Létezhet-e damaszkuszi út a mai magyar politikában?

EGY HOZZÁSZÓLÁS, 1500 KILOMÉTER TÁVOLSÁGBÓL

Az Egyházfórum 2011/4. számában jelent meg a holokausztot túlélő zsidó-keresztény író, Fekete János Orbán Viktornak címzett nyílt levele „Viktorból akár Pál is lehetne még…” címmel, amelyben egy új, zsidó-keresztény alapon nyugvó politikai képződmény létrehozására tesz javaslatot. A szerző álláspontja szerint a miniszterelnök¹ e politikai képződmény alapjaira támaszkodva képes lenne elősegíteni egy középre igazodó, egyre égetőbb szükségességű politikai fordulat létrejöttét. A felhívásnak szánt nyílt levél ugyanakkor egy sor olyan kérdést vetett fel, amelyek a zsidók és/vagy keresztények, vagy bármely más vallási csoport társadalmi és politikai szerepével, lehetőségeivel, helyzetével, felelősségével stb. kapcsolatosak. Az Egyházfórum 2012/2. számában megjelent – ugyancsak a hivatkozott nyílt levél kapcsán napvilágot látott – hozzászólásokhoz a jelen cikk nem kíván hozzátenni, politikai szempontból a legtöbb hozzászólóval e sorok szerzője is egyetért.

Már e cikk bevezető soraiban rögzítendő, hogy Fekete úr nyílt levele – bár igen őszinte, figyelemre- és tiszteletreméltó gondolatokat tartalmaz – több ponton zavaros az olyan fogalmakat illetően, mint

• a hit, az erkölcs, politika és a közerkölcs,

• az erkölcsi megújulás és politikai folyamatok,

• az esélyegyenlőség és az egyenlőség,

• a zsidó lét és az emberi jogok Izrael általi tisztelete,

• az össznépi elkötelezettség, a tekintélyuralom és a demokrácia.

E fogalomkörökhöz a jelen cikk is visszatér majd. Ugyanakkor feltételezésünk, hogy a ma kormányhatalmon lévő szövetség számára nem létezik, nem létezhet „damaszkuszi út”, miután az hatalma összeroppanását és a 2014-ben esedékes választások elvesztését vetítené előre. A jelen cikkben rögzített hozzászólás a hivatkozott nyílt levélre összpontosít és

• miután jelzi, hogy „honnan” is szól, elsőként kitér a mai magyar helyzet jelen sorok szerzője általi értékelésére; ezt követően

• rávilágít a Fekete-cikkben megfogalmazott néhány indítvány, vágy túl nagy egyszerűségére, néhol kissé ábrándosságára; végül

• utalást tesz néhány vitatható Fekete-megállapításra.

 

EGY „RADILÁLIS FORRADALOM” TÉNYEI ÉS SZÓLAMAI

A ma uralmon lévő kormányszövetség szóhasználata szerint Magyarország jelen kormánya forradalomból született és radikális társadalmi változást hajt végre. Ha ez így van, ebben az esetben

(i) a kormányszövetség felforgató, mindent átfogó politikát hirdetett,² ahogy ez a forradalom természetszerűségéből fakad,

(ii) a változás végrehajtása radikálisan, a régivel gyökeresen szakító, ellentmondást nem tűrő módon történik.

Hasonló, mindent átfogó, radikális változást élt meg az ország vörös és fehér változatban 1918-19-ben, majd az 1930-as években a gömbösi politikával, valamint az egy millió életet követelő 1939-45-ös időszakban, csakúgy, mint 1948-49 éveiben. Leszögezhető, hogy a fenti változást előidéző korok – a földreform és az iparosodás kivételével – a magyar lakosság nagy többségének nem kedveztek.

A kormányszövetség hangneme az újabb kori chilei Pinochet, az amerikai Bush II, vagy napjaink holland Geerts beszédeit idézi. A jelen sorok szerzője sem deáki, sem eötvösi, sem bethleni tettet nem lát a mai vagy az elmúlt majd negyedévszázadnyi Magyarország politikai fórumán. A meghirdetett „össznépi elköteleződés” jelszava nem hat meg senkit olyan intézkedések közepette, amelyek az igazságszolgáltatás³, a dolgozók, a nyugdíjasok és a fogyatékkal élők jogait megkurtítják.

E cikk szerzője szerint, az uralkodó kormányszövetség által is követett klasszikus konzervatív irányzat, annak is az úgynevezett „nemzeti-szociál-konzervatizmust”⁴ megtestesítő politikai programja (amit egyesek kereszt(y)én-szocializmusnak is neveznek⁵) mélyen gyökerező társadalmi válságok idején, amilyen időket élünk ma is – a 20. századi történelem tanulságai alapján – mindig a szélsőjobboldal megerősödésébe torkollik.⁶ Amint az olvasó sejtheti majd, e sorok szerzője az Evangélium szellemében megfogalmazott baloldali (nem liberális) belgiumi szocializmushoz áll közel, mindazonáltal – akkor is, ha korábban egyáltalán nem foglalkozott még zsidó-keresztény kapcsolatokkal vagy egy új zsidó-keresztény alapon nyugvó politikai alakulat létrehozásának javaslatával – mindig is elutasította a vallási alapon nyugvó politizálás eszközét, nem volt és nem is lesz keresztény-demokrata vagy keresztény-szocialista sem.

 

BEVEZETŐ ÉSZREVÉTELEK

Egyrészt alábbi kritikai észrevételeim nem vonják kétségbe annak szükségét, hogy megkérdőjelezzük az előző kormányok 1970-es és 1980-as években megindult változásokban gyökerező neoliberális politikáját. Legyen itt szó akár

• a „piacgazdaságnak” becézett tőkés rendszer bevezetéséről és Magyarország fölösleges eladósodásáról,

• a magánosításokról, különös tekintettel az állami monopóliumok átváltoztatását magán monopóliumokra,

• a radikális „államtalanításról”, a rendőrség kivételével,

• a piac, vagyis a tőkés értékek és érdekek mindenhatóságáról,

• a nemzetközi tőke beözönléséről és eluralkodásáról,

• a társadalmi-gazdasági és vagyoni különbségek kiélezéséről vagy akár

• az elit – vagy helyesebb kifejezéssel élve – uralkodó osztály-kultúráról stb.

Mindezekről a 2010-ben hatalomra jutott kormány természetesen nem tehető felelőssé, leszámítva a 1998- 2002-es időszakot és az azt követő évek néhány kifogásolható ellenzéki megnyilvánulását (különösen a vizitdíjról tartott népszavazás szorgalmazását és az antidemokratikus parlamenti kivonulást).⁷

Másrészt a kormány 2010 óta bevezetett intézkedései, illetve kezdeményezései között vitathatatlanul voltak olyanok, amelyekkel sokan egyetértettek, még akkor is, ha a jó szándék sajnálatos módon rossz megvalósításba torkollott, különös tekintettel

• a magánnyugdíjrendszer államosítására,

• az országgyűlési képviselők létszámának, valamint az álláshalmozás csökkentésére,

• az egészség- és oktatásügy rendbetételére, a népességcsökkenés és öregedés függvényének figyelembevételével,

• az államigazgatás kiegyensúlyozottabbá tételére vagy

• a tömegközlekedés ésszerűsítésére, és végül

• az általános rend megvalósítása irányába tett lépésekre.

Az igazi probléma azonban ott rejlik, amit az új rendszer minden kényszer nélkül, a „fülkeforradalom” vagy a „nemzeti-keresztény forradalom” címszavai alatt hajtott és hajt végre valamiféle 1945 előtti kereszt(y)ény-nemzeti, „úri” Magyarország visszaállítására való törekvés jegyében. Ezt már XVIII. Lajosnak sem sikerült megvalósítania 1815-ben. Ahogy Talleyrand emlékeztet a visszatérő arisztokráciáról: „mindent elfelejtettek és semmit sem tanultak”⁸.

 

TÖRVÉNYHOZÁSI MARATÓN

A Professzorok Batthyány Köre által elfogadott és Európa-szerte nagy sajtónyilvánosságot kapott nyilatkozat,⁹ vagy más uralkodó kormányszövetség részéről elhangzott jóakaratú vélemények sajnos mind-mind a józan politikai ítélőképesség hiányáról tesznek tanúbizonyságot. A politikai tisztánlátás képességének megítélése az ehelyütt kifejtettek számbavételével történhet.¹⁰

Mindenekelőtt arra az elmúlt mintegy két év leforgása alatt elfogadott ötszázegynéhány törvényre – amelyek közül több egy parlamenti ülésnap alatt került elfogadásra! – kell figyelemmel lennünk, amelyek között sokat érdemes megemlíteni:

• az Alkotmánybíróság hatáskörének kezdeti megcsonkítása, amit nyilvánvalóan az a szándék indokolt, hogy a soron következő további intézkedéseket ne lehessen megtámadni, noha abban mindenki egyetértett, hogy az Alkotmánybíróság kitűnően működött a rendszerváltás óta;

• a munka törvénykönyvének első módosítása, amely a tulajdonosoknak, a részvényeseknek kiemelkedően kedvező helyzetet teremtett, habár ők nem tesznek ki többet, mint a lakosság öt százaléka;

• a 2010 júliusában elfogadott kormányhatározat, amellyel a kormány a közintézményeket arra kötelezte, hogy a parlament által elfogadott nyilatkozat jól látható helyre kerüljön kifüggesztésre – e politikai nyilatkozat többek között kimondja, hogy „a magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez”. Megjegyzendő, hogy a magyar nemzet nem csupán az ötvenhárom százalékos többségből áll, és nem csupán a magyar nemzet rendelkezik szavazati joggal Magyarországon, hiszen élnek itt romák, szlovákok, németek is;

• még 2010-ben fogadta el az országgyűlés a tömegtájékoztatást és a hírközlést érintő törvényeket módosító csomagot és azt az intézményt, melynek tagjait az országgyűlés kilenc évre választott meg – ezzel a ma uralkodó kormányszövetség, több mint két választási időszakra biztosítja magának a hírközlés feletti ellenőrzés lehetőségét;

• a belügyminiszter erősíti a nemzetbiztonsági szolgálatok szerepét, ezzel az illetékes szervek számára kivételes hozzáférést biztosít az állampolgárok adataihoz: a nemzetbiztonsági szervek valamennyi állami adattárból közvetlen kapcsolat útján szerezhetnek adatokat bármiféle demokratikus ellenőrzés nélkül, az így megszerzett adatokat aztán korlátlan ideig megőrizhetik;

• az egészségügy és a közoktatás államosítása és erős központosítása, beleértve a tankönyvek kiadási jogának államosítását is; ez elkerülhetetlenül a rákosi-kádárista időkre emlékeztet;

• az egyházakat szabályozó új törvény kiemelkedő fontosságú szociális intézmények bezárását eredményezheti, így pl. ott is, ahol a jelen szerző tanít már évek óta és ahol az egyház fenntart egy nagyléptékű étkezdét és egy nappali korházat hátrányos helyzetű emberek számára;

• a 2012-től hatályos egykulcsos személyi jövedelemadó, amelynek bevezetése az alacsony jövedelemmel rendelkező társadalmi rétegeket, azaz a bérből és fizetésekből élők nyolcvanöt százalékát kifejezetten hátrányosan érinti, ami azonban a jól keresőknek igen kedvez, és mindezen felül drámaian növeli a költségvetési hiányt; a társasági adó is egykulcsos lesz 2015-től;

• kétes jellegű tisztogatások, elbocsátások és kinevezések a Magyar Tudományos Akadémián, a tömegtájékoztatás és a művelődés területén; az igazságszolgáltatás átalakítása, amely átláthatatlan és ellenőrizhetetlen helyzetet eredményezett a legtöbb hozzáértő szerint;

• az országgyűlés nem egy esetben személyes kivételeket alkalmaz, amint azt a Lex Szapáry esetében is láttuk; a MALÉV végleges tönkretétele, harsogó keresztény-nemzeti szónoklatok közt; a Magyar Gárda fennmaradása, fenntartása a bírósági ítéletek ellenére; utak és közterek átkeresztelése vagy átrendezése, lásd a Kossuth teret vagy József Attila szobrát;

• a munka törvénykönyvének 2011-es, majd 2012-es újabb módosítása: a munkavállalói és szakszervezeti jogok további csökkentése, Mussolini-fajta kamaraszerű intézmények életre hívása, jövedelem- és nyugdíjcsökkenéssel járó intézkedése, gyakorlatilag a kényszermunka bevezetése, rendőrségi felügyelettel.

 

AZ ALAPTÖRVÉNY, AZ ÚJ ALKOTMÁNY ÉS ANNAK KÍNOSAN ZAVARÓ ELEMEI

Az újonnan elfogadott alkotmány, azaz az Alaptörvény bevezetése a „nemzeti hitvallás”, amely egyértelműen törvényerejű a bíróságok számára. Ez tartalmazza következőket:

• „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét…  Hisszük, hogy nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egység sokszínűségéhez.” – Örvendetes lenne, ha valaki magyarázattal szolgálna arra vonatkozóan, hogy miért csak a nemzetet érinti ez a megfogalmazás és miért nem a többi állampolgárt.

• „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.” – Vajon csak egy (történelmi) alkotmánya volt Magyarországnak? Vajon az új keletű Szent Korona 19. századi találmánya, milyen jelentéstartalommal bír ma? Az biztos, hogy sem az állami folytonosságot, sem a nemzet egységét nem képviseli.

• „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését. Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.” – A magyar nemzeten és polgárain kívüli, más állampolgárok ellen elkövetett bűnők hallgatólagosan elévülnek? Illetékes-e a magyar nemzeti (vagy nem nemzeti) parlament bűnök elévülésének kérdésében? Nem inkább egyházaink illetékesek-e ezen kérdések kapcsán?

• „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” – Ezek szerint az 1944-ig működő rendszer kifogásolhatatlan demokratikus államként működött? Kinek a számlájára írható sok százezer magyar, közöttük a kiszolgáltatott zsidók, a doni kanyar áldozatainak élete? Nyilvánvalóan az ország az 1949 és 1990 közötti alkotmányos mivoltának elfogadására tekintettel ismerte el mind az ENSZ az 1950-es évektől, mind az Európa Tanács az 1982-es évektől, mind további mintegy száz ország Magyarországot az említett időszakban;

• „Alaptörvényünk … élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.” – Csak a magyar nemzet akaratát fejezi ki? És végtére is, miért ez az állandó megkülönböztetés?

Az Alaptörvénnyel ismét csorbultak az Alkotmánybíróság jogkörei. Az Alaptörvény nem szól többé az állampolgárok nyugdíjhoz való jogáról, biztosítja ugyanakkor az élet védelmét a fogantatás pillanatától. A terhesség művi megszakításának kérdését azonban nem tisztázza, nem csekély jogi ellentmondást előidézve. A legveszélyesebb tényező mindazonáltal az Alkotmánybíróság sarokba állítása. Az uralkodó kormányszövetséghez közel álló dr. Sólyom Lászlónak, a köztársaság korábbi elnökének szavaival a jelen cikk szerzője is egyetért: „Nem alkotmányos a rendszer, amelynek van egy olyan része – tudniillik a költségvetést, az adókat- és járulékokat érintő törvények, vagyis a kormányzati cselekvés igen széles és lényeges része –, amely fölött nincs alkotmányos ellenőrzés. Itt bármi megtehető, mert itt gyakorlatilag nem érvényes, azaz nem érvényesíthető az alkotmány, nem lehet alkotmánybírósági határozattal kikényszeríteni megtartását.”¹¹

 

NINCS ESÉLY „DAMASZKUSZI ÚTRA”

Sajnálatos módon komolyan fennáll a kockázata annak, hogy hazánk visszatér egy furcsa horthysta-kádárista szellemű, tekintélyelvű rendszerhez. Ennek lehetőségét az előző kormányok készítették elő, de a ma is működő kormányhatalom formálta olyanná, amely megteremti az alapokat egy vezérelvű önkényuralom bevezetéséhez.¹² Hála Istennek, a folyamatot fékezheti, sőt megállítathatja két tényező. Az egyik tényezőt a 2014-ben esedékes országgyűlési választások képezik, e körülmény bizonyos fokú józanságra kényszerítheti a kormányt. Valószínűleg most már – 2012-től kezdve – az uralkodó kormányszövetség könnyítő és válogatott intézkedésekkel az állampolgárok egyes rétegeit megkísérli megtartani, illetve magához csalogatni. A másik tényező az emberi jogokkal foglalkozó Európa Tanács lassú, de biztosan növekedő nyomása.

E sorok szerzőjének véleménye szerint a „forradalomból született és radikális társadalmi változást végrehajtó” 2010-től uralkodó kormányszövetségnek a „damaszkuszi útra” lépés nem áll érdekében, sem szándékában. Ha a világnézetét megváltoztatná, úgy ezzel saját eddigi ténykedését kérdőjelezné meg. Egy új irányzat felvételével meghazudtolná választóit, azaz mindazokat, akik 2010-ben leszavazták az előző kormánypártokat, és a régmúlt „úri” Magyarország képzelt újjászületésében reménykednek. Becsapná mindazokat, akik készek arra, hogy kivárják a tervek megvalósulását akár guggolva is, és akik 2010-ben még nem a Jobbikra szavaztak.

Megjegyzendő, hogy még a közvélemény-kutatások sem ösztökélik a hatalmon lévő pártokat színváltozásra vagy átidomulásra. Bár a kormányszövetség pártjai képesek voltak a baloldali irányzatokból átlovagolni a jobboldal 1990-es években még tátongó űrjébe. Ez ma már nem lenne lehetséges, hiszen a pártok széles palettája áll az állampolgárok rendelkezésére. A MSZP is képes „következetes és kiszámítható konzervatív reformpolitikát” folytatni, amint arra Fekete János is utalt nyílt levelében. Mindez azzal jár, hogy ha egy leheletnyit is módosítana politikáján a kormányszövetség, úgy hatalmuk összeroppanna, és ez csúfos vereséghez vezetne a 2014-es választásokon. Miután minden politikai rendszerben, így a demokráciában is a politika célja a hatalom megszerzése és főleg annak megtartása. Lássuk be, a politikai öngyilkosság ténylegesen semelyik magyar pártnak sem állhat az érdekében.

 

VITATHATÓ KIJELENTÉSEK FEKETE ÚR NYÍLT LEVELÉBEN

Fekete úr nyílt levelében összefüggéseket vél felfedezni a hit, az erkölcs, a politika és a közerkölcs között. Bizonyára létezik is összefüggés e kategóriák között. De korántsem olyan egyszerűen, amint arra írásában utal.¹³ A krisztusi hit lényege a szeretet kettős parancsa és abból kiindulva „Krisztus országának” építése, itt és most. „Krisztus országának” építése társadalmi feladat, a társadalom sokszínűségének felhasználásával. Az erkölcs viszont a jó és a rossz kérdéskörével foglalkozik. Nehezen ugyan, de az Evangéliumból is levezethető egy bizonyos erkölcstan, ám annak olvasata tarka, mint a szivárvány, és idővel változó természetű. A politikát korábban már érintettük. Végül, a közerkölcs szintén egy roppant változékony társadalmi jelenség, amely megszületik a nevelés és a társadalmi nyomás találkozásából. E sorok írója azon az állásponton helyezkedik el, hogy jobb ezeket a fogalmakat körültekintően külön tartani és kezelni mindaddig, amíg azoknak a politika hatáskörében történő jelentése és használhatósága nem kerül gondosan tisztázásra.

Politikailag téves lenne egyenlőségjelet tenni „Isten népe” és a püspöki egyeduralom közé. A katolikus egyház leegyszerűsítve egy „diktatúra”, ahol a „nép” demokratikus értelemben vett véleményét nem szokás kikérni. Más a helyzet persze a protestáns egyházakban, habár a választott vezető szava náluk is nagy súllyal esik a latba. Nem tudok egyetérteni Fekete úrral akkor, amikor nyilvánvaló politikai tévedésében „megmerevedett egyházi struktúrákról” ír. Magyarországon, a történelmi egyházak vezetői – amennyiben nincsenek közvetlen üldözésnek kitéve –, hagyományosan és rugalmasan a fennálló hatalom oldalán állnak. Ez nem más, mint egyfajta „konzervativizmus”, egy mindig „középre való húzás”, amely valójában a jobb oldalnak felel meg. „Jobban bíznak egy erőskezű vezetőben.”¹⁴ Nem lehetünk biztosak benne, hogy XIII. Leó mit vetne ma papírra, azt azonban tudjuk, hogy a tőkés rendszer és a gazdagok ellen emelt szót, csakúgy, mint Boldog II. János Pál. Egyházaink ezt például nem veszik tudomásul.

Sokszor hallható igen jóakaratú emberek szájából a következő megjegyzés: „az országnak erkölcsi megújulásra van szüksége”. A megújulás szükségességét e sorok írója sem vonja kétségbe, az azonban kétséges, hogy e megújulás „válságkezelésre”,a politikára alkalmas lenne . A szükséges és várt gazdasági-társadalmi válságkezelés legfőbb összetevője a gazdaság közjóként való önállósításában keresendő. Ennek a politikának a célja a vagyoni és fizetésbeli különbségek lényeges csökkentése: progresszív jövedelemadó bevezetése; a hazai társadalmi lehetőségek kihasználása, különösen a kitűnően képzett lakosságra és az alacsony népsűrűségre alapozva; inkább államosítás, mint magánosítás; a hazai fogyasztás serkentése az alacsony keresetek erős emelésével; a közszolgáltatások újrafejlesztése a legtágabb értelemben stb. A magyar társadalomnak nem „esélyegyenlőségre”, hanem olyan intézkedésekre van szüksége, amelyek az egyenlőség felé vezetik a népet, még akkor is, ha az soha el nem érhető. Mindezen intézkedések összessége az ára a népi összefogásnak, a gazdaság fellendítésnek és a visszaélések megszüntetésének.

Fekete úrral szemben e sorok írója a „fogyatkozó népesség” tendenciájára nem drámai jelenségként tekint. Elegen vagyunk a Földön, és a meglévőket is nehezen tápláljuk. Ha azonban mégis nagyon aggódnánk, fogadjunk be több bevándorlót, és szervezzük meg jobban a befogadásukat. Máskülönben: a népességfogyatkozás nem káros, amennyiben a társadalom megfelelően felkészül rá, megvitatja és megtervezi a jövőjét. Persze, ez ellentmondana a konzervatív vagy a liberális politikai eszméknek: az egyik nem szereti a vitát, míg a másik elvet minden tervezést.

Végül pár sorban essék szó a zsidó nép és Izrael állam kapcsolatáról. Jómagam magyar és belga állampolgár vagyok. A magyarországi és a belgiumi politika hol tetszik, hol nem. Vannak belgák és zsidók, akiket kedvelek, s vannak, akiket nem. Mindez pedig nem akadályoz meg abban, hogy Izrael mai politikáját bíráljam, több okból kifolyólag. Az elmúlt húsz esztendőben a társadalmi különbségek élesen megnőttek az országban. A személyazonossági bejegyzések megkülönböztetik az állampolgárokat. Izrael lerohant több országot, ahol zsarnoki rendszert épített, és újra feltalálta a „berlini falat”. Ártatlanokat büntet sok éves „adminisztratív letartóztatással”. Országában „vadkapitalizmus” uralkodik. A legfelsőbb bíróság engedélyez olyan kihallgatási módszereket, amelyeket a nemzetközi közjog kínzásnak nevez stb.

Elfogadom azt a tényt, hogy Fekete úr más álláspontra helyezkedik a fentieket illetően. Egyben hálás vagyok neki, miután írásával lehetőséget adott arra, hogy a fentieket tüzetesen átgondolhassam. Ezúton is köszönöm!

BÁRDOS-FÉLTORONYI MIKLÓS