Recenziók 2016/2

 

ANNE-DAUPHINE JULLIAND: KÉT KIS LÁBNYOM A HOMOKBAN
Egy anya vallomása

A hihetetlen józansággal, mindenféle hatásvadászattól mentesen megírt könyv jellemzésére a „szívbemarkoló” tűnik a legmegfelelőbb szónak. Kislánya halála után egy fiatal francia édesanya megvallja mindazt, amin a család keresztülment a betegség diagnosztizálásától egészen a kis Thaïs „elmeneteléig”, akinek az Élet nem adta meg azt a lehetőséget, hogy negyedik évét betölthesse.¹ Ez a könyv a negyedik gyermek, Arthur számára íródott, hogy legalább közvetve megismerhesse nővérét, akivel az Élet nem tette lehetővé a személyes találkozást.

Az anyuka harmadik gyermekével várandóssága ötödik hónapjában volt, amikor az orvosok közölték vele a végítéletként hangzó diagnózist. A kislánynak gyógyíthatatlan degeneratív genetikai betegsége van: metakromáziás leukodisztrófia, „amely mindössze egy gyermeket érint több tízmillió közül” (26). Ez azt jelenti, hogy a sejtek nem termelnek egy létfontosságú enzimet, az arilszulfatáz A-t. Emiatt az idegrendszer lassan-lassan lebénul. Megszűnnek a mozgás-, a beszéd-, a látás-, végül pedig az életfunkciók.

A február 29-én született Thaïs éppen aznap, március 1-én töltötte be második életévét. Az anya egyedül ment haza, mivel férjének, a hír tudatával, vissza kellett mennie a munkahelyére. És amikor este a család összegyűlt, hogy a kisfiúnak, Gaspard-nak elmondják a szomorú hírt, a gyermek szavaitól elállt a szülők lélegzete: „Amióta kicsi vagyok, azóta tudom, hogy Thaïs beteg. És azt is tudom, hogy nemsokára öreg lesz” (16). Gaspard pontosan megértette, hogy kistestvére hamarosan meg fog halni! De a gyermek nem rekedt meg a hírnél, mert „a gyerekekben megvan az a kivételes képesség, hogy a könnyeket elfeledve hamar újraélednek. Mert nem a jövő foglalkoztatja őket; teljesen a jelenben élnek” (17). És ebből az édesanya megértette, hogy neki is a jelenben kell élnie, pontosan úgy, mint a gyermeknek. Ebben az élethelyzetben számára világossá vált, hogy „ez nemcsak egyszerűen életforma, hanem a túlélésért folytatott küzdelem kérdése” (18). Anne-Dauphine ezt csinálta végig, szövetségben a férjével és mindazokkal (nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, barátok), akik szeretettel és segítőkészséggel vették körül a családot. Hiszen a fiatal anyának meg kellett tanulnia egy hatalmas leckét: elfogadni mások (például pszichológus) segítségét, megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy másoktól válik függővé! Embert próbáló feladat, mert „egyfajta alázatot kíván, hogy bevalljuk: elérkeztünk a határainkhoz” (29–30). A segítség elfogadásához az embernek a saját gőgjén és büszkeségén kell diadalt aratnia! Thaïs édesanyja megtanult folyamatosan győzelmeket aratni önmagán; megtanulta legyőzni a félelmeit. A legvégén pedig kislányára bízta annak eldöntését, hogy mikor szeretne meghalni. Ehhez azonban azt is meg kellett értenie, hogy Thaïs nem fél a haláltól. Természetesen fogadja. Mint ahogy azt sem akarta, hogy szülei miatta mindent félretegyenek, lemondjanak a saját életükről, mintegy rátelepedjenek. „Nem tudok mindent kontrollálni ‒ írja Anne-Dauphine ‒, mindent kézben tartani. A kislányomnak meg kell adjam a választás szabadságát. Megadom magam… Ez nem jelenti azt, hogy magára hagyom, vagy hogy nem szeretem. Épp ellenkezőleg, ez a legszebb bizonyítéka a szeretetemnek” (198).

A betegség diagnosztizálásától az anya egyetlen célt tűzött maga elé: megengedni, lehetővé tenni Thaïsnak, hogy élvezhesse az életet, megőrizhesse méltóságát, és hogy boldog lehessen. Beteg kislányának csak annyit mondott „Ígérem, kicsikém, csodás életed lesz!” (26). Pedig a szülők a betegség újabb és újabb aspektusaival voltak kénytelenek szembesülni; köztük a fájdalommal.

A pirospozsgás arcú, szőke kicsi Thaïs, a maga két évével, mondhatni, mindent megértett, és elhatározta, hogy élni akar ‒ a végsőkig! Azt az emberi mértékkel mérve nagyon rövid életet, amely számára megadatott. És hihetetlen akaraterővel kitolta az orvosok által neki adott határidőt!

Közben, június 29-én, megszületett Azylis, akinél alig néhány nappal a születése után szintén diagnosztizálták a betegséget. A szülők számára teljesen új értelmet nyert az „elég minden napnak a maga baja” (Mt 6,34). Megtanultak a jelenben élni, mint a gyermekek, mert „az élet napok láncolatából fűződik eggyé” (49). Egyetlen reményük maradt, a csontvelő-átültetés; valóságos versenyfutás az idővel. Amelyhez természetesen hozzátartozott a felelősség és a bűntudat felvállalása közötti döntés meghozatala. Ebben Jean Bernard (1907‒2006), a neves francia orvosprofesszor és akadémikus szavai segítettek: „ha napokat már nem tudunk adni az élethez, akkor vigyünk több életet a hátralévő napokba” (55).

Amikor a kis Thaïsnak elmondták, hogy testvérkéje beteg „szótlan maradt. Majd a baba fölé hajolt és kis karjaival átölelte. Fürkészőn ránézett, és azt suttogta: – Szeretlek, baba. – Csak ennyi” (58). Nem sokkal utána Thaïsnak megszűnt a beszélőképessége; a szülők pedig megtanulták a belső hang, az érzések nyelvét; valamint azt, hogyan tanulhatnak gyermeküktől! Ez tette képessé az anyát, hogy megállapítsa: „Thaïs nemcsak eltűri ezt a betegséget, hanem közben éli a saját életét. Azért küzd, hogy megváltoztassa, amit lehet, és elfogadja a megváltoztathatatlant. Micsoda bölcsesség! Mekkora lecke!” (89).

Azylis érdekében a család összezárt, és mindent végigcsinált. Párizsból leköltöztek Marseille-be, ahol a transzplantációt végezték. Egy addig soha nem látott nagynéni fogadta be őket a házába. Ez alatt az idő alatt az anyának meg kellett tanulnia elszakadnia egyik beteg gyermekétől, hogy a másik megmentésének szentelhesse magát. Az átültetés sikerült, Azylis megmenekült, jóllehet a betegség óhatatlanul nyomokat hagyott benne, amelyekkel időközönként szembesülni kell. De amikor az anya végre először sétálhatott vele, mérhetetlen és leírhatatlan boldogságbuborék vette körül, amelyről lepattantak a dohogó és szitkozódó emberek megjegyzései. Majd a hónapok elteltével Azylis karakteres személyisége elkezdett egyre jobban kibontakozni, és, mondhatni, részt kért beteg nővére ápolásából. Neki is ott kellett lennie minden egyes mozzanatnál.

Mindeközben Thaïs állapota romlott. A szülőknek a szülőség mellett szakápolókká kellett fejlődniük, mert a kislány mesterséges táplálásra szorult. És meg kellett tanulniuk elfogadni egy állandó segítséget, aki a maga szeretetét is beleadta abba, hogy egyben maradhasson az élet által rendkívül megpróbált család.

Thaïs élete utolsó napjaiban lehetővé tette a szüleinek, hogy önfeledt, boldog napjaik is lehessenek, amibe még egy utolsó, közös nyaralás is belefért. És amikor meggyőződött, hogy minden rendben, akkor mintegy megbékélten dönthetett a saját elmeneteléről. Megérezte, hogy szülei megtanulták a lelki fájdalommal való megbékélést, az azzal való élni tudást. Megtanultak kilépni saját, egyéni fájdalmukból, és szülőkként még jobban összekovácsolódtak, mert „nem elég egymáshoz bújni, hogy közelebb érezzük magunkat a másikhoz. Az embernek erőt kell vennie magán még a szenvedés óráiban, hogy odafordulhasson a másik felé. Hogy felszáríthassa könnyeit. Azáltal, hogy megpróbálja megérteni, ő hogyan éli meg a fájdalmát. […] Egymás iránti szeretetünket kifejezve, érzéseinket kimondva, egymást meghallgatva. Együtt érezve a másikkal” (212).

Amíg Thaïs élt, Gaspard, az óvodás kisfiú, a maga részéről szintén mindent megtett azért, hogy húgocskája boldog lehessen, és érezhesse benne az őt nagyon szerető testvért, aki tudatában volt az együttlét rövidségének. Szerinte „nem baj, hogy az emberek meghalnak, csak szomorú” (178). Ez az őszinte gyermeki bölcsesség arra kényszerítette az anyát, hogy feltegye a kérdést: „Hogy lehet az, hogy mi, felelősségtudó, józanul gondolkodó, értelmes felnőttek elvesztettük azt a képességünket, hogy egyszerű szavakkal fejezzük ki magunkat? Ehelyett a látszat kedvéért inkább féligazságokat mondunk, vagy tabuk mögé rejtőzünk” (178). Anne-Dauphine szerint a gyermeknek nem arra van szüksége, hogy megóvjuk, hanem hogy együtt érezzünk vele, és megvigasztaljuk a fájdalmában. „Önmagukban nem a szavak sebeznek meg – írja –, sokkal inkább az, hogyan, milyen hangsúllyal mondjuk őket” (179).

Ez a könyv nem a sajnálatról és a sajnáltatásról, hanem a mérhetetlen szeretet és az Élet erejéről szól. A gyermekek, a gyermeki lélek csodálatos világáról, valamint a családi összetartásról, amelyet a nehézség nem szétbomlaszt, hanem összekovácsol. A segítségről, amelyet alázattal és belátással meg kell tanulni elfogadni. A szenvedés embert formáló erejéről és hatásáról. Arról, hogy az Élet nehézségein csak azok tudnak józanul túllendülni, akiknek belső spirituális tartalékaik vannak; akiket jó, érzelemgazdag, empatikus, emberséges és tapintatos emberek vesznek körül. Ebből a könyvből mindenki erőt meríthet, aki úgy érzi, hogy nála szerencsétlenebb ember nem él e széles földkerekségen. És ezt a könyvet minden kisgyermekes szülőnek kötelező módon el kell(ene) olvasnia! Elsősorban azért, hogy elsajátítsa a gyermek feltétel nélküli szeretetét, a gyermekre való figyelni tudást, illetve hogy megtanuljon tanulni a gyermektől, és felismerje azt, hogy „a hétköznapok megszokott ritmusában élni jó dolog” (205).

Mi az, amit Thaïs megtanított? Hogy „szeretet nélkül az élet kibírhatatlanul üres. Ha azonban szeretünk és viszontszeretnek, bármit képesek vagyunk elviselni. Még a fájdalmat, sőt a szenvedést is” (264). Akik meglátogatták, azok mind-mind kivétel nélkül megéreztek valamit abból a mérhetetlen szeretetből, amely Thaïsban lakott. 2007. karácsony előestéjén halt meg „egyetlen, mélyről fakadó, hosszú sóhajjal” (267), hogy újjászülethessen egy másik Létre.

Budapest, Kossuth Kiadó, 2015, 270 oldal

Fordította Gurbai-Bittó Dóra
JAKAB ATTILA

 

 

KAMARÁS ISTVÁN OJD: FERENC PÁPA-LEGENDÁRIUM

Ferenc pápáról megválasztása óta számtalan írás megjelent már. Ezek sokszor eltérően, néha végletesen különbözőképp minősítik személyiségét és működését. Kamarás István OJD-nek az Egyházfórum Alapítvány és a Luther Kiadó közös kiadásában megjelent könyvében meglepő, egészen sajátos, új ábrázolásban találkozunk vele. Ennek oka a szerző nevében, pontosabban a neve utáni rövidítésben rejlik: OJD = Ordo Joculatorum Dei = ’Isten Bohócainak Rendje’. A rend, amelynek neve a szerző életművében az Ipiapi atya levelei (1992) című regényében² jelenik meg először, saját alapítása. Az eredeti értelmében ’tréfálkozó’ joculator szó kiterjesztett jelentésben lehet mindenféle ’balga’: a megmondós udvari bolondok, Bajazzo és fehérre meszelt arcú bohóctársai meg a nevettetéssel gyógyító bohócdoktorok is azok. Bármelyiket nézzük, szabadon és bátran vállalják magukat, egyszerűek, közvetlenek és leleményesek. Egy kis távolságot tartanak kortársaik tömegétől, de saját bajaikat is képesek sírva-nevetve, távlatból kezelni. Életérzésük, szemléletük a szerző későbbi szépirodalmi műveiben újra meg újra megjelenik. Írásaira többértelműség, játékosság, a képzelet és a valóság sajátos összejátszása jellemző, amint azt az Egyházfórum olvasói szintén megtapasztalhatták.

Így van ez ebben a könyvében is. A téma: Ferenc pápa, a várva várt és kétségbeesetten, keményen elutasított. A pápa, aki maga az ötven éve nagy reményeket keltő II. Vatikáni Zsinat, sőt aki a mai világ új problémáit is magáénak érzi. Egyszerű és közvetlen, bátor, látja és vállalja a gondokat, enyhíteni akarja a világ szenvedését. Új, jobb rendszerek kiművelésén gondolkodik. A legenda műfajának hőse felemelkedik a valóságon. Többet tud, és megfoghatatlan hatalmánál fogva többre is képes. Vagyis csodák kísérik életútját. Ezek mellett a világ korlátozottságai és gyarlóságai, a mulasztások és tévedések még inkább feltűnnek. A Ferenc pápa-legendá­riumra is ez a kettősség jellemző. Játékosság, könnyedség, mély fájdalmakkal, nagy problémákkal.

A menekült Betlehemesben Ferenc pápa egy tengerről érkező, menekült arab szentcsaládot fogad karácsony éjszakáján. Pásztornak odarendel bíborosokat, akik „lámpalázasan” imádkoznak, énekelnek, ajándékot adnak Juszufnak, Marjamnak és Íszának. Igazi betlehemezés! Majd éneklő angyalsereg kíséretében száll fel a család egy vöröskeresztes helikopterrel. Csoda történt? De hát az egész történet az volt!

Ferenc pápa több legendában hozzánk, Magyarországra is ellátogat. Világkörüli útján társával, barátjával, Skorka rabbival lámaháton közlekednek. El lehet játszani a nyelvi nehézségekkel, és közben sok mindent el lehet mondani mai életünkről. A mentők túlterheltek, fáradtak. Különben jobb, ha a hívásnál jelzik, hogy nem holmi hajléktalan a bajba jutott. Igaz, ez Argentínában is így van. Mire odaérnek, meghal a szerencsétlen, Ferenc pápa kézrátétele támasztja fel, vagy szerényebben szólva éleszti újra. A rendőröknek mindent, de mindent adminisztrálniuk kell, az újjáélesztett halálát is. Ezzel a dolgok el is vannak intézve. A pápai kezdőrúgás az argentin öregfiúk és a magyar papi válogatott stadion-újraavatónak szánt mérkőzését a lepusztult, jórészt cigányok lakta Kuruttyóba helyezi át. Ferenc pápa itt is otthon érzi magát, és természetesen segítene. Nem így a vele tartó hírességek, a bíboros, a püspök, a miniszterek. Stadionnal boldogítanák a kis falu lakóit, akik lakható házakat, táplálékot, legalább a gyerekeknek, és jó iskolát szeretnének. Felelőtlen tájékozatlanság, hozzá nem értés? Csak? Elgondolkozhatunk rajta. Az idegennel, kisebbséggel szemben tragikomikusan sok az előítélet, nagy a bizalmatlanság. A KÖZEL-esek pedig mindent kinyomoznak, főleg, ha a keresett maga jelentkezik.

A minden lapján derűvel és áldott rosszmájúsággal átitatott könyvben valóságos tanfolyamon vehetünk részt arról, hogy lehet visszacsempészni, visszaolvasni az evangéliumból tiszteletből (vagy a korában az irodalommal szembeni elvárás miatt) eltávolított humort, így visszahozni bele az élet elevenségét. A nevetés fontos, „a vicc, még a legbanálisabb is […] kicsit transzcendencia” – idézi Peter Bergert. „Az Abszolútumon kívül mindenen lehet és kell is nevetni, mert ha túlságosan komolyan vesszük azt, ami részleges, az […] bálványimádás a javából.”

A szerző azonban nem tér ki a nagyon komoly, sőt kínos kérdések elől sem. Az esztergomi bazilika előtt Ferenc pápa és Skorka rabbi megtárgyalja a magyar Egyház csendjét, „az elmulasztott tiltakozást a növekvő nyomor, a kirívó igazságtalanságok, a kirekesztés, a gyermekszegénység, a társadalmi különbségek drámai növekedése, a milliókat érintő lecsúszás és reményvesztés miatt”. Az előző kormánnyal szemben a Magyar Katolikus Egyház „erkölcsi-világnézeti kötelezettségre” hivatkozva emelte fel szavát, most nem érzi ennek szükségességét, pedig „a politizálás a közjót szolgáló felebaráti szeretet egyik legfontosabb megnyilvánulása”. Az igazságosság jegyében aztán valami jót is találnak, az óvatos Erdő Péter néhány megszólalását, Székely János és főként a szintén OJD-s Beer Miklós püspök működését. A Duna partján, a cipős emlékműnél pedig az egyházak és XII. Pius pápa zsidókkal szemben tanúsított vészkorszakbeli magatartásának vitatható megítélése kerül szóba. A Hajléktalan betlehemesben Kamarás István alkalmat talált arra, hogy beleírja Ferenc pápa élettörténetét. A palermói munkanélküli és a dél-szudáni menekült barátságának története önmagában is megható, az a jelenet pedig, amelyben a két hajléktalan melengeti a velük éjszakázó idős embert, a pápát, hogy: „Meg ne fázzon nekünk itt a kehes tüdejével!”, az egyszerű emberek gondoskodó, szolidáris szeretetének szinte nem e világian szép megjelenítése. A bizarr befejezés, a tömjénezés a raktár bűzének elnyomására aztán visszabillenti az elérzékenyült olvasót a józan valóságba. Az is valóság, hogy a pápa is ember, ő is elronthat valamit, őt is érheti ezért kellemetlenség. Egy szerencsétlen hasonlat, egy rossz hangsúly –„nem szükséges, hogy a jó katolikusok úgy szaporodjanak, mint a nyulak” –, és felhördül a világ. Még szerencse, hogy szavaival végül megnyugtatja a Szent Péter térre összegyűlt nyulakat, azaz a sokgyerekes szülőket, és minden kicsi: nyúl és gyerek önfeledt játékával eloszlik a félreértés, helyreáll a békesség. Egy anyuka azért, nyilván némi bosszantás céljából, a kisbabája kezével int búcsút a távozó pápának, de ezt mosolyogva el lehet viselni.

A legendák változatossága Ferenc pápa nyitottságát, sokoldalú érdeklődését ábrázolja. Számára „felettébb kedves” az ökumené, részt is vesz a nem minden bajlódástól mentes, de tanulságos vallásközi imanapon.(Az erről szóló legenda a vallások valóságos kisenciklopédiája.) Folytatja a nagypénteki keresztút elődeitől örökölt hagyományát, de vele ez nem a forgatókönyv szerint zajlik. Látvány, mert az kell a népnek, ugyanakkor a hitünk szerint a szenvedőkkel azonosuló Jézus Krisztus mai keresztútjának bemutatása. Szót ért a konzervatív népi egyház rózsafüzéreseivel és a maguk sem mindig tudják, hogy mit akaró feministák (kicsit talán férfifölénnyel ábrázolt) küldöttségével. Miként nagy elődje, Assisi Szent Ferenc, ő is prédikál az állatoknak, átérzi szenvedésüket, és figyelmeztet a természeti környezet pusztulásának, pusztításának veszélyeire. Nem tudni, mi a nagyobb csoda, a télen is hallható kabócahang, vagy az, hogy a pápa a „tengeri testvérek”, a bálnák és delfinek közreműködésével alá tudta íratni a világ vezető politikusaival a tengervédelmi egyezményt.

Csodák, csodák, csodák! Ferenc pápa köztük, bennük él. Megtörténik, hogy maga a Jóisten hívja őt mobilján, általa üzen a híveknek. Üzenete az aznapi evangélium. A keresztények hite szerint ez az Istenember Názáreti Jézus tanítása. Bárki, bármikor olvashatja. Ettől még csoda. Mint ahogy a pápa „mániája” is, hogy: „Ha tetszik, ha nem, benne vagyunk Isten országában.” Erőszakkal nem lehet ráerőltetni senkire, de mindenki építheti. Irányításnál jobb, ha kikérjük hozzá mindenki véleményét, hiszen bárki lehet képviselő Isten országának parlamentjében. Egy szabad, nyitott, életszerű, minden jóakaratú embert összeölelő Egyház víziója jelenik meg ezeken a lapokon. Ilyenre vágyunk…

A könyvet előttünk már olvasta valaki, értő olvasással: Fabiny Tamás evangélikus püspök, aki a kezdő Nyilatkozatot, a remek nyelvi játékba csomagolt elismerő értékelést írta. Rajta kívül meg kell említenünk az illusztrátornak, Kalmár Istvánnak a szöveg stílusával harmonizáló, mozgalmas rajzait.

Budapest, Egyházfórum Alapítvány–Luther Kiadó, 2015, 132 oldal

 

MATAVOVSZKY TIBORNÉ