Nemcsak történelmi példák igazolják, hogy valamely rendszer mennyisége és minősége nem növelhető vagy csökkenthető egyszerre és tetszőlegesen, hanem az is általános tapasztalat lehetne, hogy egyensúly van a kettő között. A minőség vagy a mennyiség növelése a másik csökkenéséhez vezet, ami fordítva is igaz. Egy ország politikai-gazdasági teljesítményének a növekedése idővel aláássa annak szellemi-erkölcsi erejét, ami először a kulturális minőség romlásán mérhető le. Ami külső gyarapodásnak látszott például a Római Birodalom esetében, az belülről már egy belső bomlási folyamat kezdete volt. Ezért egy állam vagy intézmény stabilitása sem biztosítható a csillogó csúcson megelőző áldozatok, kiegyenlítő korrekciók nélkül. Ha ezt nem tennék, a kreatív energiáik elapadnának, hanyatlásuk belülről indulna meg. Ezért minden szervezet „egészsége” önkéntes lemondásokat, reformokat, fogyókúrát kíván, amit ritkán tesznek meg, legalábbis időben. A gyöngülő szervezet gyógyulása és minőségi megújulása olyan mennyiségi önredukciótól is függ, amely maradék erejének az átminősülését, javulását tenné lehetővé. Ezen alapul az emberi aszkézis (böjt, nélkülözés vállalása, áldozathozatal) értelme is: a kevesebbnek többnek kell lennie szóban, tettben és főleg gondolatban. Minden erkölcsi megtisztulásnak szemléletváltozáshoz kell vezetnie, melyet jobb esetben, egyénileg akár lelki megvilágosodás is követhet. A Nyugat már nem ismeri ezt az ősi törvényt, ezért van civilizációja hanyatlásra ítélve minden politikai, gazdasági, pénzügyi törekvése ellenére, míg a keleti kultúrák hosszabb távon jobban bírják a versenyt, bár alaposan átalakulhatnak, amikor a régi formákat idővel igazságosabb(nak látszó), életképesebb újak váltják föl.
A roskatag orosz cárizmust a háborús veszteségek, a még véresebb polgárháború és a sztálini diktatúra után szovjet világhatalom követte. A forradalmi ideológia megoldhatatlan ellentmondásait Sztálin, a „gazda” nem tudta terrorral rendezni, halálával el is indult a birodalom belső válsága (Tito, Mao leválása), amelyet Hruscsov revizionizmusa, Gorbacsov peresztrojkája túlkésőn próbált orvosolni. A belpolitikai tehertételt és identitászavart jelentő, nem orosz köztársaságok elengedése a Szovjetunió szétesésének látszott, mégis új, életképesebb Oroszország támadt föl belőle. Elhúzódó válsága a regionális és etnikai ellentétek mélyülésével természetesen jóval hosszabb ideig tartott volna. Putyint ezért lehet ugyan kritizálni, más mégsem tudta volna ezt a kényes feladatot ilyen gyorsan megoldani. Ösztönös vagy tudatos megelőzéssel, az ateista illúziók feladásával az oroszoknak sikerült visszatalálniuk saját kulturális gyökereikhez, amiben történelmük nem egy példája is segítette őket. Baj akkor van, ha „eldugulna” az a belső erőforrás, amely egy rendszer folyamatosságát biztosítani tudja. Amíg egy ország kulturális, vallási, erkölcsi életereje fennmarad, addig minden helyzetből meg tud újulni, amiről a lengyelek közelebbi példája szintén tanúskodik. Bármilyen véráldozat, anyagi veszteség kiheverhető, ha a nemzet nem engedi legfőbb szellemi kincsét „egy tál lencséért” mások kezére játszani. A mi legfőbb értékeinket a szent korona csak szimbolizálja, valójában azoknak a megvilágosult vagy ahhoz közeli „látók” szemléletében vannak a kincseink, akik pontosan tudják, hogy mi áldozható föl és mi nem, sőt ez utóbbit profán kezek számára hozzáférhetetlen misztériumokban tudják őrizni.
Titkos, metafizikai dimenzió van a változások világa mögött, ezért a legfőbb értékeknek nincs fizikai kiterjedésük, megfogható bizonyságuk, mégis jelen vannak a nemzet legkisebb részleteiben, amíg szerves egységet alkotunk. Erre az érték-paradoxonra utal Jézus kincskereső példázata, ahol a hozzáértő keres(ked)ő mindenét föl tudja áldozni az egyetlen legértékesebb igazgyöngyért. Ellenpéldaként pedig az egész mai világgazdaság attól szenved, hogy az anyagi javak mértéktelen fölhalmozása eladósodást, hitelválságot, erkölcsi romlást eredményezett. Amiért nem dolgoznak meg napi szinten, az spekulációval, csalással, rablással ugyan pótolhatónak látszik, de először morális, majd kulturális, végül pénzügyi krízishez vezet. Vagyis a mennyiségi aránytalanságnak súlyos minőségi ára van, az anyagi hypertrófia gyógyíthatatlan szellemi sorvadássá lesz. A kapitalizmus halálos válsága nem pénzügyi természetű, bár annak látszik, hanem ideológiai deficitnek mondható. Hagyományos vagy keleti szemmel viszont azt látjuk, hogy vallási eredetű, mert szellemi hiányosságai okozzák szemléleti, morális, kulturális stb. rosszullétét.
VISSZA PLATÓNHOZ
Amikor gyerekkoromban először találkoztam a metafizika fogalmával, éreztem, hogy tiltott területre léptem. Apám nem magyarázta meg, csak annyit mondott, hogy nézzek utána a lexikonban. Amit ott megtudtam, szintén nem elégített ki, de később megismertem Platón szemléletét, aki észrevette, hogy a látható hiányok mögött teljesség rejlik, a részek egészből erednek, a hibák fölött a tökéletességnek van primátusa. Arisztotelész és szellemi utódai nem látták ezt az ideális többletet, ezért megrekedtek a materializmus valamely rendezett vagy rendezetlen formájánál, az európai gondolkodás fatális deficiténél. Az első skolasztikus, Arisztotelész csak a nevét adta a fizikán túli, fizikát követő dolgoknak (metafizika), de a nagy rendszerező ezen a téren nem rendszerezhetett. Az újplatonikusok ugyan tudománynak tartották a metafizikát, amely nem érzékelhető dolgokkal foglalkozik, de a filozófusok ide utaltak minden irracionális összefüggést, amelyek okát és mibenlétét nem ismerték és ezért el is vetették. A racionalisták tehát filozófiai szemétládának használták, a misztikusok pedig olyan kincstárnak, ahonnan mindig meríthettek fölismeréseket, ihletet és figyelmeztetéseket. Vagyis a rejtett összefüggésekről csak az értőknek beszélhettek, mert az értetlenek félreértik a metafizikát. Sokáig megelégedtem Kant szkepszisével, aki ugyan nem tagadta a lét végső lényegét, az abszolút Igazságot és a vele összefüggő metafizikát, de emberileg megismerhetetlennek tartotta, mert túl van véges elménk fogalmain és tapasztalatain. Szerinte csak jelenségekkel van dolgunk, de a valóságot nem ismerhetjük meg önmagában.
Öregkoromban jutottam arra a belátásra, hogy a világ nemcsak jelenségekből áll, hanem van értelmes „bejárata” is a metafizikának, a lényegek, a platóni ideák világának. Nemcsak a létnek vannak minősíthető fokozatai a nemléttel szemben, hanem rendszere is van minden létezőnek. Így a káosz csupán mitológiai föltételezés, a tudatlanság beismerése, a bölcselet tehát nem állhat meg az immanens adottságok kézzelfogható világánál, sőt a megismerés korlátlan folyamata túlléphet minden korábbi határon. Éppen a transzcendencia általános tapasztalata igazolja a metafizika kettős realitását. Tényei és összefüggései fölfoghatók és megérezhetők már a jelenségek között is, bár nem mindig közölhetők egzakt fogalmak formájában, hanem inkább analógiák áttételeivel a gondolkodás arisztokratáinak. Innentől kezdve vált érdekessé, sőt izgalmassá a metafizika számomra is. Ha van kiút az európai filozófia pozitivista, tudományos zsákutcájából, azt egyedül itt kell keresni, tehát vissza Platónhoz.
METAFIZIKA ÉS A POZITÍV TUDOMÁNYOK
Amikor egy nagyra becsült fizikus az anyag és az energia összefüggéseivel foglalkozik, eljut az energia primátusához az anyaggal szemben, így mindkettő megmaradásának elvéből arra következtet, hogy az anyag megalvadt, megmerevedett energia, ami visszaalakítható energiává. De a termodinamikai tételek alapján rájöhet az energiák hierarchiájára, ami már minőségi megkülönböztetés. A metafizikus ezen túllép, amikor minden energia forrását keresi, hiszen energiaforrás nélkül nincs sem energia, sem anyag. Ha minden élet éltető forrásával keres kapcsolatot, teológussá válik, aki saját személyiségének eredetét is keresi, és rokonságát föltételezi másokkal és Teremtőjével, amire az őshagyomány, a kinyilatkoztatás bátorítja. Az embernek elegendő önmaga lényegével szembenéznie (ld. gnóti szeautón), hogy anyagi-szellemi természete fölött megérezze emberfölötti eredetijét, amit a Biblia istenképiségnek nevez, és azt a rokonságot is, amely kreatív hasonlatosságát magyarázza az eredettel. Vagyis az emberben egyesül egy állandó és egy változó/változtató sajátosság, és az előbbi primátusa határozza meg az utóbbit. Amint az energia az anyagit, az energiaforrás pedig az energiák hierarchiáját, az élet minden látható és láthatatlan formáját. A metafizika így meghaladja, transzcendálja a fizikát, amint a teológia sem foglalkozik az élet változó jele(nsége)ivel, mert a teológust az Örökkévaló tapasztalata segíti át minden elméleten és föltételezésen.
Ha csupán nyelvi, szemantikai kérdésről lenne szó, akkor a metafizika értelme aligha lenne megközelíthető. Az emberi találékonyságnak másképpen kellene kommunikálni vele, amint gesztusokkal, jelképekkel, művészi hatásokkal szintén adhatók át szándékok, igazságok és hangulatok. A metafizika mégis találhat szövetségest a tudományokban a fizikától a pszichológián át a grammatikáig. A 19. századi pozitívizmus sokáig a tudományosság kritériuma volt, ezért természetesen ellenségesen viszonyult a metafizikai kérdésföltevésekhez, mert a materializmus minden válfaja benne látta és látja cáfolatának legfőbb veszélyét. A marxisták a metafizikának mindig a dialektikát állították szembe, amely Hegel alapján is megfoghatatlan, képlékeny, mindenre használható/használhatatlan fogalom maradt, de mint módszer alkalmasnak tűnt szofista érvelésekre. Emlékezzünk rá, hogy Lenin milyen dühödten támadta Avenariust és Machot (Materializmus és empiriokriticizmus). Korunkban e téren is korszakváltás zajlik.
Van Nyugaton egy filozófiában elhanyagolt terület, ahol szabadon mozoghatunk: ez a rend és a harmónia világa. A görögök mindkettőt ismerték, de jó érzékkel nem racionalizálták, mert átvezetnek a metafizika mélyebb régióiba, az emberi szellem tiltott zónáiba. Ami egyúttal megmagyarázza a bölcsek óvatosságát és verbális korlátoltságát. Keleten a rend és a harmónia a meditáció legfontosabb alapja, módszere és célja volt, mint az ember befelé fordulásának a kapuja és belső világának analógiákkal, tapasztalatokkal igazolt fölfedezése. A meditáló segítségükkel lépte túl, transzcendálta mind a rituális vallást, mind a racionális bölcseletet, hogy szellemi megtisztulásra és lelki megvilágosodásra jusson. Nálunk a fiatalon meghalt, ezért alig ismert, de zseniális Zalai Béla foglalkozott rendszerelmélettel és a metafizika más kérdéseivel. Nem kell azonban filozófusnak lennünk ahhoz, hogy lássuk mire volt képes a vallást kiszorító tudomány Nyugaton: csak tud a mennyiségek és minőségek közvetlen összefüggéséről, elválaszthatatlan összetartozásáról, de mindössze az előbbi felől vizsgálhatja az utóbbit. Ezzel a „fizikai” megközelítéssel fölismerhetők a rendszerek, de vele ellentétes a metafizikai megközelítés, amely a minőségek hierarchiája és harmóniája felől látja egységben a sokféleséget. A racionális logikai elemzéssel nem áll(hat) szemben a művészi, esztétikai értékelés, de teljes egységük már másfajta szemlélethez tartozik. A tudósok a kozmológiától az atomfizikáig, az elemek periódusos rendszerétől a géntérképekig föl tudják tárni a természet fizikai, logikai, matematikai stb. törvényeit, de nem ad(hat)nak választ a miértekre, kezdetükre és végükre, teljességükre és végtelenségükre. Ami a metafizika dolga lenne.
LÉLEK A RENDJE MINDENNEK
Az objektív és szubjektív megközelítések csak az emberben találhatnak harmonikus rendre és rendezett harmóniára. Racionális és emocionális természetünk különbözősége szintén vizsgálható a pszichológiában, de teljes egységük csupán természetfölötti szinten realizálódhat, ahová nincs mindenkinek bejutása. A jelenségek anyagi, anyaggal összefüggő, bár szellemi energiákkal „mérhető”, minősíthető világa csak megtagadásukkal haladható meg. A mérhetetlen transzcendencia más érzékeket kíván. Ennek „látása”, fölfogása részben művelhető, erre szolgált a klasszikus kultúra, részben ajándékszerűen, mintegy magától alakul ki, amelynek a forrásait a misztikusok az analógiák rendjében keresik. De azért misztikusok, mert ismereteiket nem tehetik közzé. Ami bennük szellemi realitássá konkretizálódik, az ugyan letagadhatatlan hatású, de nem tartozik a profán, beavathatatlan tömegre. Nem a misztikus zárja ki az emberek többségét a maga tapasztalataiból, hanem azok teszik a „finomságokra” alkalmatlanná magukat, akik nem élnek az etika megnemesítő lehetőségeivel. Ismereteink ugyanis csak helyes lépésekben bővülnek és szervesülnek egymással. Tisztességes, önzetlen szándékkal fedezhetők föl és járhatók be az emberfölötti távlatok. Destruktív megközelítéssel is lehet új fölismerésekre jutni, de realizálásuk a fölismerőt is destruálja. Etikai hagyományaink szintén rendszert és harmóniát alkotnak a jóra jól törekvő ember előtt, de legjobb esetben fáradságos munkával, tisztulással, ellentmondó, diszharmonikus akadályok túllépésével minősítik át az önzetlen „aszkétát” (gyakorlót).
Gyerekkoromban hallottam, főleg anyámtól, hogy „rend a lelke mindennek”. Ezért igyekeztem mindent a legjobb, megszokott rendben tartani, de csak öreg teológusként látom a régi mondás fordítottját: a Lélek a rendje mindennek. Általa függ össze, kel életre és kap jelentést minden létező. Az angyali rendektől az emberi rendeltetésen át a tudományos rendszerekig a lét minden szférája csodákról zeng az illumináltaknak (eredeti értelemben) és a kiválasztottaknak. Míg a rendszer (szisztéma) csak összefoglalása az ismereteknek, a Rend ennél lényegesen több: nem tények, összefüggések együttese vagy akár egésze, hanem a lét minősége és szépsége is. Ehhez hasonlót éreztek az ókori görögök, amikor a világot kozmosznak (szépségnek) nevezték és minden érzékszervükkel csodálták. Az igazi teológiáig már kevesen jutottak el, mert ahhoz magukat az ún. teológiai rendszereket nemcsak tematizálni, hanem transzcendálni is kellett volna. Az inspirált „gyakorló metafizikusnak” viszont arra kell ügyelnie, hogy ne nyilatkozzék meggondolatlanul, mert könnyen félreértik vagy őrültnek fogják tartani. Ami önmagában nem lenne baj, csak sokakat gátolna útja fölfedezésében és követésében.
P. GÁBOR MÓZES