Mi a különbség az áldozat és az abúzust elszenvedett sorstársakat segítő aktivista nézőpontja között? Mennyiben segítené egy, az eddigi eseteket számba vevő országjelentés hazánkban a gyermekvédelem ügyét? Milyen előrelépés történt, és mivel adós még ezen a téren a katolikus egyház? Interjú Pető Attila egykori áldozattal, a Gyerekasztal Munkacsoport tagjával. A kérdező Gégény István teológus szintén a testület tagja. A beszélgetés az Egyházfórum 2025/4. számában jelent meg.
– A közvélemény téged az első olyan személyként ismert meg, aki magyarországi egyházi visszaélés áldozataként névvel és arccal vállalta a vele történteket. Több év eltelt a nyilvánosság elé lépésed óta, egy ideje gyermekvédelmi aktivistaként tevékenykedsz. Hol fordult át a hozzáállásod, mi a különbség az aktivista és az egykori áldozat nézőpontja között?
– Egy abúzust elszenvedett személynek legfájdalmasabb kísérője, társa a csend. Az a csend, amiről egy ideig azt gondolják az áldozatok, hogy biztonságérzetet ad. Idő kellett hozzá, míg a saját esetemben felfedeztem, hogy ez a csend valójában épp kiszolgálja azt a rendszert, amelyen sokakkal együtt én is változtatni szeretnék. Az áldozati lét a fájdalomra fókuszál, az aktivizmus viszont arról az erőről szól, ami képes olyan folyamatokat indukálni, amelyek képesek kezelni a katolikus egyházon belül is tetten érhető problémát. Ha fenntartjuk a csend, az elhallgatás kultúráját, ezzel az áldozatok szégyenérzetét erősítjük és az elkövetők rejtőzködését segítjük. Mindenféleképpen változtatni akartam ezen. A történetemben valószínűleg erőteljesen szerepet játszott, hogy amikor úgy döntöttem, aktivizmussal szeretnék foglalkozni, jócskán benne voltunk az úgynevezett kegyelmi ügy időszakában. Úgy gondoltam, ez a feszült társadalmi helyzet alkalmas arra, hogy végre történjen valami abban a kérdésben, amely nemcsak az egyházi gyermekvédelmet, hanem az egész országot érinti. Az aktivizmusban a fókusz eltolódik a személyes történetről a rendszerszintű kérdések felé. Már nemcsak az számít, mi történt velem, hanem az is: hogyan lehet megelőzni, hogy ez másokkal megtörténjen. Az aktivista nézőpontjában megjelenik a felelősség, nemcsak a saját életéért, hanem azokéért is, akik még nem tudnak, nem mernek beszélni. Az áldozat azt kérdezi: „Miért történt ez velem?” Az aktivista pedig azt: „Mit tehetek, hogy ez ne történjen meg mással?” Ez az átfordulás – az egyéni fájdalomból a közös cselekvésbe – nem jelenti azt, hogy az ember maga mögött hagyja a sebzettségét. Inkább azt jelenti, hogy megtanul együtt élni vele, és közben másokért is felemelni a szavát.
– A te történeted azt üzeni, hogy egy külső változás is elősegítheti az áldozatok személyes hozzáállásának megújulását.
– Így van. Viszont sokszor felmerül bennem, hogy miért várják el az áldozatoktól a nyilvános megszólalást. Hiszen a hiszterizált közállapotok a legkevésbé sem azt üzenik, hogy aki egy ilyen történettel kiáll a fényre, az biztonságot, egyáltalán kellő figyelmet, tiszteletet kap. Ezért is nagyon bántó, amikor valaki a gyermekvédelem ügyét csak eszközként használja, akár politikai célokra, akár valakinek a tisztára mosására. Ez kisajátítás. A gyermekvédelem nem retorikai lehetőség, hanem a valóságos élet terepe, és azoké, akik csendben próbálnak gyógyulni. Ha a nyilvánosság nem tudja ezeket a megszólalásokat alázattal és felelősséggel kezelni, akkor nem az áldozatok maradnak adósak a társadalomnak, hanem fordítva.