ERŐSEN SZUBJEKTÍV MEGFONTOLÁSOK A ROMÁNIAI PÁPALÁTOGATÁS KAPCSÁN
Életem során különböző korszakokban és eltérő minőségekben éltem át pápalátogatásokat. 1996-ban ott voltam azon ministránsok tömegében, akik egy kifejezetten kellemetlen, hűvös, esős szeptember 7-én indultak el II. János Pálnak a győri ipari parkban bemutatott szabadtéri szentmiséjére – és bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, aki semmilyen konkrét képet vagy gondolatfoszlányt nem tud felidézni az alkalommal kapcsolatban. Soha nem szerettem a tömeget, a nagy rendezvényeket, ezúttal is csak azért kerekedtem fel, mert volt személyes kötődésem: egyfelől a következő évben készültem belépni a szemináriumba (s hát felbuzdult az illemtudó kötelességérzet: egy leendő kispapnak muszáj ott lennie a Szentatya miséjén), másfelől a pápa a mise keretében megáldotta több épülő vagy építendő templom alapkövét. Ezek között volt az újpalotai plébániatemplomé is (fémkapszula, márványlap, mellékelve egy makett). Az már csak a sors fintora (vagy szimbolikus történés?), hogy a felszentelésre további tizenkét évet kellett várni, s időközben elveszett a „pápai áldás” – de megváltozott a telek, a terv, minden egyéb is…
2000-től a Vatikáni Rádió magyar szekciójának munkatársaként igen sok pápalátogatást sikerült nemcsak nyomon kísérnem, de kommentálnom, elemeznem, a hallgatók számára bemutatnom. A megannyi vizit során voltak messzemenően diplomáciai-reprezentatív pillanatok, de tényleg erős, szívbe markoló, megrendítő momentumok is. Érdekes módon ez utóbbiak leginkább olyan országokhoz kötődtek, ahol a katolikusok más felekezetekkel, más vallásokkal együtt éltek. Ilyenkor ugyanis nem lehetett „zárt körű rendezvényként” levezényelni az utat. Az ökumenikus és a vallásközi párbeszéd mindannyiszor érintette a társadalmi, kulturális találkozások felületeit, a történelmi megbékélés és kiengesztelődés szintjeit is. Adódtak persze drámai helyzetek, különösen az utolsó években, amikor a pápa egészségi állapota némely esetben egyenesen lehetetlenné tette az élő közvetítések folytatását. Egy-egy megszakított beszéd, fogadás olykor épp az elnémulás (s nem az esemény magában hordott jelentősége) miatt égett bele az emlékezetembe.
Manapság a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tv-referenseként felelek a közmédiában megjelenő, „katolikus” címkét viselő egyházi műsorpercekért. Ebben a minőségemben már jóval ritkábban van dolgom a pápával, legfőképp olyankor, amikor valamiféle magyar vonatkozás vagy rendkívüli, egyedi szempont merül fel. Így a szokott és bevett karácsonyi éjjeli mise, a karácsonyi és húsvéti Urbi et Orbi áldás, valamint a nagypénteki colosseumi keresztút mellett közvetítünk néha egy-egy boldoggá vagy szentté avatást. Kiemelt figyelmet nyertek XVI. Benedek pápa lemondásának és a konklávénak, majd Ferenc pápa szolgálatának első történései. Eddig azonban még nem került sor olyan pápalátogatásra, amikor testközelből szakmailag érintve lettünk volna. Nem csoda, hogy noha a műfaj nem volt ismeretlen, mégis izgatottan készülődtünk a romániai-csíksomlyói pápalátogatásra. Bár hozzá kell tennem, s ennek kimondását megköveteli az őszinteség, a kezdetektől fogva rengeteg félelem és szorongás is munkált bennem: hogy fogunk mi, magyarok reagálni, tudunk-e evangéliumi keresztény, hívő katolikus magatartással részt venni mindabban, ami előtt állunk?
SZIMBOLIKUS EREJŰ LÁTOGATÁSOK
A 2013-as, Rio de Janeiróban rendezett Ifjúsági Világtalálkozó több szempontból is vízválasztó volt. XVI. Benedek számára ez az út ígérkezett az év során a leginkább kimerítőnek. Ugyanakkor a német pápa tisztában volt azzal, hogy nagyon sok minden múlik ezen a látogatáson: nemcsak a fiatalok, de egész Latin-Amerika miatt is. Mivel pedig a 2012-es mexikói és kubai út iszonyatosan elfárasztotta őt (éjszakai baleset, ágyból kiesés is érte az idős férfit), ez még inkább megerősítette meggyőződését: elfogyott belőle az a fizikai és szellemi erő, amelyre a szolgálat hordozásához szüksége van (ahogyan ezt 2013. február 11-i lemondó beszédében is megfogalmazta). Mint egy helyütt elmondta, ha idejében lép, lesz még idő egy új Péter-utód megválasztására, aki frissen indulhat neki Brazíliának. Az már a Gondviselés műve volt, hogy ez a riói repülőút egy „szomszédot” röpített vissza a katolikusok majd felének otthont adó szubkontinensre. Jorge Mario Bergoglio maga áldásnak élte meg, hogy „a világ végéről jöttként” ennyire gyorsan mégis közel kerülhet a saját szülőföldjéhez (még ha az ottani látogatására csak később nyílt is lehetőség). A fiatalokkal való együttlét, a konvojból Rio utcáin kiszakadó kis pápamobil, a közvetlen (és biztonságiakat alaposan megizzasztó) találkozás az egybegyűltek tömegeivel nyilvánvalóvá tette, hogy itt többről van szó, mint egy egyházi világeseményen való reprezentatív „fellépésről”. Elkezdhettük megérteni, hogy eltolódnak a hangsúlyok a világegyházon belül: nemcsak földrajzi, de sok más értelemben is. Itt már nem a büszke, nemes Óvilág, a népek nagy Tanítója jött el, hogy kedvesen, szeretetteljesen odahajoljon a „többiek” felé. Róma most már ténylegesen az európaiak szemében „másmilyenek”, „többiek” otthonává is kezd válni, s ettől egyre határozottabban változni kezd a katolicitás profilja.
Ilyen „hangsúlyeltoló” utakra még sor került párszor. 2015-ös bolíviai látogatásakor például Evo Morales elnök egy sarló-kalapácsból megformált keresztet adott át Ferencnek. A képek persze hamar bejárták a világsajtót: volt, aki jó katolikus módjára szörnyülködött és a kommunista Antikrisztust emlegette, mások éljeneztek, s voltak olyanok is, akik csak értetlenül álltak. Mindez azonban jó alkalmat teremtett arra, hogy a pápa többszörösen kifejtse véleményét nemcsak a marxizmus és a katolicizmus viszonyáról, de átvezesse ezt a problematikát abba a tágabb, antropológiai-szociális keretbe, amely mindannyiszor visszaköszön megnyilatkozásaiban. A két nagy eszmerendszer találkozása ugyanis nem pusztán politikai kérdés – már ha komolyan vesszük a kizsákmányolást, a szegénységet, a társadalmi igazságtalanságot s még ezer más valós tényt, amelyről nem szeretünk beszélni.
Ugyanebben az évben újfent a média figyelmének a középpontjába került egy apostoli út: a pápa egy kis Fiat 500L-ben haladt végig Washington D.C.-n. Ahogy az egyik kommentátor megjegyezte: már-már vicces ez a „Mickey egér-autó” a hatalmas páncélozott fekete járművek menetoszlopában. Mégis volt kizökkentő-meghökkentő üzenete. Nem pusztán az alázatot és a szerénységet hirdette a világ egyik leggőgösebb és leginkább nagyzoló hatalmi centrumában, de rávilágított a gondjainkra bízott világért viselt felelősségünk súlyára is. A benzinzabáló, amerikaiak által olyannyira imádott monstrumok között tényleg nevetséges volt a kis topolino (’egérke’). De pont ez a nevetségesség lenne képes megmenteni minket. Erős üzenet ez annak az országnak a fővárosában, amely az egyik leghatékonyabb környezetromboló állam, ugyanakkor a nemzetközi klímavédelmi küzdelem egyik legmegrögzöttebb kerékkötője is egyben.
Amikor a pápa 2016-ban Mexikóba utazott, a havannai reptér tranzitvárójában „futott össze” Kirill orosz metropolitával: a helyszín, a körülmények prófétai-eszkatologikus színezetűek. A hatalom, a politika, a történelem csapdájába esett moszkvai–római kapcsolatok, a tranzitivitás tapasztalata, a zarándokló és bűnös Egyház otthontalansága – megannyi olvasati lehetőség, amely szimbólumszerűvé emeli az egyébként olyannyira prózai és külső erők által determinált pillanatot. De ugyanígy spirituális-teológiai mélységet tár fel például az a kép is, amint 2015-ben – jóval a római pápai bazilikák előtt – Ferenc a Közép-Afrikai Köztársaságban nyitotta meg az Irgalmasság rendkívüli Szentévének a szentkapuját.
Így talán érthető, hogy az aggodalmak mellett egy hatalmas várakozás is szárba szökkent bennem, amikor kiderült: a pápa Romániába látogat, s útja során felkeresi majd a csíksomlyói kegyhelyet.
ÚTON ROMÁNIA FELÉ
Papnövendékként éltem meg II. János Pál 1999-es romániai látogatásának előkészületeit. Mint említettem, nem vagyok a népünnepélyek megszállott rajongója, ezzel együtt még engem is meglepett az a negativitás, bántó élű passzivitás, amelyet az út állítólag katolikus köreinkben a pápával és a tervvel szemben kiváltott. Értettem én mindent, felfogtam az összes érvet – és épp ezért nem tudtam elképzelni, milyen megátalkodottság vakíthat el annyira egyeseket, hogy ne legyenek képesek belátni: a világegyházi prioritási ranglétráján nem a magyar nemzeti érzület áll az első helyen (de még a másodikon sem). Az ortodoxiával való kapcsolatfelvétel első nagy „hőse” VI. Pál volt, aki jó szellemi-lelki társra talált I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárkában: ez lehetővé tette az első, 1964-es találkozást, majd az 1054-es kiközösítési nyilatkozatok 1965-ben megtörtént kölcsönös visszavonását. Azonban itt mintha megrekedt volna minden: a két „első szék” birtokosa közötti testvéri hangvétel nem terjedt át a többi ortodox közösségre. II. János Pál már-már kétségbeesetten kereste az alkalmat, a „rést a falon”, a lehetőséget arra, hogy a többi autokefál egyház vezetőjével is találkozzon. Végül Bukarest mutatkozott készségesnek – persze tekinthetjük mindezt ügyes diplomáciának, ezzel együtt mégsem tagadható: pár év leforgása alatt (az egy Moszkva kivételével) mindegyik pátriárka, illetve vezető metropolita fogadta a pápát.
Mi azonban képtelenek voltunk elfogadni, hogy a katolicizmus és az ortodoxia közötti hidak felépítése akkor és ott fontosabb volt a mi „érzékenységünknél”. Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita – ’Magyarországon kívül nincsen élet, ha van is élet, az nem olyan.’ Rosner Mátyás már a 17. században, nem sokkal később pedig Bél Mátyás is úgy hivatkozik erre a mondatra, mint „ősi magyar közmondásra”. Itt minden a legjobb, legszebb, legértékesebb… Ez az életérzés persze implicit módon azt is jelenti, hogy az egész világon más érv, más logika, más megközelítés nem lehet érvényes vagy helytálló, csakis a magyaroké. A 19. század reformkorának nagyjai, de még 20. századi, világra nyitott értelmiségünk sem kevésszer fog még panaszkodni erre az elképesztően szűk látókörű, végső soron a nemzet túlélését és jövőjét egy nagyon is pluralisztikus világban egyenesen lehetetlenné tevő mentalitásra. Ez a beállítódás szülte meg már 1999-ben az alaphangot: ha a római pápa Romániába jön, akkor jöjjön a magyarokhoz, ne a románokhoz (akiknek a közkeletű jelzőit jó érzéssel le sem lehet írni), s az útja legyen erdélyi, székelyhoni, magyarföldi látogatás, még akkor is, hogyha a terület, amelyen jár, immár több mint nyolcvan éve egy másik államalakulat része.
Azóta eltelt kereken húsz év, de valójában semmi sem változott. Román testvéreink végig tisztában voltak és vannak azzal, hogy minden „pápai” kérdés érzékenyen érinti a magyarokat. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy az eredeti tervek szerint a gyulafehérvári unió centenáriumára, 2018 decemberére akarták meghívni Ferencet. Szerencsére jól működött a vatikáni diplomácia, amely átlátott a szitán, s elkerülte, hogy ennyire nyilvánvaló politikai manipuláció eszközévé tegyék a katolikus Egyházat (amely közben természetesen küzd azért, hogy a román nemzet „testében” megtalálja legitim helyét). Ezért hát azt kell mondanunk, hogy a látogatás 2019-re tolódása egyenesen sikerként könyvelhető el. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a vizitre az ősi csíksomlyói búcsú előkészületi hetében került sor, már egyenesen dörzsölhettük volna a markunkat, dagadhatott volna a nemzeti kebel… Ám mégsem így történt.
AZ AGRESSZÍV KISMALAC TÁMADÁSBA LENDÜL
Mindannyian ismerjük azokat a vicceket, amelyekben az agresszív kismalac egy tökéletesen értelmetlen, mindenki (önmaga) ellenében is destruktív álláspontot tesz magáévá. Ez a durcás kisgyerek mentális állapota, akinek semmi sem jó, aki még abba is belerúg, aki jót tesz vele, s még azt is visszautasítja, amire egyébként oly régen vágyott. 2019 tavaszán én így éreztem magam katolikus honfitársaim körében.
A kezdetektől fogva világos volt, hogy a romániai politika „idegen célokra” is fel kívánja használni Róma püspökének személyét. Ez azonban engem semmilyen formában nem lepett meg: hát nem így működik minden politikus agya? (Nézzünk csak körül a saját közegünkben!) Az megnyugtatott, hogy több forrásból tudtam: a romániai magyar főpásztorok és sokan mások megannyi jelzést küldtek, s ezek bizony célba is jutottak. Nem tudtam elképzelni, hogy egy latin-amerikai viszonyokon szocializálódott, a legszélsőségesebb történelmi korszakokat megélt egyházi vezető ne lenne képes felfogni, megfelelő módon értékelni a viszonyokat. Érdekes módon az idő előrehaladtával még a magyar visszhangok is bizonyítékkal szolgáltak ezen meglátás mellett: apránként elcsitultak a románságot vagy a román nacionalizmust kiszolgáló pápára vonatkozó vádak.
A kukacos elme azonban rendkívül kreatív. Sátáni összeesküvést vélt felfedezni abban, hogy „direkt!” a búcsú előtt egy héttel érkezik a pápa. Magyarellenes gonoszság! Én persze igyekeztem mindenkinek elmondani, hogy az egyházi törvények értelmében pünkösdkor (ami húsvét után a legnagyobb ünnepünk) minden püspöknek a saját székesegyházában, minden plébánosnak a saját templomában kötelessége ünnepelni. (Azt igazán ne firtassuk, hogy az évente megújított csíksomlyói „zarándokbérlettel” utazó [fő]papok miként tesznek eleget ennek a kötelezettségüknek, amely már szombat estére is áll.) A pápának Rómában van dolga minden év pünkösdjén, hiszen ez a hétvége a lelkiségi mozgalmak világtalálkozója, a Lélekáradás sajátos hangulatú és kivételes ünnepe az Örök Városban. Hacsak nem áll fenn fizikai erőszak vagy lehetetlenség, a pápa pünkösd hétvégéjén Rómában lesz. Tehát ha a magyarok csak ekkor hajlandók fogadni őt Csíksomlyón, akkor bizony az örökkévalóság időtlenségi állapotáig kell várakozniuk.
Az mindenesetre több mint elgondolkodtató, hogy miután érkezett egy első jelzés: 2019-ben a búcsút kivételesen egy héttel előbbre hozzák, másnap máris jött a sarkos válasz, miszerint erről szó nem lehet. Hivatkoztak itt erre is, meg arra is, ilyen-olyan történelmi folytonosságra. Az nem számított, hogy a 16. századra visszamenő (történeti gyökereiben ma is vitatott-kutatott eredetlegendájú) fogadalmi búcsút bizony igen foghíjasan ülték meg a századok során a rendíthetetlen magyarok. Igazából az 1990 óta tartó időszak a legstabilabb, a legbiztosabban dokumentált 29 év, amikor rendre tömeges, az egész magyar nyelvterületet érintő pünkösd előszombati búcsújárás zajlik évről évre. Azért fontos ezt tudatosítanunk, mert a búcsú jelentésbeli horizontja is ehhez az elmúlt három évtizedhez kötődik, az őspogányság beszüremkedésével, a nemzeti frusztrációk és komplexusok epeömléseivel és egyfajta „nagymagyarországos”-revizionista romantikával. Hol van itt a katolikus Egyház által jóváhagyott Mária-tisztelet igénye? Milyen hittani-hívő alapon állva áraszthatják el a népnemzeti protestáns testvérek a búcsút (latinul: indulgentia, a szó saját felekezetük szerinti jelentéséről, illetve e gyakorlat bűnösségéről érdemes Luthernél és Kálvinnál érdeklődniük)? Miként válik egy katholikus (egész szerinti, az egyetemeset magába foglalásra nyitott) vallási esemény a kirekesztés, az elhatárolódás, a nemzeti egyedieskedés, sőt olykor a lefojtott harag s gyűlölet ünnepévé? Nem kis horderejű kérdések ezek.
Aztán persze meg lehetett nyugodni: lesz két szombati mise. Az elsőre mehetnek az Antikrisztus imádói, a másodikra viszont Babba-Mária igaz hívei fognak zarándokolni. Milyen tiszta képletet teremt a pápalátogatás: elválik egymástól a tiszta gabona és a pelyva! A legjobban persze azok jártak, akik (a pünkösdi hosszú hétvégét is kihasználva) másfél hetes családi, baráti szünetté, extrán és váratlanul nyert lelki-testi töltődéssé alakították az időt. A ferences atyák is igyekeztek valamiféle spirituális tartalommal feltölteni a két ünnep közötti hiátust.
Úgy gondolom, ez a megkettőzés volt az út egyik legszimbolikusabb eleme. Szent Pál ezt írja az efezusiaknak a zsidók és a görögök viszonyáról: Krisztus „a mi békességünk a kettőt eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében. […] Mint békeszerző, a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte” (Ef 2,14.15–16). Csíksomlyó dupla ünneplése pontosan ezt nem tette meg. Innentől kezdve pedig, mondhatni, prófétává vált a pápa: eljött a Péter-utód, hogy – miként erre a vatikáni orgánumok is többször utaltak – elősegítse a történelmi sebek begyógyulását, a Romániában élő nemzetiségek közötti megbékélést. Közülünk sokan pedig deklarálták, hogy ebből ők nem kérnek. A pszichére való érzékenységgel persze úgy is fogalmazhatnánk: „ők nem állnak még készen erre”, a kérdés azonban csak az: minek kell még történnie, hogy felkészüljenek arra az elengedhetetlen lépésre, amelytől emberré, kereszténnyé és katolikussá lehetne válni? Hogyan lehet egy szent helyet, az isteni kegyelem helyét szó szerint az istentelenkedés színházává degradálni? Miként válhat a katolikus hit gyakorlata a válaszfalat felemelő, nem pedig ledöntő erővé? Ha így van, akkor ez nyíltan szembemegy Krisztussal, Szentírással, mindennel, amiben hiszünk. Erre persze ott a válasz: „ők” a bűnösök, „mi” pedig az áldozatok – erre a koncepcióra azonban már nem ennek az írásnak a keretei között kell reflektálnunk.
Amikor végre elfogadtuk, hogy két mise lesz, s bár átfedésekkel, de két eltérő csoport fog részt venni a két ünnepen, jött a kegyelemdöfés. Bejelentették, hogy a pápai szentmisére kiviszik a templomból a kegyszobrot. Hogy ennek kapcsán milyen vélemények és kommentárok jelentek meg, azt most nem szeretném részletezni. Volt minden Ferenc, csak nem úri gyerek. Eleve kérdéses, hogy egy fadarabnak (legyen akármennyire is megáldva, megszentelve, ez mégis csak szentelmény marad, nem lesz soha több annál) mennyiben nagyobb a méltósága, mint Isten élő képmásának, bármelyik embernek. Az pedig már csak hab a tortán, hogy egy jámbor ihletettségű szobor az Egyház által lesz megáldva (a tárgynak semmilyen „ereje”, aurája, energiája, szentsége nincs önmagában) – most pedig ennek az Egyháznak a látható feje érkezett közénk, tehát egyáltalán nem lenne nehéz iskolás logika segítségével felállítani a kellő rangsort. De sebaj! Tudjuk: ahol elszabadulnak az érzelmek, ott az ész kikapcsol.
KONTEXTUS
A kezdetektől fogva sejteni lehetett, hogy a román katolicizmus számára mennyire fontos a látogatás: az önigazolás, megerősítés, társadalmi elfogadtatás is szerephez jutott itt. Eközben a teljes román társadalom megmutathatta a világnak nyitottságát, sokszínűségét, értékeit. A jövő évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kapcsán bizony elgondolkodtató, hogy mennyire spontán és kreatív módon született meg a pápai út himnusza – miközben nálunk állami milliárdok felélése és bérmunkások hada után három év alatt sem „termelődött ki” az a pozitív üzenet, amely bevinné az országos szintű köztudatba ezt a vallási eseményt. A felkészülési időszak internetes tartalmai egy kisebbségben lévő, mégis eleven, lendületes román katolicizmust mutattak.
A fentiekben tudatosan használtam a „román”, és nem a „romániai” jelzőt, hiszen a magyar közösséget a sebei, a (jogos) félelmei kötötték le. Hisz valóban sor került rengeteg kicsinyes húzásra, amely úgymond paraván mögé szerette volna állítani a romániai katolikusok jelentős részének magyar identitását. Televíziós vonalon is tapasztalhattuk, hogy minden lehetséges ponton akadályozzák a munkát, keresztbe tesznek, a legegyszerűbb kéréseket központi, bukaresti engedélyekhez kötik. Ez nem volt stílusos, nem volt elegáns – és igen, szintén inkább válaszfalat épített, semmint krisztusian ledöntötte volna azt. Mi pedig gyomorgörccsel, lefojtott méreggel, feszültséggel reagáltunk. Úgy érzem, történelmileg annyira traumatizáltak vagyunk, hogy szinte képtelenné váltunk az eltekintő nagyvonalúságra. Mi kénytelenek vagyunk beleállni a legapróbb ügybe is. Számunkra nincsen súlytalan kérdés. Nekünk minden vita élet-halál harc. Mivel én is magyar vagyok, nem tudom tisztán megítélni, hogy tényleg, objektíven így van-e, vagy esetleg szubjektív, nemzedékeken átörökített, társadalmi szinten struktúrákba rögzült frusztrációink és feldolgozatlanságaink keltik bennünk ezt a benyomást. (Józan eszem segítségével mégis a második változatra szavazok.) Mi lett ennek az eredménye? Miközben az előkészítési szakaszban a román szervezők hiperaktívan, mindenre kiterjedő figyelemmel jártak el (s ezért ügyesen meg is találták a gáncsoskodások szinte összes lehetséges pontját), mi eléggé elgyötörten jártuk végig az utunkat. Elismerés és köszönet illet mindenkit, aki magyarként részt vett munkájával, erőfeszítéseivel az út előkészítésében. Ezzel együtt mégis úgy éreztem végig, hogy le vagyunk maradva. S ennek legfőbb oka (szerintem) az egész nemzetet átható lelkesedés hiánya, a pápaellenes gyűlölködésből fakadó árral szemben úszási kényszer nehézkessége volt. Ezt nem terhelhetjük át a románokra, ahogy a saját passzivitásunkért, depressziónkért vagy destruktív viszonyulásunkért sem hibáztathatjuk őket. Esélyt kaptunk Rómától valami nagyra, de jórészt rajtunk állt, hogy ebből mi lett. Nem volt ideális a kontextus, ez igaz. De ez nem ment fel minket a saját reakcióinkért viselt felelősség alól.
A FOGSÁGBA ESETT PÁPA
Furcsa érzéseket hagyott hátra bennem a romániai pápalátogatás. Kicsit úgy érzem magam, mint az egykori győri ministránsgyerek: láttam, hallottam, de nem igazán hatott rám, nem vésődött belém… közben ráadásul még az eső is zuhogott! Amikor megpróbáltam tárgyilagosabban átolvasni a pápa beszédeit, bizony az a benyomásom támadt, hogy patikamérlegen lemért, nanométeres pontossággal diplomáciailag kiszámított megszólalásokról volt szó. Nem tudom, kik és milyen módon jártak el a Vatikánban az előkészületek során, bennem mégis megszületett egy vélekedés, miszerint a pápa s munkatársai egyre inkább feszültnek, túlfeszítettnek érzékelték a helyzetet, ezért mindent megtettek azért, hogy az összes fél, nemzetiség, nyelv, helyszín lehetőleg ugyanannyit és ugyanúgy kapjon. Mindent kiszámítottak, a megállókat, az utazást, a találkozásokat, a megszólalásokat. Mindent-mindent aprólékosan mérlegeltek, túlgondoltak. A folyamatosan felhangzó ellenhangok és negatív vélemények mintha tudat alatt is visszahatottak volna a Szentszékre, azt váltva ki, hogy egy színtelen, szagtalan, jellegtelen látogatás szülessen meg, ahol minden protokolláris szempont, minden nemzeti érzékenység maximálisan tiszteletben van tartva.
Mit jelent mindez? Nem egyebet, mint hogy a helyzet megtiltotta a pápának, hogy önmaga legyen. Az a Ferenc, aki a világ legnagyobb vezetőivel is félelem nélkül szembe tud menni, aki a legrettenetesebb konfliktuszónákba is ellátogat, hogy ott a legmeredekebb kijelentéseket tegye, Romániában annyira szordínóval beszélt, hogy olykor már alig lehetett kihallani a saját, személyes tónusát a felolvasásokból. Mivel nem hinném, hogy a politikusoktól tartott, csak arra tudok gondolni, hogy az emberek, a hívők, a katolikusok eléje tárt izgatottságát, túlérzékenységét igyekezett tiszteletben tartani. Mivel lelki ember, valószínűleg rendelkezik önismerettel. Tudja, hogy egy latin-amerikai közegben olyat is bátran mondhat, amivel nem értenek egyet a hallgatói, mert hát az övéi között van, végül csak megértik egymást. Itt viszont hiányzott ez az érzés. A pápa mondott sok semleges mondatot, nem konfrontálódott, nem robbantott át gátakat, nem döntött le falakat – egyszerűen csak jött, jelen volt, visszafogottan szólt, majd elment. Lehetséges, hogy amikor Péter közénk érkezik, nem igazán találja a talajt a lába alatt? A mi katolicizmusunkban nem érezné otthon, befogadva magát a pápa? Amennyi gyűlöletet árasztanak a magyar katolikusok konstans módon a személye felé, ezen talán nem is kellene csodálkoznunk. Sokkal inkább az a meglepő, hogy ez az érzelmi-emberi helyzet ilyen kézzelfoghatóvá vált.
A pápa tehát fogságba esett. Hogy börtönének mik a rácsai (nacionalizmus, megbetegedett kereszténység, politika stb.), érdemes lenne elemeznünk, mert e ponton már nem pusztán a romániai látogatásról, de a Kárpát-medencei katolicizmus akut állapotáról van szó. Szeretjük ugyan azt hinni, hogy nálunk a vallásosság mély, hagyományos és erős, de aki kicsit is figyel (nem a hangokra, szólamokra, hanem az adatokra, a tényekre), az tudja, hogy mindez önbecsapás. Amiben kiemelkedők vagyunk, s látványosan elkülönülünk a bűnös Nyugattól, az az államilag finanszírozott vallásprojekt. Többen kérdezgetik: eljön-e a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra a pápa? Én mindig azt válaszolom, hogy biztosan nem, hiszen II. János Páltól kezdve a pápák nem szoktak részt venni ezen az eseményen. Másrészt viszont érdemes feltennünk a kérdést: akarjuk-e egyáltalán, hogy eljöjjön? És a romániai út tapasztalatai alapján megszólalhatna-e egyáltalán úgy, ahogy szeretne? Kiengednénk-e őt abból a börtönből, amelynek az ajtaját rögvest rácsapjuk, mihelyst a mi régiónkba tér?
A csíksomlyói misén, a homília elhangzása után az egyik kommentátor azt mondta: szólhatott volna a pápa konkrétabban, adhatott volna valami gyakorlati útmutatást is. Tényleg így van? Megvolt rá a lehetősége? A börtön, amelybe bezártuk, lehetővé tette ezt a számára? Nem éppen mi vettük el a kedvét attól, hogy a világnak ezen a fertályán olyasmit mondjon, ami megrengeti a falakat?
Ezzel együtt volt egy olyan része a szentbeszédnek, amely különösen is hatott rám. Hadd idézzem ezt hosszabban:
Zarándokolni nem más, mint érezni a meghívást és a késztetést, hogy járjunk együtt az úton, kérve az Úrtól a kegyelmet, hogy a régi és a mostani sérelmeinket és bizalmatlanságainkat változtassa új lehetőségekké a közösség érdekében. Azt jelenti: elszakadni a bizonyosságainktól és a kényelmünktől, egy új földi életnek a keresésében, amelyet az Úr nekünk akar ajándékozni. A zarándoklat kihívás, hogy felfedezzük és továbbadjuk az együttélés lelkületét, és ne féljünk a kölcsönös érintkezéstől, találkozástól és segítségnyújtástól. Zarándokolni azt jelenti, hogy belekerülünk abba a kissé kaotikus tengerárba, amely a testvériség igazi megtapasztalásává válhat. Így egy minden helyzetben szolidáris karavánná válunk a jövő építésének érdekében [vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 87]. Zarándoklatunk során ne azt kutassuk, hogy mi lehetett volna (és nem lett), hanem inkább azt, ami ránk vár és nem odázhatjuk el.
A szöveg fenti részlete már a szentmise-közvetítés előtt megmozgatott. Ennek részben az volt az oka, hogy a magyar fordítást kissé tompának, erőtlennek, furcsán finomkodónak éreztem. Már a bekezdés felütése is elgyengül: az olaszban régi és aktuális rancore szerepel, ami lehet ’harag’, ’düh’, (aktív, érzelmi) ’neheztelés’, de nem diplomatikusan megfogalmazott ’sérelem’. A szóból épp az eleven méreg, érzelmi-mentális negatív hatóerő marad így ki. Az Úr pedig nem új földi életet, hanem új földet akar nekünk ajándékozni – legalábbis Ferenc ezt mondta. Ugyancsak furcsa, hogy az olasz mescolare úgy lett fordítva, mint ’kölcsönös érintkezés’. A pápa nem egy angol klubról beszél, ahol az illemtan szigorú szabályai szerint „érintkezünk egymással”, hanem a népek pezsgő világáról! Ez bizony keveredés, elvegyülés! Az már csak ízlés dolga, hogy nem kellett volna-e a ’tengerár’ helyett ’áradatot’ írni. Ugyanakkor a „jövő építése” igencsak félremegy: az eredetiben a ’történelem építéséről’ van szó. Az utolsó mondatot saját fordításban hozom, talán jobban eltalálva a ferenci stílust: „A zarándokolás nem azt jelenti, hogy azt nézzük, ami lehetett volna (de nem volt/lett), hanem sokkal inkább azt, ami ránk vár, és amit már nem lehet tovább elodázni.”
Egy bekezdés, néhány kiemelt fordítói megjegyzés – összességében mégis azt hiszem, hogy emblematikus a helyzet. Voltak itt keményebb szavak, voltak itt a pápa saját stílusából született megnyilatkozások, még ha rácsok mögé zárva is. Ám a magyar közvetítés útjai, a misén felolvasott fordítás és minden egyéb, felpuhította az üzenetet. Mitől, kitől féltünk? Nem hinném, hogy a románok reakcióitól, hisz ők valahogy jobban értik az olaszt, mint mi. Talán épp saját magunktól tartottunk? A „jó magyarokat” szerettük volna megóvni attól, hogy Ferenc felzaklassa őket? Vagy esetleg az erdélyi szervezők féltek az úgynevezett „anyaország” képviselőitől? Ezt talán soha nem fogjuk megtudni. Az is lehet, hogy a félelem tudat alatti szinten munkál. Mindez viszont azt jelenti, hogy a magyar–magyar viszonyok terén borzalmas problémák vannak, s a romániai pápalátogatás lakmuszszerűen megmutatott nemegy törésvonalat. Ám fennáll a lehetősége annak, hogy ez az önmagunkkal szembeni konfliktusunk, a magunkban hordott félelem a legerősebb lánc, amely folyton a kisszerűségeink, középiskolai irodalomtanárom szavával: „löttyös indulataink” fogságába ejti a pápát. Jézus szava szerint: „Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei” (Jn 3,20). Ha tehát akkora gyűlöletet vált ki magyar katolicizmusunk egyes köreiből a pápa, hogy még a látogatását is kiforgatják, megrontják azáltal, akkor ez mégis csak annak a jele, hogy gonoszságok történnek világunknak ezen szegletében.
Megjelent az Egyházfórum 2019/3. számában
„ODA ÉS VISSZA: EGY PÁPA MESÉJE”
A fenti címet Zsákos Bilbótól kölcsönöztem, aki saját kezűleg írta meg (J. R. R. Tolkien csodálatos világában) „egy hobbit meséjét”. Miért jutott eszembe írásom végéhez közeledve ez a gondolat? A gyűrűk ura szerzői előszavát idézem:
…én a magam részéről szívből utálom az allegóriát minden formájában – így vagyok vele, amióta csak koromnál fogva és elővigyázatosságomnak köszönhetően fel tudom ismerni, ha jelentkezik. Sokkal jobban szeretem a történelmet, akár valóságos, akár kitalált, éspedig azért, mert igen változatosan alkalmazható az olvasók gondolataihoz és élményeihez. Sokan bizonyára összetévesztik ezt az „alkalmazhatóságot” „az allegóriával”, de az egyik az olvasó szabadságából fakad, a másik az író uralmi törekvéseiből.
Ferenc pápát kiváló történetmesélőnek ismertem meg. Teljesen mindegy, hogy egy latin-amerikai nyomortelepen beszél a vendégszeretet fontosságáról („Ha hirtelen jön egy vendég, lehet még vizet löttyinteni a levesbe, nem?”), vagy éppen papoknak számol be saját gyóntatószéki élményeiről, esetleg a Szent Péter téren sok ezer emberrel osztja meg életének egyik-másik személyes, „kicsi” eseményét. Ilyenkor éppen azt teszi, amit Tolkien: tartózkodik „az író uralmi törekvéseitől”, és meghívja a hallgatóságot a szabadság próbájára. Elénk tár egy képet, egy érzést, egy gondolatot, amelyen töprenghetünk. Nem fogja helyettünk megadni a válaszokat. Ugyanakkor senki nem tud közömbös maradni vele szemben.
A romániai pápalátogatás a szememben egy igen elgondolkodtató, sok nehéz elemmel terhes, mégsem szomorú történet. Megvannak a maga szép és erőt adó, vidám pillanatai: a pápa jelenléte a felhőszakadásban ázó bukaresti emberek körében, vagy a jászvásári találkozás fiatalokkal, családosokkal. Úgy gondolom, ilyen lehetett a csíksomlyói találkozás is a Caritas házánál a beteg, fogyatékkal élő emberekkel. Az ezekről a pillanatokról szóló beszámolók egy eleven, bensőséges, rövidsége ellenére mégis mély együttlétet írnak le, amely erőforrássá vált megannyi jelenlévő életében. Igen, ez is pápalátogatás, még ha félig-meddig a kulisszák mögött zajlott is. Történet, amelyet érdemes tovább mesélni. Mindez pedig adott esetben segíthet a „nagy események” jobb befogadásában.
Mit adott nekünk a pápalátogatás? Furcsamód van, akinek az volt a baja II. János Pállal, hogy nem ment el Csíksomlyóra – Ferenccel meg az a baja, hogy elment. Itt legyen bárki okos! De ha higgadtan és csöndben végiggondoljuk nemcsak azt, ami történt, hanem azt is, amit a történés kiváltott (akár a negatív érzések, szavak és tettek szintjén), akkor bizony rádöbbenünk: nincs egyetlen érvényes olvasata Ferenc pápa útjának. Feltárul előttünk személyes szabadságunk játéktere. Úgy vélem, a(z ön)reflexió lényegi, hívő és emberi öntudatunkat érintő igazságokra világíthat rá.
Bocsássa meg nekem az Olvasó, hogy az Egyházfórum hasábjait a saját eszmélkedésemre pazaroltam. Én is olvasgatom, újraolvasom a történetet, s próbálok előre mutatót, „történelmet építőt” találni benne. Ha olykor a(z ön)kritika hangja vált is erősebbé, ez alapvetően az aggódásból és a szeretetből fakad. Hiszen Péter, a „testvéreit hitükben megerősítő” (vö. Lk 22,32) jött el közénk, hogy felrázzon minket – s ebből egyesekhez csak a zaklatottság jutott el. Kell, hogy megtaláljuk mindebben az üzenetet, amely magától Istentől érkezik, s elgondolkodjunk. A romániai pápalátogatás bebizonyította: bizony, van miről…
Török Csaba
teológus
egyetemi tanár
Esztergomi Hittudományi Főiskola