. Ekkor egyes házakba százával zártak be gyermekeket teljesen felügyelet és gondozás nélkül. Egy házban 300 gyerek volt összezsúfolva. Két nap múlva tetvesség tört ki köztük…[10]
A KERESZTLEVELEK KISZOLGÁLTATÁSÁNAK KÉRDÉSE
Noha az izraelita felekezet elhagyása általában nem volt jellemző a magyarországi zsidóságra, a 30-as évektől kezdve, a zsidótörvények hatására válságkezelő stratégia lett a kikeresztelkedés. Karády Viktor[11] szerint az egyik hullámhegy az első zsidótörvényt követően, 1938-ban volt 8548, a másik 1939-ben, 6070 áttérővel. A konvertiták gazdasági-társadalmi helyzetük orvoslását remélték ettől a lépéstől, noha az 1938-as zsidótörvény értelmében már csak az 1919. augusztus elseje előtt megkeresztelkedettek iratait fogadták el.[12] Miként reagáltak erre az egyházak? A zsidókérdés létezését a történelmi egyházak nem vitatták, csak a törvény 4. paragrafusát, vagyis a kikeresztelkedés időhatárhoz kötését nehezményezték.
A fokozódó áttérési törekvés mind a zsidó közösségben, mind a keresztény egyházban ellenérzést keltett. A korabeli zsidó sajtó egyenesen árulással vádolta a kitérőket, sehova sem tartozó, „ide-oda röpködő muslinca-lelkek”-nek nevezve őket.[13] Az áttérést a rabbik is nehezményezték, tiltakozva a keresztény egyházak túlzott engedékenysége ellen, fölhozva az anyagi érdekeltség jogos vádját is.[14] (Visszaélések, mint tudjuk, valóban történtek az evangélikus egyházban. Egyesek komoly összeget vettek át mentés fejében.)
A keresztény egyház, a zsidó felekezethez hasonlóan, ugyancsak akadályokat gördített a fokozódó áttérési hullám útjába. Az 1943-ban aláírt protestáns útmutató szerint a reformátusok egyéves előkészítést írtak elő. Az evangélikus gyakorlat jóval liberálisabb volt: egy hónapban határozta meg a felkészítés időtartamát, ráadásul nagy mozgásteret engedett a lelkészeknek a mérlegelésben.[15]
Az egyre inkább terjedő áttérési láz 1944-ben viszont már komoly mértékben megosztotta az evangélikus lelkészeket. Túróczy Zoltán tiszakerületi püspök 1944. március 28-i körlevelében félévi próbaidőt, majd újabb félévi oktatási időt írt elő. „Ez az eljárási mód biztosítja a betérési lehetőséget azok számára, akik komolyan óhajtanak evangélikusok lenni […], de egyben megoltalmazza egyházunkat azoktól, akik érdekből óhajtják elözönleni gyülekezeteinket.”[16] Sajnálkozva, ám megértéssel nyugtázta azt is, hogy egyik, korábban liberálisan eljáró lelkésztársa „kénytelen volt” templomi gettót létesíteni az épület egyik különálló karzatán. Az említett lelkész ugyanis itt tömörítette sárga csillagos híveit, hogy „jelenlétük a gyülekezet többi tagjait ne zavarja”[17]. Ez a hozzáállás jól érzékelteti, milyen nehéz helyzetbe kerültek a konvertiták az egyházon belül. A zsidó felekezet már nem, a keresztény még nem fogadta be a kitérteket, származás szerint téve különbséget a hívek között.
Sztehlo Gábor korábban már említett 1944 decemberi jelentésében így ír püspökének a konvertiták visszás helyzetéről: „ezek [a konvertiták – G. E. ] azon egyházak keretén belül is a kivetettek sorsára jutottak, ahová betértek. Mert felvették ugyan az egyházak, de komoly gondozásukra erőtlennek bizonyultak, sőt kimondottan le- és kinézték őket a gyülekezetekben.”[18] Ebben a felemás közegben előfordult, hogy egy-egy korábban kikeresztelkedett hívő csalódottságában visszatért a zsidó vallásra. Szomorú példa erre Sopronyi Jenő Raffay Sándorhoz intézett levele az 1939-es zsidótörvénnyel kapcsolatban.[19] Sopronyi evangélikus vallásra tért, de csalódott, ezért visszatér annak dacára, hogy mélyen hisz Krisztusban:
Mélységes csalódással és teljes kiábrándulással lépek ki az evangélikus egyház kebeléből, nem törődve az esetleges földi hátrányokkal, amelyek emiatt engem a jövőben érhetnek, és Krisztust bűnbánattal és alázattal lelkembe zárva, mint az ő parányi gyarló, de mégis hű szolgája térek vissza az izraelita egyházba…[20] Készséggel veszem fel zsidó testvéreimmel együtt a „sárga foltot”. – De félek, hogy a zsidótörvény, ez a „sárga folt”, nem minket aláz és szégyenít majd meg végeredményben, hanem azokat, akik annak létrejöttében valamilyen módon közreműködtek.[21]
Teológiailag szintén elfogadhatatlan az evangélikus egyház eljárása a kitért tanulók iskolai tandíja ügyében. A Deák téri és a Fasori Gimnázium zsidó származású evangélikus tanulóinak ugyanis a korábban az izraelita felekezetűekre kiszabott, emelt díjat kellett megfizetniük még az 1944–1945-ös tanévben is. Ez a diszkriminatív intézkedés az evangélikusok 80 pengőben megállapított tandíja helyett 360 pengőt jelentett azok számára, „akik származásilag zsidók ugyan, de evangélikus vallásúak, és a megkülönböztető jelvényt viselni nem tartoznak.”[22] Az áttérni szándékozókat illetően pedig a dunáninneni püspök, Kuthy Dezső Túróczyhoz hasonlóan fogalmaz, fél évre szigorítva a betérési folyamatot: „Egyházunk nem menedékhely, hanem Krisztus híveinek közössége.”[23]
Mégis voltak, akik fölismerték, hogy az egyház csak akkor lehet Krisztus híveinek közössége, ha menedéket biztosít a rászorulóknak. Ordass Lajos evangélikus püspök, ragaszkodva teológiai elveihez, lebeszélte ugyan a hozzá menekülő zsidókat az áttérésről, ugyanakkor fényképes vöröskeresztes igazolványt próbált szerezni számukra.[24] Keken András Deák téri lelkész pedig belátta, hogy az idő szorítása miatt nem szabad a részletekkel törődni, hanem radikálisan állást kell foglalni. A hamis keresztlevelek kiállítása közben, a Deák téri parókia elsötétített ablakai mögött halkan magyarázta társainak: „Formai szempontból csalás, amit csinálunk [de] …ebben a helyzetben ez a legkrisztusibb magatartás, amit tanúsíthatunk… Mert most Isten törvénye más, mint a világi hatóságoké.”[25]
Keken ebben a szellemben kifejezetten merészen prédikált híveinek. Szavainak cselekedeteivel adott hitelt. Nyilas segédlelkésze közelében, feleségével és munkatársaival zsidókat rejtegetett a templom pincéjében, sőt a szószék belsejében is.
Akadt olyan lelkész is, aki Krisztus irgalma és a betérési szabályok között őrlődve lemondott állásáról. Kiss Pál, gégényi református lelkész ellen ugyanis az egyházi és a világi hatóságok vizsgálatot indítottak, mivel hamis keresztleveleket adott ki. Az önmagával meghasonlott lelkész az elkövetkező év januárjától nyugdíjazását kérte, hogy átadja helyét valaki másnak, akinek „elég erős az idegrendszere a mai időkben prédikálni Krisztus irgalmát, és van ereje irgalmasságot nem gyakorolni”.[26] Az áttérés kérdésében tehát a keresztlevelek minden teológiai és formai szempontot félre tévő hamisításától a templomi gettó felállításáig a legkülönbözőbb magatartási változatok előfordultak a lelkészek körében. Ha mindezt értékelni próbáljuk, akkor el kell választanunk a német megszállás előtti és utáni helyzetet. 1944 márciusa előtt még némi joggal számon lehetett kérni az áttérés őszinteségét, ahogy azt a rabbik reakcióin is láthatjuk. A március 19. utáni fenyegetettség közepette azonban már nem lett volna szabad feltételekhez kötni a keresztség szentségének kiszolgáltatását. Majsai Tamás igen érzékenyen tapint rá a keresztlevelek kiadásának lélektani hatására, amikor kifejti, hogy ezek a papírok, ha nem jelenthettek is biztos menedéket, mégis némi kapaszkodót nyújtottak az életveszélyben lévő embereknek. (Egyesek még a gázkamrába vezető úton is keresztlevelüket szorongatták.[27])
A PROTESTÁNS EGYHÁZAK FELELŐSSÉGÉNEK KÉRDÉSE
Amikor az evangélikus egyház zsidómentő szolgálatáról beszélünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy a református és az evangélikus vonal nehezen választható el egymástól, ezáltal a felelősség is megoszlik közöttük.
A protestáns és a katolikus egyház legsúlyosabb felelőssége abban rejlik, hogy a fennálló politikai rendszert törvényesnek ismerte el az adott időszakban. Az állam és az egyház között egység volt az alapvető kérdésekben, így a zsidóságot érintő rendelkezések megítélésében is. Az egyházak megszavazták az 1938-as, majd az 1939-es zsidótörvényt, és csak az 1941-es fajvédő törvényt utasították el.[28] Arról viszont nincs tudomásunk, hogy a harmadik zsidótörvény elfogadását követően valamelyik főpap lemondott volna főrendi házi tagságáról.
Az evangélikus egyház kebelén belül pedig még az is előfordulhatott, hogy a lelkészek származási szempontok szerint különböztették meg híveiket, afféle templomi gettót létesítve. Bibó István Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című, máig érvényes, híres tanulmányában így fogalmaz erről:
Ezért történt, hogy egyes papok, zárdák, szervezetek kiemelkedő hősiessége mellett az egyháziak egészben a viselkedésnek ugyanazokat az egyenetlen változatait mutatták együttérző segítéstől távoli értetlenségen át az ingerült ellenségességig, mint az egész magyar társadalom[29]
A történtek után groteszk módon főképp azok éreznek lelkiismeret-furdalást, akik a félrenézés helyett cselekedni tudtak. Sztehlo, messze túllépve megbízatását, szinte minden pillanatban kockáztatta életét nem csak a kitért gyerekekért, mégis elégedetlen volt önmagával. Isten kezében című memoárjában így ír:
Mennyivel többet tehettem volna, ha nem vagyok annyira felkészületlen, tudatlan, perspektívátlan 1944 márciusában… Mennyire vak és magabízó volt az egyház! Nemcsak a mienk, valamennyi. Másként kellett volna felfognia feladatát, s akkor nem játszotta volna el hitelét a kereszténység. Mindez terheli az én lelkiismeretemet is.[30]
A MÚLT FELTÁRÁSÁNAK AKADÁLYAI
Magyarországon a háború utáni időszakban nem volt szalonképes téma az embermentés. Sztehlo Gábor 1972-ben az izraeli Világ Igazai kitüntetésben részesült, a magyar sajtó azonban nem emlékezett meg erről megfelelően. Sztehlo szinte elfelejtett emberként halt meg 1974-ben.
Manapság épp az ellenkező tendencia érzékelhető. Mintha az igazakkal akarnánk mentegetni a vészkorszak alatti végzetes mulasztások sorát. Arra kellene tehát törekednünk, hogy elkerüljük a két szélsőséges megközelítést: az epizódszerű embermentés fölhangosítását, illetve az ellenkezőjét, amely szerint a magyarok mind kollaboránsok voltak. A felebarátaikat segítő emberek magatartása éppen azt tanúsítja, hogy megvolt az igaz út lehetősége. Az árulás nem volt törvényszerű. Eközben persze azt is tanácsos mérlegelni: csak azok minősülnek mentőnek, akiknek valóban sikerült emberéletet menteniük? Mi a helyzet azokkal, akiket időközben lelepleztek vagy éppenséggel följelentettek, akiknek igyekezete önhibájukon kívül kudarcba fulladt?
A Yad Vashem-emlékhatóság 2009-re a II. világháború alatti Magyarország területén mentők közül 750-et részesített kitüntetésben. Ez a szám azóta bővült, ugyanakkor soha nem lehet teljes. Mindannyiunk ismeretségi körében vannak olyanok, akik szerénységből vagy más megfontolásból nem szeretnének az igazak közé kerülni, illetve nem járulnak hozzá ahhoz, hogy hozzátartozójukat előterjesszék. Márpedig szükségünk van a mentők nevére, bátorságára, hogy erőt meríthessünk belőlük, hiszen számuk még a legnagyvonalúbb becslések szerint is csupán töredékét teszi ki a magyar holokauszt veszteségének. A magyar áldozatok száma megközelíti a 450 000 főt, akik között oly sok az elpusztított gyermek.
GOMBOCZ ESZTER ( PHD)
a Wesley János Lelkészképző Főiskola tanára
[1] Bibó István, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, in Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus, Bp., Gondolat, 1984, 154.
[2] Walter Rosenberg (álnevén Rudolf Vrba) és Alfred Wetzler 1942-ben került Auschwitzba. Írnokként részletes információkat gyűjtöttek a transzportok megérkezésétől kezdve az elgázosításig. 1944. április 7-én sikerült megszökniük. Részletes beszámolójuk igen gyorsan kijutott Svájcba és a Vatikánba. (A pontos dátum vitatott.) A jegyzőkönyv magyar változatát a magyar egyházvezetők május 15-én, a deportálások kezdetekor már ismerték. (Tibori Szabó Zoltán, Auschwitz–jegyzőkönyvek: kikhez jutottak el, és mikor? in Tanulmányok a holokausztról. V., szerk. Braham, Randolph L., Bp., Balassi Kiadó, 2011, 177, 193.) Lásd még a következő jegyzetet is.
[3] Szenes Sándor Befejezetlen múlt című tanulmányában több oldalról alátámasztja, hogy az auschwitzi jelentés magyar nyelvű példányai még a májusi kárpátaljai deportálások kezdete előtt eljutottak a történeti egyházak püspökeihez. (Szenes Sándor, Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Beszélgetések. Bp., a szerző kiadása, 1986, 213–214; Braham, Randolph L., A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Bp., Új Mandátum, 2003, 82; Tibori Szabó Zoltán: Auschwitz–jegyzőkönyvek, 193; Majsai Tamás azonban vitatja Szenes Sándor oknyomozó interjúinak bizonyságát. Majsai Tamás, A magyarországi református egyház és a holocaust. Egy nyilvános tiltakozás története, Világosság 36, 5. sz., 71.) Ravasz László a Református Egyetemes Konvent nevében 1944. május 17-én beadványban fordult Sztójay miniszterelnökhöz, amelyben felhívta figyelmét arra, hogy a zsidóság deportálása megsemmisítést jelent. (Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, 61.)
[4] Ladányi Sándor, A magyarországi református egyház magatartása a zsidókérdésben a második világháború idején, in A Ráday Gyűjtemény évkönyve, XI, Bp., 2005, 290.
[5] Majsai Tamás, A protestáns egyházak az üldözés ellen, in Magyarország 1944. Üldöztetés – embermentés, szerk. Szita Szabolcs, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó–Pro Homine–1944 Emlékbizottság, 1994, 162.
[6] Majsai, A protestáns egyházak, 163.
[7] Sztehlo Gábor, Isten kezében, Bp., Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 1986, 9.
[8] Sztehlo, Isten kezében, 10.
[9] Uo.
[10] Sztehlo Gábor 1944. december 10-i jelentése Raffay Sándor püspöknek a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alatt álló gyermekmentés helyzetéről, 3. EOL, Evangélikus Egyház és zsidóság. 1. doboz. 1. sz. csomó. 1944. év. Ezt az anyagot Raffay Sándor püspök személyi irathagyatékából emelték ki, (83. csomó) és szervezték új fonddá. A rendezés szempontjaira a 2014-ben elhunyt kiváló levéltáros, Böröcz Enikő hívta föl figyelmemet.
[11] Karády Viktor, Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Bp., Cserépfalvi, 1997, 137.
[12] Itt kell megjegyeznünk, hogy az áttérők legtöbbje ekkorra már asszimilálódott, zsidóságát elsősorban nem vallásként, hanem inkább közösségként élte meg.
[13] Az Országos Egyetértés című zsidó lap 1938. május 22-i számának 8-ik oldalát idézi K. Farkas Claudia, A „kikeresztelkedés” problémája a zsidótörvények idején (1938), Egyháztörténeti Szemle 2, 1. sz., 114.
[14] Többek között egy 1939-ben Raffay Sándornak címzett beadvány tanúskodik erről. (Lásd K. Farkas Claudia, A „kikeresztelkedés” problémája, 120.
[15] Majsai, A protestáns egyházak, 160.
[16] Isten embere. Túróczy Zoltán evangélikus püspök (1893–1971), I, szerk. Cserháti Péter és mtsai, Bp., MEVISZ, 2002, 110.
[17] Isten embere. Túróczy Zoltán, 111. Túróczy Zoltán Kapy Bélához 1944. április 18-án intézett levele részletesebben így hangzik: „Lelkészeink jól látják, hogy a zsidónak minősülő egyháztagok sok gyülekezetben belső szakadást idéznek elő. Az egyik lelkész, aki a zsidók betérését régebben nagy szabadelvűséggel kezelte, kénytelen volt templomi gettó megteremtésének a megoldásához folyamodni, és sárga csillagos híveit a templom egy különálló karzatára tömörítette, hogy jelenlétük a gyülekezet többi tagjait ne zavarja.” (Isten embere. Túróczy Zoltán, 111.)
[18] Sztehlo Gábor1944. december 10-i jelentése Raffay Sándor püspöknek a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alatt álló gyermekmentés helyzetéről, 3. EOL. Evangélikus Egyház és zsidóság. 1. doboz. 1. sz. csomó. 1944. év. Ezt az anyagot Raffay Sándor püspök személyi irathagyatékából emelték ki, (83. csomó) és szervezték új fonddá.
[19] Sopronyi Jenő 1939. május 10-i levele Raffay Sándor püspöknek, 6. EOL. Evangélikus Egyház és zsidóság. 1. doboz 1–6. csomó
[20] I. m., 5.
[21] I. m., 6.
[22] 1944. augusztus 18-án kelt jegyzőkönyv a Deák téri Evangélikus Testvéregyházak Elnökségének értekezletéről. Az iskolai járulékokra vonatkozó adatok. EOL. Evangélikus Egyház és zsidóság. 1. doboz. Ezt az anyagot Raffay Sándor püspök személyi irathagyatékból emelték ki. (83. csomó) és szervezték új fonddá.
[23] Majsai, A protestáns egyházak, 160.
[24] Ordass Lajos, Önéletrajzi írások I., Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1982, 141.
[25] Fabiny Tamás, Keken András életregénye, Bp., szerzői kiadás, 1992, 103.
[26] Majsai, A protestáns egyházak,173. A levéltárban nincs már meg az irat.
[27] Majsai, A protestáns egyházak,172.
[28] A harmadik zsidótörvényt 1941-ben az evangélikus egyház nevében Raffay Sándor utóda, Kapi Béla püspök utasította el. (K. Farkas Claudia, Raffay Sándor, in Jogok nélkül. A zsidó élet Magyarországon, 1920–1944, Bp., Napvilág, 2010, 286.) Raffay azonban többször is kifejtette fajvédő álláspontját: „A zsidókérdést csak faji alapon lehet megoldani. Ehhez azonban a fajkeveredést törvénybe iktató valláspolitikai törvény eltörlése volna az első lépés.” (Raffay Sándor, A zsidókérdés története Magyarországon, Bp., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1941, 24–25.)
[29] Bibó István, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, in Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus, Bp., Gondolat, 1984, 154.
[30] Sztehlo, Isten kezében, 212.