Lassú ébredés

Megjelent az Egyházfórum 2009/4. számában

 

Litvánia keresztényeinek a vasfüggöny leomlásához való hozzájárulását nem lehet eléggé nagyra értékelni. A szovjetek elleni partizánháború vereségét követően Litvániában az ötvenes évek közepén alighanem a katolikus egyház volt az ellenállás legfontosabb ereje. A leginkább üldözött egyház is a katolikus egyház volt. Nagyon sok papot és világit küldtek lágerbe vagy száműztek, ezek az üldöztetések egészen a megszállás legvégéig tartottak. A „Litván Katolikus Egyház krónikája” a legfontosabb illegális periodikum volt. A Szajudisz függetlenségi mozgalom nagy tüntető megmozdulásainak korszakában a Mária-dalok az állandó repertoárhoz tartoztak. 1991 januárjának nehéz napjaiban, amikor a parlamentnél virrasztottak, felváltva énekeltek népdalokat és egyházi énekeket. Január 13. éjszakáján, midőn fennállt az égető veszélye annak, hogy a szovjet csapatok megostromolják a parlamentet, a parlamentben teljes feloldozást adtak valamennyi képviselőnek, valamint a parlament néhány száz önkéntes védőjének. Egészen röviden szólva: a vallásszabadságért folytatott harc legalább olyan fontos volt, mint a harc a nemzeti függetlenségért.    

Bonyolult kérdés, hogy mit tanultak az egyházak az új szabadsághoz vezető fordulatból. Hiszen mind a katolikus egyház, mind pedig – talán még inkább – a protestáns kisebbségek ostromállapotból kerültek ki, veszteségeik pedig nagyon nagyok voltak. A legtöbb területen teljesen újra kellett kezdeni mindent. Még a II. Vatikáni zsinat intézkedései közül is sokat csak a fordulat után lehetett megvalósítani, így például a litván zsolozsmáskönyv még csak most van előkészületben. Ahogyan én látom, a litván egyház ma sem minden tekintetben nőtt fel a szekularizált világ számos kihívásához, ezt azonban nem nehéz megérteni. Viszont sok új és érdekes dolog történik, például újra van több katolikus iskola, és egyre inkább érezteti jelenlétét a keresztény értelmiségiek egy új nemzedéke. Az egyházközségi életbe is sok helyütt visszatért a pezsgés. Azt azonban mégiscsak kénytelen vagyok bevallani, hogy környezetemben még igencsak gyakran használják a „tridenti” szót az önmagát túlélt, elavult megjelölésére. Azt mondhatnám, az egyház még nem érti teljesen, milyen mérvű kihívások várnak rá, és túl gyakran él a megszokott védekezési stratégiákkal.

Én úgy hiszem, Litvániában a keresztény hitnek még mindig jó esélyei vannak. Garanciát jelent erre például ama fiatalok viszonylag nagy száma, akiket a templomban látni vasárnaponként. Egészen más kép tárul itt szemünk elé, mint amelyet az úgynevezett „régi” Európa országaiban láttam. Természetesen nem lesz túl egyszerű dolgunk, nagyon sokat kell még tanulnunk és bepótolnunk, viszont nem nevezném tragikusnak a helyzetet.

ANTANAS GAILIUS[1]

Fordította: Himfy József

 

[1] A szerző 1989 és 1994 között a litván „Proskyna” kulturális folyóirat kiadója, 1992 és 1994 között az Amzius kiadó társtulajdonosa és az azonos nevű hetilap főszerkesztője volt. 1994 óta szabadfoglalkozású író és fordító.