Megjelent az Egyházfórum 2011/4. számában
A SZOCIÁLIS ÉRZÉKENYSÉG ÓKERESZTÉNY MODELLJÉNEK IDŐSZERŰSÉGE
Amennyiben elfogadjuk azt az állítást miszerint: „a legtöbb, amit a történészek tehetnek, hogy kapcsolatot létesítenek a múlttal, és ezáltal rávilágítanak a jelen problémáira és a jövő alternatíváira”[1] – akkor mindenképpen érdemes a mai magyar egyházi és társadalmi valóságot (vagyis a ‛nemzeti-keresztény’ kurzust) az ókeresztény kor tükrében vizsgálni és elemezni.
AZ ÓKERESZTÉNYSÉG
Ez a tükör a Kr. u. a kb. VI-VII. századig terjedő ókereszténységnek három lényeges vonását jeleníti meg. A vonások minden gondolkodó ember számára viszonyítási alapként szolgálhatnak a jelen jobb megértéséhez és helyesebb megítéléséhez.
1) Az első ilyen vonás a szolidaritás és a szociális érzékenység markáns jelenléte.[2] Ez tulajdonképpen a kereszténység sikeres elterjedésének egyik titka. Ehhez szorosan kapcsolódik az a tanítás/örömhír, amely az üdvösséget, az üdvözülés lehetőségét tartalmazta, illetve a feltámadást és az örök életet hirdette; vagyis az a reményt fogalmazta meg, hogy a lét folytatódhat/folytatódik a halál után is, s maga az élet nem korlátozódik a puszta földi létre. A szociális érzékenység és az üdvösség ígérete együttesen eredményezte a kereszténység erőteljes térnyerését a Kr. u. a III. században globális válságban szenvedő római birodalomban és annak társadalmában.[3]
A szolidaritás eszményének idealizált leírását már az Apostolok Cselekedetei-ben megtaláljuk. Lukács szerint az első keresztények „mindent a közösbe tettek; tulajdonaikat és javaikat eladták, [majd] maguk között megosztoztak az árán, kinek-kinek a szükségletei szerint” (ApCsel 2,44-45). Ebben az eszményi ősközösségben „a hívők sokaságának egy volt a szíve és a lelke. Senki nem mondta magáénak azt, amivel rendelkezett, hanem mindenük közös volt. Az apostolok nagy erővel tanúsították az Úr Jézus feltámadását, és mindnyájan nagy kegynek örvendtek [a zsidó nép körében; lásd 2,47; 4,21; 5,13]. Körükben senki nem szűkölködött, mivel mindazok, akik földeket vagy házakat birtokoltak, eladták, az árát pedig elhozták, és az apostolok lábaihoz helyezték. Akkor pedig kinek-kinek a szükségletei szerint osztottak belőle.” (ApCsel 4,32-35).
Ez a kölcsönös segítségnyújtással párosuló együvé tartozás egyébként a korábban keletkezett páli levelekben is tetten érhető. Az apostol rendszeresen szentekről, a szentek közösségéről beszél (Róm 1,7 és 16,15 ; 1Kor 1,1); illetve adományokat gyűjt a jeruzsálemi hívek számára (lásd 2Kor 8,1-15). Az újszövetségi iratok elemzéséből ugyanakkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy az első krisztus-hívő közösségek nem intézményes és bürokratikus egyházak, hanem sokkal inkább testvéri közösségek, testvériségek voltak. Az intézményesedés és bürokratizálódás csak sokkal később, idő- és térbeli fáziseltolódásokkal, ment végbe. Ez a folyamat a 2. században kezdődött ugyan, de ténylegesen csak kb. 180 és 260 között valósult. Ennek eredményeképpen különültek el a klerikusok és a laikusok; majd egy második fejlődési szakaszban (4. századtól) nyert szakrális jelleget és hatalmat a klérus.[4]
A Római Birodalom időszakának paternalista és patriarchális világában – a kor szellemének megfelelően − a kereszténység a hangsúlyt természetesen a jócselekedetekre és az adakozásra fektette. Kelemen, római püspök, Kr. u. az 1. század utolsó évtizedében (kb. 96-98 körül), pl. így nyilatkozott: „a gazdag segítsen a szegényen, ellenben a szegény adjon hálát az Istennek, hogy olyan valakit rendelt neki, aki gondoskodik a szükségleteiről” (38,2). Ez azonban egyáltalán nem zárta ki a vagyonközösség gondolatát és lehetőségét. Jusztinosz filozófus és vértanú (†165) pl. a 155 körül írt I. Apológiájá-ban arról tudósít, hogy a keresztények, akik közül sokan a pénzt és a vagyont mindennél többre tartották, most javaikat odaadják a közösségnek, és mindenüket megosztják a szükséget szenvedőkkel (I. Apol. 14,2). Ehhez kapcsolódó figyelmeztetést fogalmaz meg a Didakhé (más néven a Tizenkét apostol tanítása; Szíria, 2. század eleje) is: „Ne fordulj el a szűkölködőtől − írja az ismeretlen szerző −, hanem oszd meg mindenedet a testvéreddel, és semmit se mondj sajátodnak; hiszen ha osztoztok a halhatatlanságban, mennyivel inkább osztoznotok kell a romlandó dolgokban” (4,5-8).
A kereszténységet magas erkölcsi követelményeket megvalósító élet- és magatartásformaként meghatározó Levél Diognétoszhoz elnevezésű iratban[5] pedig a következőket olvashatjuk: „Elnyomni a felebarátot, az erőtlenebbek fölé kerekedni, gazdagnak lenni, erőszakhoz folyamodni az alárendeltekkel szemben, mindez nem jelent boldogságot, és nem ez az Isten utánzásának módja. Éppen ellenkezőleg, ezek a tettek idegenek Isten fenségétől. Aki viszont felebarátja terhét magára veszi, és jobb sorsban lévén, segíteni kíván a szegényebben, aki az Istentől kapott javait szabadon a rászorulók rendelkezésére bocsátja, azok istenévé válva ezáltal, akik tőle azt megkapják, az a személy Isten utánzója” (10, 5-6).
Alapjában véve elmondható, hogy a kereszténység története folyamán tulajdonképpen ez az „Isten-utánzás” igény lesz minden megújulásnak és reformmozgalomnak a vezényszava és vezérmotívuma. Ez lényegében véve két, egymással szorosan összekapcsolódó dolgot jelent:
- követni Jézus Krisztust az életvitelben;
- visszatérni az ideálisnak gondolt eredeti őskeresztény állapothoz.
2) A spirituális és morális megújulás állandó igényéből fakad az ókereszténység második markáns vonása, az eszmény és a valóság dinamikus és folyamatos kölcsönhatása. A hivatkozási minta ugyanis nem más, mint maga Jézus, az Ő földi élete és magatartása. Ebben a vonatkozásban a monachizmus − vagyis a szerzetesi, aszketikus életszemlélet és életforma[6] − mindenképpen jel az anyagias, illetve a hatalomra és uralkodásra vágyó világban. Nem véletlen, hogy párhuzamosan bontakozik ki a kereszténység hivatalos elismerésével, illetve az egyháznak (mint intézménynek) arra a fejlődési pályára való állásával, amely egyenesen vezet majd el a társadalmi és a politikai hatalom megszerzésének folyamatosan megújuló és ismételten kifejezésre juttatott igényéhez.
3) Az ókereszténységet jellemző és meghatározó harmadik fontos vonás az együtthaladás és fejlődés a politikai-társadalmi-kulturális környezettel. Ebben az időszakban a kereszténység és az egyház nem csupán elszenvedte, hanem irányította és befolyásolta a történéseket. Ez azonban csakis azért volt lehetséges, mert a kereszténység / az egyház meghatározó személyiségei a saját korukban hitelesek voltak: egyrészt kimagasló intellektuális képességekkel rendelkeztek, másrészt pedig a szavaik/tanításuk összhangban volt az életvitelükkel és a tetteikkel. Nem annyira hatalmi eszközökkel akarták megváltoztatni, vagy erőszakkal − mintegy akarata ellenére − jobbá tenni és megújítani a társadalmat, hanem elsősorban ők maguk akartak megfelelni a felállított és meghatározott keresztény erkölcsi ideálnak, hogy példájuk nyomán maga a társadalom is átalakuljon: lassan ugyan, de annál hatékonyabban és mélyebben.
Természetesen ez az időszak is telítve volt konfliktusokkal és problémákkal; ellenben azok, akik vétkeztek vagy tévedtek, képesek voltak azt töredelmesen meg- és bevallani, bűnbánatot tartani (tehát nem csupán hirdették annak szükségességét mindenki másra vonatkozóan – önmagukat leszámítva!), bocsánatért esedezni, s Isten megbocsátó irgalmában reménykedni.
Ahhoz azonban, hogy az átalakuló Római Birodalom és a „születő-félben” levő Európa ténylegesen is kereszténnyé legyen, több évszázadra volt szükség. Ez igazából keleti/bizánci viszonylatban következett be, ahol megvalósult az Egyház és az Állam harmonikus együttműködése.
Nyugat-Európában a folyamatot az egymással hol konkurens, hol pedig együttműködő hatalmi tényezők határozták meg. Nagy Károlytól kezdődően a világi politika és az egyház karöltve erőszakolta rá a kereszténységet a társadalmakra – miközben egymással is folyamatos konfliktusba kerültek, mivel mindegyik (mind az Állam, mind pedig az Egyház) uralkodni akart a másikon.[7] Amint azonban a politikai hatalom már nem annyira az együttműködésre, hanem sokkal inkább önmagának az egyháztól való függetlenítésére, illetve az egyháznak csupán a hatalomgyakorlás egyik (hatékony) eszközeként való hasznosítására és kihasználására törekedett – vagyis amikor Isten megszűnt a hatalom forrása lenni (!) – a társadalom is egyre erőteljesebben igyekezett lerázni magáról az egyházi befolyást. Ezt jelenti tulajdonképpen a felvilágosodás, amely egyenesen vezetett el a szekularizációhoz és a felekezeti/vallási pluralizmushoz. Ez utóbbi tulajdonképpen a reformáció időszakától eredeztethető, és valójában a politikai – és főképpen – a korabeli katonai erőviszonyokkal függ össze. Ez tehát az a fejlődési pálya, amely különösképpen az európai kereszténységet és az egyházat/egyházakat elvezeti a mai korba, amikor is a pluralizmus már megmásíthatatlan – és visszafordíthatatlan − tény.
MAGYARORSZÁG
Vitathatatlan, hogy Magyarország szintén ezt a nyugati típusú fejlődési pályát járta be; még akkor is, ha erről a magyar „keresztény” elit nem vesz tudomást – elsősorban azért, mert gyakorlatilag nem is ismeri a kereszténység egyetemes történetét.[8] A magyar fejlődésnek néhány állomását azonban mindenképpen érdemes felidézni:
a) I. (Szent) István lényegében véve nem megtérítette a magyarságot, hanem az újonnan megszervezett királyság korabeli társadalmára egyszerűen ráerőszakolta a kereszténységet (igehirdetés helyett elsősorban az egyház intézményes struktúrájának a kiépítése történt meg). Ezért is kellett több generáció, amíg a magyarság úgy-ahogy „kereszténnyé” lett.
b) A reformáció magyarországi sikere elválaszthatatlan a XVI. század politikai és katonai erőviszonyaitól. Ennek eredményeképpen lett az önállósult Erdély többségében protestáns.
c) A dualizmus, illetve a Horthy-korszak erősen zárt – csak nagyon korlátozott számú egyházat/vallást elismerő vagy megtűrő − egyházpolitikai rendszere és keresztény kurzusa sem volt képes megállítani a vallási pluralizációt és a szekularizációt. Ez utóbbi tehát semmiképpen nem tekinthető a kommunizmus évtizedei kizárólagos gyümölcsének.
Az azonban vitathatatlan tény, hogy a mai magyar társadalom értelemszerűen egy vallási szempontból plurális és szekularizált társadalom, amelyet elsősorban a közömbösség és a maga módján vallásosság ural. Ezen, a társadalmilag adott helyzeten, lényegében véve az sem változtat, ha a magyar állam jogilag csupán egy szűkmarkúan (és eléggé esetlegesen) meghatározott számú felekezetet/vallási közösséget tekint egyháznak.
Hasonló a helyzet az értékrend és az erkölcs vonatkozásában. Az állam hiába teszi magáévá, és emeli hivatalos szintre a fundamentalista zsidó és keresztény irányzatok erősen szexuális töltetű és bűntudatébresztésre játszó erkölcsi diskurzusát – amiben pl. a társadalmi igazságosság kérdése és követelménye gyakorlatilag meg sem jelenik (!) –, attól a magyar lakosság értékrendjét továbbra is a materiális érdekek fogják meghatározni. A magyarok ugyanis pl. az elégedettséget és a boldogságot az egy főre jutó jövedelemmel mérik. Ennek következtében ma Magyarországon „az anyagiak állnak a figyelem központjában, a magyarok nemmateriális szükségletek iránti igénye lényegesen elmarad az anyagi jellegű igények mögött”.[9] Ennek fényében teljesen érthető, hogy hazánkban ma a tudásnak és az intellektuális teljesítménynek valójában nincsen semmiféle értéke! Továbbgondolva; lehet, hogy tényleg értelmetlen tehát munkanélküli diplomásokra költeni a tömérdek közpénzt, mikor nemzetközi viszonylatban lehet, hogy az igénytelen, tanulatlan és szolgaságra idomított magyar munkás számít(hat majd) igazán versenyképesnek.
Mindezt azért szükséges szem előtt tartani és tudatosítani, mert a magyarországi kereszténységnek és a keresztény egyházaknak egy ilyen társadalmi közegben kell élniük és tevékenykedniük. Ugyanakkor fontos lenne azzal is tisztában lenni, hogy napjainkban azok a huszonéves fiatalok, akik most jönnek egyetemre, a rendszerváltás környékén születtek. Számukra a kommunizmus (vagy államszocializmus) már nem annyira élő valóság, hanem sokkal inkább történelem. Ezeknek a magyar fiataloknak egy része utazik, internetezik, olvas (hellyel-közzel idegen nyelveken is). Egy szóval: együtt él a modern technológiai és fogyasztói világgal, azt kihívásnak tekinti, és keresi a maga útját. Tulajdonképpen önmagát akarja megvalósítani, mert a közösségi és politikai kommunikáció erőteljesen a személyes önmegvalósításról/önbeteljesítésről szól. Ők azok, akik pontosan értik és tudják, mit jelent az a klasszikus kitétel, miszerint: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”! Értékrendjük középpontjában önmaguk állnak. Sikert, karriert, anyagi jólétet akarnak – és jórészt teljesen mindegy, hogy milyen áron! Elsősorban azért, mert pontosan látják és érzékelik, hogy ma az élet és a társadalmi megbecsülés így működik. A magasztos elvek, a nagy szavak csupán a tömegek megtévesztésére és tudatos félrevezetésére szolgálnak.[10] Minderre a legidőszerűbb példa Líbia, ahol a NATO elméletben végig az emberi jogokért és a demokráciáért harcolt,[11] ma már pedig az angolok és a franciák nyíltan marakodnak a kőolajon!
Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a magyar fiatalság másik része bizonytalan, identitás és pszicho-szociális problémákkal küzd, esetenként funkcionális analfabéta.[12] Őket a modern világ a maga bizonytalanságaival, kiszámíthatatlanságával, kíméletlen versenyével elborzasztja. Annál is inkább mivel látják, hogy a retorika és a valóság között hatalmas a szakadék. Ezért biztonságra, biztos egzisztenciára, kiszámíthatóságra vágynak; egy olyan oltalmazó közösségre, ahol valakinek érezhetik magukat, s ahol valamiféle választ találnak az őket foglalkoztató/nyomasztó kérdésekre. Ez az oka annak, hogy számos (és növekvő számú) fiatal a biztos – és végeredményben kizárólagos és egysíkú – identitást kínáló kitalált magyar nemzeti múltba, vagy valamilyen fundamentalista vallási közösségbe menekül. Ezek a fiatalok ugyanis az egzisztenciális biztonság(érzet) és a kiszámíthatóság reményében – valamilyen akol melegéért – hajlandóak vállalni az önkéntes szolgaságot is, mert számukra a szabadság nem annyira érték, hanem sokkal inkább egy hatalmas és elviselhetetlen tehertétel.
Megkerülhetetlen tehát a kérdés: Hogyan jutottunk ide, és kik viselik érte a felelősséget?
TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI FELELŐSSÉG
A felelősségkeresésben kizárólag azokat a társadalmi rétegeket – helyesebben szólva elitkorosztályokat[13] − kell számba vennünk, akik az elmúlt több mint két évtizedben a hatalmi, döntéshozói pozíciókat birtokolták, vagy azokra valamiféle befolyással bírtak. Itt természetesen nem a kivételek a fontosak − a fák, akiktől nem látni az erdőt −, hanem az általános trendek; vagyis maga az erdő!
Elsőnek mindenképpen a rendszerváltás időszakában 60 év körüli generációt kell megemlíteni. Ők összességében nézve az államszocializmusban szocializálódtak, és futottak be karriert. A váltáskor tehát már mindenképpen pozícióban volt. Arra törekedtek, hogy befolyásukat megőrizzék, és a lehetőségek mértékében meghatározzák az utódlások kérdését. Ez a teljesen lelkiismeret-furdalás-mentes generáció ma már jórészt kihalt, vagy kihalófélben van. Az ő életpályájuk (pl. Biszku Béla vagy Paskai László bíboros-érsek) azonban azt bizonyítja, hogy valójában semminek nincsen semmiféle következménye.
A második körbe a rendszerváltás pillanatában 40 év körüliek generációja tartozik (sok esetben féltudású, szakmailag gyengén képzett, nemzetközi viszonyításban értékelhetetlen teljesítménnyel rendelkező egyénekről van szó). Ők azzal szembesültek, hogy hirtelen összeomlottak a jól kiszámított/kiszámítható egyéni karrierpályák. Emiatt az elmúlt 20 évet elsősorban azzal töltötték, hogy önmaguknak biztos egzisztenciát, hatalmi pozíció(ka)t biztosítsanak. Jelen pillanatban elsődleges céljuk, hogy „túléljék” a nyugdíjig tartó néhány évet. Ezt a generációt, amely minden területen sikerrel hajtotta végre a kontraszelekciót, ma már önmagán kívül gyakorlatilag senki és semmi nem érdekli.
A harmadik kört a rendszerváltás fiataljai, a 20 év körüliek generációja alkotja. Ennek a korosztálynak a cinikus, gátlástalan és teljesen amorális része gyorsan felismerte, hogy „szemesnek áll a világ”. Ugyanakkor azzal is gyorsan tisztába jött, hogy a siker(esség)hez elengedhetetlen a kapcsolati tőke, a feudális típusú társadalmi hálózatokba való szerves betagolódás. Ők voltak azok, akik minden tekintetben sikeresen alkalmazkodtak az előbbi (40-es) generációhoz, és annak elvárásaihoz. Mondhatni teljesen hozzá idomultak. Ma ők képviselik a megtestesült középszerűséget; ők jutottak hatalmi és döntéshozói pozíciókba – lényegében minden területen. Ők már olyan mértékben kontraszelektáltak, hogy az utánuk jövő generációnak már semmiféle erkölcsi és intellektuális tartása nincsen, és nem is lesz – mert ha érvényesülni akar, akkor nem is lehet!
A rendszerváltás kínálta lehetőségeket felismerő és érvényesülni akaró fiatalok nagyjából kétféle pályát futottak be:
a) Egy részük elsősorban politikai és/vagy társadalmi karriert épített; és ennek köszönhetően, ezt ki- és felhasználva, szerzett vagyont, teremtett biztos egzisztenciát magának.
b) Másik részük a vagyonszerzésre fektette a hangsúlyt. Ellenben a gazdasági, pénzügyi életben befutott – sokszor látványosan felívelő – karrier után most már az azzal összhangban levő politikai és társadalmi hatalomra, befolyásra is igényt tartanak. Ebben nincsen semmi rendkívüli. Egy bizonyos idő elteltével a gazdaságilag megerősödő társadalmi rétegek már az ókortól kezdődően mindig is igényt tartottak a politikai hatalomban való részesedésre.
Ennek fényében világossá válik, hogy ma Magyarországon kíméletlen harc folyik az eliten belül a hatalomért. Az egykori huszonévesek ugyanis negyvenesek lettek, erejük teljében vannak – és hataloméhségük korlátlanná vált! Erkölcsi gátjaik egyáltalán nincsenek. A politikai-társadalmi és gazdasági-pénzügyi hatalmat ma már mindenki együttesen és egyszerre akarja! Ebben a polgárháborús helyzetben értelemszerűen nem politikai ellenfelek, hanem kérlelhetetlen ellenségek állnak szemben egymással. Ez azonban egyáltalán nem zárja ki, hogy időközönként, illetve helyenként, folyamatosan újraosszák a forrásokat és a pozíciókat, a pillanatnyi erőviszonyok függvényében – értelemszerűen várva a kedvezőbb pillanatokat és helyzeteket.
A „sikeres” fiatalokkal szemben ott van a fiatalság többi része; azok, akik semmiféle pályát nem futottak be. Ők tulajdonképpen egy elveszett/elvesztegetett generáció. Egyetlen kilátásuk a túlélés. Ez az a társadalmi kategória, amelynek számtalan tagja biztos, hogy nem éri meg a nyugdíjat. Ha mégis, akkor mindenképp egy nagyon megterhelt lelki-fizikai állapotban. Paradox módon mégis ez az a réteg, amely valamit – erkölcsi és intellektuális vonatkozásban talán a legtöbbet – tehet a mai fiatalokért. Ehhez azonban az szükséges, hogy tudatosuljon benne – elfogadja (!) – az elveszett/elvesztegetett generáció mivoltát.
A rendszerváltás újszülöttjei – a mai huszonévesek – számára a nagy kérdés az, hogy milyen modellt válasszanak? Megítélésem szerint ebben a vonatkozásban tulajdonképpen nincs is kérdés. Teljesen egyértelmű, hogy napjainkban a siker titka a cinizmusban, a gátlástalanságban, az amoralitásban, a képmutatásban és a szolgalelkűségben rejlik. Abban a társadalomban, ahol a férfiasságot lóerőben mérik, tobzódik a primitívség. Valójában semminek nincs értéke, hiszen az egyedüli érték a kapcsolati tőke, a hálózati tagság, a feltétlen lojalitás. Annál is inkább, mivel ebben a (fél)feudális típusú rendszerben az engedelmes és szolgálatkész vazallusnak lehetőséget biztosítanak arra, hogy a maga szintjén ő maga is eljátszhassa a nagyhatalmú patrónus szerepét. Más szóval: aki felfele nyal, annak elnézik, hogy lefele taposson!
Egy ilyen perverz és beteg társadalomban minden erkölcsről és erkölcsiségről szóló diskurzus valójában spanyolfal. Egyetlen funkciója a valóság elkendőzése. Tulajdonképpen senki nem hisz benne, senki nem gondolja komolyan – de mindenki megjátssza és rájátszik![14]
KERESZTÉNY EGYHÁZAK
Világosan kell látni, hogy az egyház/egyházak szerves részei a társadalomnak; semmiképpen nem tudják kivonni magukat a társadalomban végbemenő, munkálkodó folyamatokból. Számolniuk kell magának a társadalomnak a valós állapotával. Ez igaz az ókorra, amikor a kereszténység egy felfele ívelő pályán mozgott − és ugyanúgy igaz a mára, amikor a magyar kereszténység csak vergődik, mert képtelen megújulni.[15]
„Ha egy összeomlott rendszer [történetesen az államszocializmus] olyan társadalmi berendezkedést hagy hátra súlyos örökségként, ahonnan tartósan száműzték a keresztény mentalitást, a becsület és tisztesség, az emberi méltóság és megbecsülés fogalmait, emellett hosszú évtizedeken át tudatosan hamis eszményeket bálványoztak, akkor az e rendszerben született nemzedéknél teljesen hasztalan apellálni a keresztény szeretetre és belátásra, a tisztességtudatra és nemeslelkűségre. Hogyan, honnan teremjenek elő, amikor ezeket a leváltott – és még mindig le nem tűnt – hatalom oly eredményesen kitörölte a társadalom tudatából és stílusgyakorlatából? Ráadásul önmagára nézve komoly veszélyt látva – és jogosan! – a művelt és szabad gondolkodásban a kommunista diktatúra mindent megtett annak érdekében, hogy minél engedelmesebb és szűkebb látókörű, primitív igényű és minden intézkedésre éljenzéssel reagáló tömeget teremtsen.”[16]
Mindez természetesen érvényes a keresztényekre is. Annál is inkább, mivel hazánkban ma egyre divatosabb a keresztény jelzőt cím(ke)ként vagy mázként használni – mindennemű (intellektuális, spirituális és erkölcsi) tartalom nélkül. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az egyházak intézményi struktúrái megmerevedtek. Emiatt folyamatosan elveszítik azokat a dinamikus egyéniségeket, akik képesek lennének életet vinni a rendszerbe. A kontraszelektáltak körében ma már nincsenek sem reformerek, sem pedig disszidensek. Az egyházak szeretnének küzdeni, harcolni – de valójában nincs ki és mi ellen. A közönyös és érdektelen társadalmat – amelyet a politika a permanens háború állapotába juttatott – az egyházak harca hidegen hagyja. Érdeklődését csak vonzó javaslatokkal, a közjót és a társadalmi igazságosságot érintő markáns megnyilatkozásokkal lehetne felkelteni. Erre azonban a keresztény egyházak nem igazán képesek, mert egyszerűen nincs rá emberük: intellektuálisan és spirituálisan leépültek! Azok a személyek, akik esetleg mégis tehetnének valamit, többnyire az intézmények szövevényes és fojtogató hínárjaiban vergődnek – teljesen értelmetlenül, és kilátástalanul. Világosan kell ugyanis látni, hogy a felvázolt magyar generációs problémák az egyházakat is érintették/érintik; az egyházakban is hasonlóképpen működtek és működnek.
Ebben a helyzetben és társadalmi környezetben egyáltalán nem meglepő – azt is mondhatni szinte törvényszerű –, hogy az egyházakat megkísérti a politikai hatalom oltalmazó szárnyai alá való menekülés vágya. Ennek elsődleges oka az, hogy az egyházak – különösképpen a katolikus egyház – az államhatalom támogatásával akarják visszaszerezni az elveszített vagy erősen megrendült társadalmi pozícióikat. Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy az egyházak (mint intézmények) a kiszámíthatatlan hívek helyett az Államtól várják a működésükhöz elengedhetetlen biztos és kiszámítható anyagi forrásokat. Ily módon ugyanis gyakorlatilag függetleníthetik magukat a különben is „kiskorúnak” tekintett hívektől. Az Államnak pedig – az anyagiakért cserébe – ideológiai szolgáltatást kínálnak, illetve szerepet vállalnak a társadalom hatékonyabb ellenőrzésében, irányításában és befolyásolásában.
Amennyiben ókori párhuzamot keresünk a jelen helyzetre, akkor óhatatlanul az egykori római birodalmi vallásra kell gondolnunk. Ma a magyar „történelmi” kereszténység / a (protestáns és katolikus) keresztény egyházak is hasonló szerepbe és helyzetbe kerültek. Elveszítették hitelüket és vonzerejüket, nem képesek biztosítani a modern és plurális társadalom kohézióját, alkalmatlanná váltak arra, hogy a kereső emberek spirituális igényeit kielégítsék, egzisztenciális kérdéseiket − honnan jöttünk? merre tartunk? mi célból vagyunk a világon? egyáltalán mi az élet, az emberi lét értelme? − megválaszolják. Hiába minden hatalmi támogatás, mert hosszabb távon a társadalmi folyamatokat már nem lehet visszafordítani. Minden gátépítési kísérlet csak a nyomást növeli. A kereszténység ugyanis, mint ideológiai rendszer (vagyis mint a létre vonatkozó globális magyarázat), kizárólagos. Önmagán kívül igazából senkinek és semminek nem engedélyez létjogosultságot! A kereszténységre alapozott társadalmi és politikai rend tehát értelemszerűen csakis olyan erkölcsi rend lehet, amely a tekintélyelvűségre, és egy álságos szexuáletikára helyezi a hangsúlyt. Ez egyenesen vezet majd vissza a korai középkorba.[17] A társadalmi igazságosság helyett mindenképpen a jótékonykodás kerül előtérbe. Ennek kettős haszna van. Egyrészt életben és féken (kiszolgáltatott, függő helyzetben) tartja a kriminalizált szegényeket; másrészt társadalmi presztízst biztosít a jótékonykodónak.
Ezt a fajta „keresztény” világot azonban csakis hatalmi eszközökkel lehet megvalósítani, és főképpen fenntartani. Hiszen egyéni szinten az egyháziak nem csekély számának életvitele, magatartása, gondolkodásmódja tulajdonképpen beszédes bizonyítéka annak, hogy ők maguk sem hisznek az általuk hirdetett Isten létezésében. Amennyiben ugyanis az elsődleges cél a karrierépítés, az anyagi javak felhalmozása, a minél jobb életszínvonal biztosítása és a hatalomszerzés – akkor teljesen értelmetlen és hiteltelen üdvösségről, túlvilági boldogságról beszélni. Ebben az esetben ugyanis az egyháziak nem annyira ideiglenes vándorok itt a Földön − ahogy azt hirdetik, és másoknak életmodellül szorgalmazzák −, hanem az örökkévalóságra berendezkedni szándékozó állandó itt lakók.
A közreménykedéssel ellentétben a diskurzus és a valóság közötti hatalmas szakadék, az emberekre ráerőszakolni szándékozott erkölcsi-társadalmi rend nem annyira a társadalom megújulását, hanem sokkal inkább a társadalom egyre szélesebb és jelentősebb szegmenseinek a radikalizálódását, erőteljesen vallás-, és főképpen keresztény-ellenessé való válását fogja eredményezni. Mindez azoknál fog a legmarkánsabban jelentkezni, akik egzisztenciális okokból képmutatásra, alakoskodásra, szolgalelkűségre kényszerülnek. Ezek az emberek meggyűlölnek mindent és leginkább önmagukat. Az elfojtott gyűlölet és a felhalmozódó frusztráció alkalmas pillanatban − az állami erőszakszervezetek megtorló hatalmának megrendülésekor − nagy eséllyel torkollik majd nyílt erőszakba!
Megítélésem szerint a magyar keresztény egyházak fel sem mérik, hogy a pillanatnyi anyagi és hatalmi előnyökért mit kockáztatnak menthetetlenül elveszíteni a jövőben!
A JÖVŐ
Történészként − és laikusként − nem érzem feladatomnak, hogy jövőképet kínáljak a hazai kereszténységnek/egyházaknak. Azt maguknak az egyháziaknak kell kidolgozni! A jövőjük ellenben mindenképpen olyan lesz, amilyennek azt megalapozzák a jelenben.
A történész elsősorban elemzésre, a történelmi folyamatok és az összefüggések megértésére és megértetésére vállalkozhat. Eredményeit, következtetéseit figyelembe vehetik, felhasználhatják, de ugyanakkor vissza is utasíthatják.
Ettől függetlenül egy dolog mindenképpen nyilvánvaló számomra: az ókeresztény kor egy olyan kincsesbánya, ahonnan ihletet lehet meríteni a mai korban is. Ez azt jelenti, hogy elsősorban a módszert lehet eltanulni. Azt, hogy egy adott korban miképpen lehet – és kell – megoldásokat találni a jelentkező problémákra, megválaszolni a felmerülő kérdéseket. Ennek azonban alapfeltétele a hitelesség, vagyis az erkölcsi, intellektuális és spirituális képességeknek az ötvöződése.
Azt is szükséges lenne tudatosítani, hogy az intézmény és az államhatalom, a politikai hatalmi támogatás csupán megtartani képes, ideig-óráig, de megújítani semmiképpen. Lassíthatja ugyan az erodálódást, ellenben hiteles személyiségek hiányában képtelen megállítani a lassú leépülést. Teljesen értelmetlen tehát a megújulásban reménykedni. A tartalom nélküli forma ugyanis nem több látszatlétnél ― még akkor is, ha az egyfajta látványossággal, társadalmi láthatósággal párosul!
JAKAB ATTILA
[1] J. Appleby – L. Hunt – M. Jacob, Telling the Truth about History, New York, 1995, 9. old.; idézi: Berend T. Iván, Kisiklott történelem, Budapest, 2003.
[2] Bővebben kifejtve lásd Jakab Attila, „A szolidaritás eszménye és gyakorlata az ókeresztény közösségekben”, Egyházfórum 22. (8. új) évf., 2007/2, 3-7. old.
[3] A válságra és a társadalom átalakulására vonatkozóan lásd Alföldi Géza, Római társadalomtörténet, Budapest, 2000, 153-204. old.
[4] A kereszténység teljes történetét felölelni és tárgyalni hívatott magyar „egyháztörténet-írás” (amennyiben egyáltalán létezik ilyen) elmaradását legbeszédesebben az egyház intézményes fejlődésére vonatkozó szakirodalom teljes hiánya mutatja. Ezt a problémát a magyar egyházi „történészek” még csak tudomásul sem veszik (lásd pl. Marton József, A keresztény ókor, Marosvásárhely, 2004; Gárdonyi Máté, Bevezetés a katolikus egyház történetébe, Budapest, 2006). A nemzetközi szakirodalomból lásd pl. Alexandre Faivre, Ordonner la fraternité. Pouvoir d’innover et retour à l’ordre dans l’Église ancienne, Paris, 1992; Uő., Les premiers laïcs lorsque l’Église naissait au monde, Strasbourg, 1999; Uő., Chrétiens et Églises, des identités en construction. Acteurs, structures, frontières du champ religieux chrétien, Paris, 2011; Attila Jakab, Ecclesia alexandrina. Evolution sociale et institutionnelle du christianisme alexandrin (IIe et IIIe siècles), 2. javított kiadás, Bern − Berlin, etc., 2004.
[5] Vélelmezett keletkezési ideje a 2. század vége, a 3. század eleje; származási helye pedig Kis-Ázsia.
[6] Lásd pl. Puskely Mária, A monachizmus kezdetei a Római Birodalomban, 3-5. század, Debrecen, 2001.
[7] Lásd pl. Joseph Canning, A középkori politikai gondolkodás története, 300-1450, Budapest, 2002. Az eltérő fejlődési folyamatra vonatkozóan lásd Jakab Attila, „Keresztény Európa?”, Egyházfórum 18. (4. új) évf., 2003/1-2, 4-9. old.
[8] Külön kutatást érdemelne, hogy a magyar hittankönyvek és pedagógiai segédeszközök által kínált történelmi tárgyi ismeretek milyen viszonyban vannak a nemzetközi kutatási eredményekkel.
[9] L. Sztárayné Kézdy Éva, „Általános közérzet, elégedettség a jelenlegi élettel”, in: Rosta Gergely – Tomka Miklós (szerk.), Mit értékelnek a magyarok? Az Európai Értékrend Vizsgálat 2008. évi magyar eredményei, Budapest, 2010, 17-51. old.; itt: 20. old.
[10] L. Edward L. Bernays, Propaganda. With an introduction by Mark Crispin Miller, Brooklyn (N.Y.), 2005.
[11] Afganisztán és Irak esetében a hivatalos nyugati hazugságok ma már teljesen nyilvánvalóak. Nem véletlen, hogy Európának – és a vele azonosított kereszténységnek – a muzulmán világban lassan-lassan nincsen semmiféle becsülete és hitele.
[12] L. pl. Szilágyi Gyula, Megbukott az iskola?, Budapest, 2004. De mit is lehet várni egy olyan országban, ahol az önmagukat kereszténynek nevező értelmiségiek (diplomások) és politikusok igen jelentős részének nincsen semmiféle értékelhető tárgyi tudása magáról a kereszténységről. Magyarországon egy adott kérdésben tekintély- és normatív igénnyel megnyilatkozni nem feltétlenül igényel tudást.
[13] Horváth Sz. Ferenc nyomán „az elithez tartozónak fogjuk fel »azokat a személyeket, akik hosszabb időn át nagyobb népességcsoportok specifikus elvárásai számára vonatkozási pontként szerepelnek, és így döntéshozatalukban és helyzetértékelésükben véleményalakító, sőt cselekvést befolyásoló erővel bírnak, mert ők maguk általában privilegizált cselekvési lehetőségek, sőt források birtokában vannak«”. Anton Sterbling, „Elitenwandel in Südosteuropa. Einige Bemerkungen aus elitentheoretischer Sicht”, in: Wolfgang Höpken – Holm Sundhaussen (szerk.), Eliten in Südosteuropa. Rolle, Kontinuitäten, Brüche in Geschichte und Gegenwart, München, 1998, 36. old. Idézi Horváh Sz. Ferenc, Elutasítás és alkalmazkodás között, Csíkszereda, 2007, 28. old. Itt elsősorban a gazdasági, a politikai és a kulturális életben befolyással bíró és meghatározó szerepet játszó személyekről van szó. Nem kizártak az átfedések és az összefonódások, illetve a konkurenciák sem. Ez egy rendkívül képlékeny világ, amelyet elsősorban az (egyéni és/vagy csoport) érdekek és az érdekszövetségek határoznak meg.
[14] L. Jakab Attila, A magyar erkölcsi válság, és ami mögötte van”, Egyházfórum 25. (11. új) évf., 2010/6, 9-14. old.
[15] A kérdés szélesebb körű kifejtésére lásd Jakab Attila, Vergődésben. Magyar kisebbségek „történelmi” egyházai az átalakuló Európában. Problématár, Budapest, 2009.
[16] Riskó Mariann, Az eskü mindvégig kötelez. A Kárpátaljai Görög Katolikus Egyház kálváriája (1944 –1991). Tanulmány, Ungvár – Budapest, 1995, 31. old.
[17] A „keresztény” Magyarország tulajdonképpen Észak-Koreával és Szaúd-Arábiával kerül testközelbe!