A jövő misztikusa

Megjelent az Egyházfórum 2005/3. számában

 

Életében az egyház elnyomta, halála után (1955. április 10) azonban, írásai megjelenését követően, egyik napról a másikra világhírű lett. A II. Vatikáni Zsinat inkább rosszul, mint jogosan rehabilitálta. Azóta halálra hallgatták, majdnem elfelejtették a francia jezsuitát és evolúció-kutatót, Pierre Teilhard de Chardent, akinek tanítása ma égetően aktuális.

Teilhardot az evolúciótól átitatott istenképe, egy globalizálódó világról alkotott víziója, a vallások fejlődésének követelése és a szeretet, mint a fejlődés őserejének megtapasztalása, a jövő misztikusaként állítják elénk, akit újra fel kell fedeznünk.

Még ma is feltehető a kérdés, hogyan egyeztethető össze a tudás és a hit. Teilhard számára ez a kérdés radikális módon válaszolódott meg. Amikor biológiát tanult azzal az egyházi megbízással, hogy a darwini evolúciós elmélet ellen harcoljon, az ő számára azonban az evolúció révén a teremtés titka nyilvánította ki magát. A Teremtő nemcsak „az evolúció Istene” – eredet, energia és a teremtés célja –, hanem Ő maga is tevékenyen részt vesz az evolúcióban, a legalapvetőbb részecskétől a kozmosz mérhetetlen távlatáig, a növény és az állatvilág bioszférájától az emberi lélek nooszférájáig. Isten szolidaritásból és szeretetből nyilvánítja ki magát mindenhatóságában, és aláveti magát az evolúció törvényének. Osztozik a magasabb rendű élőlények életében és halálában. Amikor eredeti létmódjához, mint Teremtő, még a teremtmény létmódját is, aki az evolúció része, magára veszi, ezáltal maga is „Istenné válik az evolúcióban”.

Teilhard szerint Isten emberré válásának Krisztusban ez az evolúciós, kozmikus jelentése. Isten garantálja, ha az ember, mint a földi evolúció felelős képviselője az isteni közreműködést és odafordulást elfogadja, akkor a teremtés ezen ágának a végérvényes sikere, a misztikus esküvő teremtő és teremtett között garantált, ahogy a misztikusok mondják. Éppen ezáltal az együtt-működés által, ami Őt leleplezi, változik át Isten valamilyen módon azzal, hogy minket bekebelez, írja 1950-ben, Az anyag szíve című munkájában. És 1955-ben provinciálisának, Raviernek: „Krisztus a kereszten a legtökéletesebb kifejezése egy istennek, aki ‘az evolúció Istene’…azaz egy megistenülő és krisztusivá váló Isten, aki ugyanakkor minden felett és minden előtt van”. Ezzel az evolúció által átitatott istenképpel, ami számunkra a teremtés csodáját éppoly érthetővé teszi, mint folyamatának természet adta vesződségét, Teilhard éppen úgy helyet ad a költők, gondolkodók és „a közönséges emberi értelem” sejtéseinek, mint ahogy továbbvezeti a bibliai gondolatokat is. Így például Pál beszédét a görögök előtt, az Areopagoszon: „hogy keressék Istent, hátha rátalálnak, míg utána tapogatóznak, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Benne élünk, mozgunk és vagyunk, amint ezt már egyik-másik költőtök is megmondta: az ő fiai vagyunk” (ApCsel 17,27.28). Ezek közé a költők közé tartozik Goethe is, aki, mint Teilhard, egy szenvedélyes természetkutató volt, és egy hasonló istenképre jutott.

Ez az „Isten az evolúcióban” Teilhard számára nemcsak tudásának és hitének tárgya maradt, hanem a mindennapi tapasztalatok istenélménye lett. Teilhard geológusként és paleontológusként Ázsia és Afrika sivatagaiban terepkutatásai során kenyér, bor és oltár nélkül „misézett” a világ felett: „mindenben, amivel ma találkozom, mindenben, ami velem ma történni fog, és mindenben, amit ma véghezviszek, Rád vágyom és Téged várlak.”

A globalizáció misztikája

Ha az evolúció még nem zárult le, akkor felmerül a kérdés: merre tart a további fejlődés, mi felé kényszeríti az „Isten az evolúcióban” a teremtést? Teilhard válasza: az emberiség egyesülése felé, a globalizáció felé, melynek kezdetét még megélte, melynek tempója ma már lélegzetünket folytja vissza. „Azzal egy időben – írja Teilhard már 1945-ben, Az emberi planetizáció című írásában –, ahogy a föld öregszik, élő bőre még gyorsabban húzódik össze. Az emberiség utolsó napja a föld legnagyobb mértékű összehúzódásával és önmagába való betekeredésével fog egybeesni.” Ez nem „filozófiai spekuláció, hanem biológiai perspektívánk kitágítása”, gondolkodásunk és tervezésünk, akaratunk és szabadságunk perspektívájában. „Egyetlen rasszista, szociális vagy vallási választófal sem tűnik e vonzóerő számára áttörhetetlennek.”

Mert ez az „Isten az evolúcióban” vonzóereje, akinek a globalizáció saját magát köszönheti. Isten – írja Teilhard 1946-ban, a pekingi francia nagykövetség diplomatáihoz – a világegyetem szívében „a konvergencia egy isteni központját” képezi, „az omega-pontot”, ami „állandóan sugárzik, s melyet eddig csak azok tapasztaltak, akiket mi misztikus embereknek nevezünk”. Az emberi réteg misztikus befogadóképessége vagy áteresztőképessége egyre nagyobb lesz, és egyre több ember fogja magát a globalizáció érdekében aktivizálni.

„Az emberiség felett még egy szintnek, még egy térnek ki kell nyílnia a fejlődés számára. Mindenkinek közülünk el kell tudnia mondani, hogy azért dolgozik, hogy a világegyetem benne és rajta keresztül egy magasabb fokra emelkedjen. A föld munkásainak szívében egy új energiaimpulzus tör föl. Az egész nagy emberi organizmus leküzdi a vonakodás rövid pillanatát, felzúg és teljes erővel újra nekilendül. Az élet planetizációjának eszméje és reménye valóban messze több, mint egy biológiai spekuláció. Jelenleg számunkra ez még szükségszerűbb, mint egy új energiaforrás oly nagy felhajtással célzott felfedezése, mert csak ez tudja, ennek kell a lelki tüzet hoznia, ami nélkül minden más (oly sok fáradtsággal kifejtett) anyagi tűzforrás a föld felszínén kialudna: a cselekvés örömét és az életkedvet.”

 

A vallások evolúciója

Teilhard számára azoknak a vallásoknak, amelyek azzal az igénnyel lépnek fel, hogy Isten akaratát ismerik, elsőként kellene a globalizációt hirdetniük, elősegíteniük, és arra ügyelniük, hogy a globalizációnak emberi arca legyen, és ne váljon a gazdasági kihasználás és a totális elnyomás eszközévé. A szóban forgó vallások azonban csalódásra adtak okot már Teilhard idejében ugyanúgy, mint ma is.

„A Kelet nem tetszett nekem, mert számára nincs értéke a természet fejlődésének, és nem hagy neki teret.” És a Nyugat? A Nyugat számára a lélek egy átutazó vendég a világűrben, és az anyag foglya. „Az üdvösség műve az individuális siker magánügyévé vált, anélkül, hogy a kozmikus evolúcióval törődne”, panaszkodik Teilhard 1934-ben írott Hitem című művében.

Ehelyett a hívőknek, elsőként a keresztényeknek, szeretniük kellene az evolúciót, és magukat be kellene vetniük érte. Az Isten és embertárs szeretetének törvénye, írja Teilhard 1945-ben, Kereszténység és evolúció című művében, így kellene, hogy hangozzon: „Szeresd Istent a világegyetem eredetében és azon keresztül, valamint az emberiségen keresztül.” Az imádságnak, az istentiszteletnek és a szentségeknek kozmikus dimenziójuk van. Istennel „a magasságokon, szélességeken, mélységeken, a tér és az idő organikus erőinek sokaságán keresztül kommunikálni”, ahogyan ezt Teilhard „világ feletti miséiben” praktizálta.

Az evolúció elismerése, mint Isten útja a teremtéssel való egyre mélyebb egyesülés felé, magukat a vallásokat is mozgásba, evolúcióba kellene, hogy hozza.

Összhangban az evolúciós fejlődéssel, a vallásoknak teokratikus struktúrájukat demokratizálni kellene, merev dogmáikat tovább fejleszteni, törvényeikkel pedig a szeretet kiteljesedésének szolgálatába állni. Már 1921-ben így ír Teilhard: „A pápa és minden püspök együttesen sem képes arra, hogy nekünk elmagyarázza, mi lakozik Krisztusban. Krisztusnak (élete, tudása) minden időkre az egész egyház (hívők és pásztorok) a letéteményese. Ahhoz, hogy Krisztust végre megértsük, minden keresztény erőfeszítésére szükség van az idők végezetéig. Egy zsinat sem tudná ezt a hosszú érési folyamatot lerövidíteni… A dogma úgy fejlődik, mint egy ember, aki 40 évesen is ugyanaz, mint 10 évesen, de akinek külseje 40 éves korában nem vezethető le 10 éves korában való kinézetéből.”

 

A szeretet, mint az evolúció ősereje

Az evolúció kutatása által Teilhard számára Krisztus, mint Isten kozmikus és evolúciós arca nyilvánult meg. „Ez az én hitem – írta két nappal a halála előtt, 1955 nagypéntekén, New York-i száműzetéséből, provinciálisának, Raviernek, Lyonba –, amit oly szívesen vallottam volna meg nyilvánosan halálom előtt”. De az egyház által kirótt publikációs tilalom miatt ezt nem tehette.

Teilhard számára a szeretet az evolúció ősereje, hiszen Isten maga a szeretet. „Fizikálisan ez az egy szeretet építi az univerzumot”, írja Teilhard 1936-ban, Pekingben. Ennek legláthatóbb jele az emberek közötti szeretet, különösen a férfi és a nő közötti szeretet. Ez a szeretet is benne foglaltatik az evolúcióban. Így ír Teilhard 1934-ben, a Tisztaság evolúciójában „titkos szerelmének”, Lucile Swannak: meg van győződve arról, „hogy végül meg fogjuk találni egy másik formáját egymás szeretetének. A lelki termékenységet egyre inkább az anyagi termékenység helyére állítani – és végül egyedül általa az egyesülést igazolni. Ez az egyesülés a gyermekért. De lehet ez egyesülés a műért, egyesülés az elvért is? Miért ne? A test ilyen jellegű szellemi használata nem az-e alapjában, amit a moralisták megkérdezése nélkül sok valódi teremtő zseni ösztönösen felfedezett, és alkalmazott? Nem merített-e nem egy élet ebből az úgynevezett tisztátalan forrásból, amelyből ebben a pillanatban is a közöttünk lévő konzervatívok is táplálkoznak?”

Teilhard tudja, miről beszél. Nőkkel való kapcsolataiban megtapasztalta, hogy az emberi ideált a szüzességben és a házasság-mentességben látni, ahogy ezt sok vallás még mindig hirdeti, ellene mond az evolúciónak. „Számomra nem vitatéma – ismeri be Teilhard az 1950-ben írt, Az anyag szíve című művében, „A Női vagy az Egyesülő” fejezetcím alatt –, „hogy a férfi számára, még akkor sem, ha oly nagyon egy dolog, vagy egy Isten szolgálatára szentelte magát, nincs más lehetőség a lelki érettség és teltség elérésére, mint egy bizonyos ‘érzéssel telített’ hatás által, mely nála az intelligenciát érzékivé teszi és, legalább kezdetben, a szeretet erőit felébreszti. Nem kevésbé mondhat le a férfi, egyetlen férfi sem (minden nappal nyilvánvalóbbá váló egyértelműséggel) a fényről, a levegőről vagy a vitaminokról, mint ahogy a nőiségről sem.”

Ugyanakkor a nemek egyesülése csak olyan mértékben gyümölcsöző, ahogy az az evolúció alaptörvényét, vagyis a különbségtételt, respektálja. „Az egyesülés különbséget tesz minden tetszés szerinti területen, függetlenül attól, hogy egy test sejtjeiről van-e szó, vagy egy társadalom tagjáról, vagy egy szellemi szintézis egy eleméről” – írja Teilhard 1940-ben, főművében, Az ember a kozmoszban.

Ennek megfelelően részletezi 1945-ben, pekingi diplomaták előtt, az ideális kapcsolatot: „Behatárolt csoportokon belül (házasság, csapat) mindennapi tapasztalat, hogy az egyesülés, messze attól, hogy az embert lealacsonyítsa, önmagát hangsúlyozza, gazdagítja és megszabadít. Az egyesülés, a lelki és szívbéli egyesülés, nem veti rabszolga sorba, és nem neutralizálja az egymáshoz kapcsolódó tagokat. Hanem szuper-perszonalizálja őket”, nemcsak személyi méltóságukat respektálja, hanem annak kiteljesedését is támogatja.

Így, kicsiben begyakorolva, ez a törvény – „az egyesülés differenciál” –, Teilhard szerint, nagyban is, a globalizáció esetében is érvényes.

„Nos, általánosítsák a jelenséget a földön, mely mérceként szerepel. Képzeljék el, a planetáris összekapcsolódás hatása alatt, ami őket összefogja, végül az emberek ráébrednek az egyetemes szolidaritás értelmére, ami annak természetében és sorsközösségében alapul. És a szörnyűség és mechanizmus minden szörnye, melyeket bevetnek, hogy minket elijesszenek, hogy az előrehaladásban gátoljanak, szétpukkad. Nem lesz sem keménység, sem gyűlölet: a szeretetnek az emberek részéről még ki nem próbált új formáját engedi megsejteni a planetizáció körülöttünk emelkedő hulláma, ami a szeretet ezen formáját hozza magában elrejtve.”

Amit Teilhard 60 évvel ezelőtt, közvetlenül a második világháború után, leírt: ma tudjuk, hogy mily nagyon igaza volt, és hogy milyen messze vagyunk ettől az ideáltól. Ugyanakkor Teilhard nem hagy minket remény nélkül: ameddig szeretünk, addig a legmélyebben egyek vagyunk azzal, „ami a világot legbelül összetartja”, Istennel az evolúcióban.²

Günter Schiwy³
(Komáromi Marianna fordítása)