TANULMÁNYOK AZ EVANGÉLIKUS ORSZÁGOS KÖNYVTÁR MŰHELYÉBŐL
„Bivio”: ’két út’, ’útelágazás’, ’ketté váló út’. És átvitt értelemben útkeresés: amikor az ember útkereszteződéshez ér, dönteni kell, merre, hogyan tovább. Találó címe van az Evangélikus Országos Könyvtár első ízben jelentkező évkönyvének.
Az írások sokszínűek: a tudós teológus tanulmányától az irodalmi értelmezéseken át az egyháztörténetig terjednek, az ökuméné, a keresztények egységtörekvése jegyében. Mányoki János és Pintér Gábor szerkesztő bizonyára komolyan gondolja Krisztus szándékát, amely szerint övéi „legyenek mindnyájan egyek.” (Jn 17,21).
A Beköszöntő mentes a romantikus felhangoktól és az önigazolástól. Mint szerzője írja: „Egy fontos felekezet – egyház – Trianon után szükségét érezte, hogy veszteségei pótlására jelentős történeti könyvtárat hozzon létre.” A nyilvánvalóan nem szerves fejlődés eredményeképpen létrejött gyűjtemény: „felemás, talán anakronisztikus teljesítmény; de mindenképpen teljesítmény”. Tiszteletreméltóan reális értékelés.
A következő írás is Mányoki tollából születetett. Papp Ivánnéról, született Bartha Magdolnáról (Debrecen, 1921–Budapest, 1989) szól, a szerző elődjéről, aki mintegy két évtizeden át (1968–1989) vezette az Evangélikus Országos Könyvtárat, s akinek ez az Évkönyv is ajánltatott.
Úgy méltatja Papp Ivánné tevékenységét, hogy egyben saját eszményeit is felvázolja, ez a sztereotípiák átvételétől mentes, önálló véleményalkotás, gazdag irodalmi műveltség, a filológiai mellett teológiai jártassággal is párosul. Papp Ivánné személyisége azáltal válik már-már egyháztörténeti fontosságúvá, hogy a hazai protestantizmus két nagy ágát – a különbségeket nem tagadva, de nem is élezve – együtt tudta szemlélni.
„[…] véleménye szerint a jobb együttműködést napjainkban csupán a teológiai félműveltség és a rivalizálás bénítja”. Benne Káldy Zoltán püspök ideális munkatársra lelt, aki „a szó legnemesebb értelmében váltotta valóra a püspök elképzeléseit: szakmai készültsége és munkaerkölcse vitán felül állt, magánélete példásan rendezett volt, végül pedig sohasem okozott olyan – akár jobb-, akár baloldali jellegű – egyházpolitikai viszketegségeket, amelyek a teológiai tanárok és a közszereplő lelkészek esetében ismétlődően előfordultak”.
Rokay Zoltán Hans Lassen Martensen dogmatikáját veszi górcső alá. E tanulmány – megítélésem szerint – az egyébként is színvonalas gyűjtemény talán legjobb írása. A tudós dán evangélikus püspök dogmatikájáról a katolikus szerző mély teológiai és filozófiai ismeretekkel és történészi tudással felvértezett munkát írt. A racionalizmus és a szupranaturalizmus vitáját Kant, Lessing, Spinoza ide vonatkozó nézeteit is tárgyalva ismerteti. Elemzi Martensen és Schleiermacher polémiáját; Martensen becsüli ugyan Schleiermacher hermeneutikáját, de elfogadhatatlan számára az a Spinoza közvetítette panteizmus, amely Schleiermachert Hegellel rokonítja. Különösen érdekes Martensen Hegel-értelmezése. És bár Schelling Hegel-kritikája nagy hatással van rá, doketistának minősíti őt, amiért az üdvösségtörténetet mitikusan értelmezi. Ugyanakkor, megítélése szerint, Kant és Fichte egyoldalú akarati iránya moralizmushoz vezet. Martensen az északi mitológiáról is ír mint a vallásosság és a költészet hamis keverékeiről.
Martensen nézeteit Kierkegaard élesen bírálta (némileg a Kierkegaard-kultusznak köszönhető, hogy Martensen neve nem merült teljesen feledésbe…), ám, mint Rokay valószínűleg joggal veti fel: „Kérdés azonban, hogy e bírálat mennyire igazságos?”
Kéthelyi Mátyás A pesti lutheránus elit a 19. század első felében – származás és képzési út című tanulmánya hiánypótló munka, amely a német származású értelmiségiek elköteleződését vizsgálja a magyar nemzeti törekvések mellett, az evangélikus lelkészek és tanárok képzését és pályaképét felvázolva. A szepesi szászok teljesen alkalmazkodtak a magyarsághoz, a szabadságharc leverése után az üldözést is vállalva (mint Teichengräber/Tavasi Lajos, a pesti lutheránus gimnázium igazgatója és Hunsdorfer/Hunfalvy Pál, a késmárki líceum későbbi igazgatója). A szlovák vezetőréteg ezzel szemben, mint Štúr, Ribay, Palkovich, Ján Kollár, Šafárik és Palaczky, német mintára megpróbáltak kialakítani egy új „szláv” öntudatot, felkelteni a különböző országokban szétszórtan élő szlávok összetartozásának érzését. Bár ez kezdetben nem volt sikeres (a felföldi szláv nemesség a „magyar nemesi nemzet” tagjának tekintette magát), a pánszláv propaganda nem maradt hatás nélkül. Erre mintegy válaszul „a magyar politikai és a protestáns egyházi elit mind bizalmatlanabbul tekintett a szlovákokra (és a többi szláv népre is a környezetében), sokan joggal tartottak a szláv mozgalmaktól, hatalmi törekvésektől”. Gróf Zay Károly egyetemes egyházi és iskolai felügyelő fellépett a pánszlávisták ellen, a szlovákoktól a lojalitás mellett a magyar nyelvtudást is megkövetelte. Az 1830-as, 1840-es években a lutheránus líceumokban is rendszeressé váltak a nemzetiségi konfliktusok. Az eredmény: a protestáns unió tervének magyarországi kudarca, Kollár vezetésével a szlovák származású lutheránusok kilépése az addig közös pesti ágostai hitvallású evangélikus gyülekezetből, a szlovákok szembefordulása az 1848–1849-es szabadságharccal.
A szerző hangsúlyozza, mennyire fontosak voltak a magyarországi evangélikusok számára külföldi tanulmányok, amelyeket korábban királyi rendelet tiltott.
Rébay Magdolna A Bányai Evangélikus Egyházkerület oktatási politikája (1920– 1931). Evangélikus-református párhuzamok című írása többet ad, mint amennyit a cím ígér. Giczi Zsolt tanulmányát mintegy továbbírva, a „keresztény és nemzeti” politikai jelszó tartalmát elsősorban Raffay Sándor püspök tevékenységén keresztül mutatja be. Azt a kettős harcot, amely egyrészt a „vértelen ellenreformáció”, másrészt a túlzott a kálvinista öntudat ellen evangélikus részről folyt. Raffay az iskolákban látta a megújhodás zálogát, jól látva az állami oktatáspolitika trójai ló-jellegét:
„[…] minden egyes, a törvény alapján bennünket jogosan megillető állami hozzájárulás és anyagi segítség árában autonómiánk falait tördelgeti”. Hiába volt egyetértés a keresztény-nemzeti eszmében, az evangélikus vallásfelekezet és az állam kapcsolata a tanügy terén éppenséggel nem volt harmonikus.
Giczi Zsolt Raffay Sándor és a katolikus egyház című tanulmányában egyháztörténeti kérdések tisztázására vállalkozik. A protestáns szempontból kiemelkedően fontos 1894. évi XXXII. és az 1895. évi XLIII. törvény elemzésével bizonyítja, hogy ezek a történelmi keresztény egyházakat (és az izraelita vallási közösséget) ténylegesen a bevett felekezetek közé sorolták, garantálva teljes jogegyenlőségüket. Így a katolikus és az ágostai hitvallású evangélikus egyházjogi értelemben valóban egyenrangúnak számított. A gyakorlatban azonban nagyobbrészt megmaradtak azok az előnyök, amelyeket a katolicizmus hagyományosan élvezett. Az evangélikus egyház fenti besorolása egészen 1947-ig, Raffay élete végéig érvényben volt. Ebben a keretben vázolja a szerző Raffay Sándor munkásságát, különös tekintettel a reverzálisokra. 1906-ban megjelent brosúrája szerint a házastársat vallásilag helyes útra kell vezetni, azaz a katolikus házasfélnek kell áttérnie a reformált hitre. Az írás legérdekesebb – más szempontból legproblematikusabb része – Prohászka Ottokár és Raffay Sándor viszonyának elemzése. Prohászka – aki 1905-től székesfehérvári megyéspüspök – jóindulattal fordult a magyarországi protestantizmus felé. (Prohászka – igen ellentmondásos – tevékenységét a szerző erősen szimplifikálja.) Raffay az 1910-es évek elején örömmel fogadta a kinyújtott kezet. A világháború idején így gondolkozott: „Az ecclesia militansnak a háborúval együtt meg kell halnia, s a dolgozó, építő, alkotó, a szeretetet és megértést képviselő egyháznak kell újjászületnie.” A bolsevik diktatúra bukása után Raffay „belső meggyőződésétől vezetve minden erejével támogatta az ellenforradalmat”. A szerzőt azért idézem szó szerint, mert terminológiája több mint problémás. Az „ellenforradalom” mint terminus és értékelés egy letűnt kor sajátja, nem gondolnám, hogy Giczi Zsolt osztaná a Kádár-korszak történelemfelfogását.
A Regnum Marianum és a Regnum Christianum vitájában a felek álláspontja nem közeledett. Raffay a Bangha Béla által kezdeményezett párbeszédben is részt vett. 1943 tavaszán az eszmecsere újabb lépéseként Keresztyén egység, evangélikus hűség! címmel jelentetett meg egy kis füzetet.
A teológiai és egyháztörténeti blokkot követik a kultúrtörténeti, művészettörténeti, irodalomtörténeti jellegű írások.
Gáspár Dorottya Egy római szarkofágtöredék címmel érdekes felfedezésről számol be. Mogyoródon az 1870-es években a plébániaudvaron római kori kőemlékek töredékeit találták. Újabban feltételezték, hogy az egykori apátság területéről származik, s gótikus jellegű. A szerző meggyőző párhuzamokkal bizonyítja, hogy a lelet 2. századi szarkofágtöredék.
Ruzsa György tanulmányában (Megjegyzések az ikon teológiájához és esztétikájához) úgy látja, hogy „az ikon esztétikája és teológiája elválaszthatatlan”. Lehet az ikont csak esztétikai szempontból elemezni, de a teológiai kontextus nélkül „az ikon lényegének csak egy töredéke, igen kicsiny töredéke jut el hozzánk, az is nagyrészt félreértve”. A teológusok vonatkozó írásainak ismertetése után három magyarországi csodatévő ikont mutat be, a két híres pócsi Mária-ikont és az esztergomi Bakócz-kápolna ikonját. Nemcsak megállapítja, de bizonyítja is, hogy az ikon teológiájának és esztétikájának kulcskérdése a hagyományőrzés. Az ikonfestészet színszimbolikájáról írottak mintegy kulcsot adnak az ikonok értelmezéséhez.
Imrényi Tibor teológus Az Isten imádata, az ikonok tisztelete, a bálványok tilalma című írása szorosan kapcsolódik Ruzsa György tanulmányához. Először is tisztázza, hogy teológiai szempontból mi a bálványimádás, majd az ikontisztelet kérdését vizsgálja mind a Szentírásban, mind a hagyományban. Mint írja: „Isten örök létében ábrázolhatatlan, ámde amikor ki akarta magát nyilatkoztatni az embernek, alakot öltött, leírhatóvá vált. Másképp – azaz Isten örök, isteni, a léten túli voltán keresztül – maga a kinyilatkoztatás is lehetetlen lett volna.” A kép az Ős-képre mutat – ezt a tézist aztán számos bibliai citátummal igazolja. Egyháza nevében és felfogása szerint logikusan jelenti ki, hogy az ikonográfia nem csupán a Szentírás illusztrációja, a kinyilatkoztatás szóbeli és képi ábrázolása egyenrangú. „Ezért a szent ikonoknak ugyanolyan hódolat jár, mint az életet adó Keresztnek, a kereszténység megkülönböztető jelének és az Evangéliumok szent könyvének.” E felfogás szerint a templom is ikon, többszörösen is az, „mert külső és belső arculata, architektúrája mindig az egész egyházra mutat a keleti keresztény gondolkodás számára”.
Horváth Géza tanulmánya: Eduard Mörike, „Horatius és egy finom sváb asszony fia”. Bevezető Eduard Mörike költeményeinekmagyarfordításához irodalomtörténeti újdonsággal szolgál. A Magyarországon szinte csak a Mozart prágai utazása című novella szerzőjeként ismert írót-költőt mutatja be, rövid életrajzi vázlat keretében. Mörike költészete Magyarországon alig ismert, csupán néhány költeménye olvasható antológiákban. E méltatlanul mellőzött, Goethe esztétikai nézeteit nagymértékben magáévá tevő lírikusnak önálló kötete idehaza mindmáig nem jelent meg. Éppen ezért irodalomtörténeti értékűek a Hárs Ernő fordításában most közzétett versek.
Ugyancsak Hárs Ernő fordításában olvashatjuk Cahit Sıtkı Tarancınak (1910–1956), az újtörök líra egyik jelesének verseit.
Végh Dániel (Szűzies vagy hűtlen?) Győry Vilmos Don Quijote-fordítását vizsgálja, kiadatlan dokumentumok tükrében, miközben Győry életútját is felvázolja. A világlátott, külföldön tanult evangélikus teológust 1861-ben avatták lelkésszé, egy ideig Székács József püspök mellett szolgált, majd a legnagyobb magyar evangélikus gyülekezet, az orosházi papja lett, 1876-től pedig ő a magyarországi evangélikusok püspöke, a budapesti Deák téri templom papja. Európa minden nagyobb nyelvében járatos volt, tudott továbbá latinul, görögül, héberül, értette a szanszkritot. E rendkívüli műveltségű lelkész verseket, novellákat, egyházi beszédeket, népszínműveket, tudományos értekezéseket írt, s számos nyelvből fordított. Műfordításai közül a legfontosabb Cervantes Don Quijotéjának magyarítása. Benyhe János – aki maga is lefordította a művet – tömören „zseniális”-nak mondta Győry munkáját, Radó Antal szerint „[…] a spanyol írót oly remekül tolmácsolta, hogy e munkája talán a legjobb magyar prózafordítás”. A szerző áttekinti a 19. század második felének műfordítás-elméleteit. Ebben a koordinátarendszerben helyezi el Győry munkáját, végül arra a megállapításra jut, hogy „Győry kizárólag formai jellegű kérdésekben engedett meg viszonylagos szabadságot, és minden egyéb tekintetben szolgai alázatot várt el a fordítótól, kinek az idegen nyelvű eredetinek alárendelt munkáját élesen szembeállítja a költői alkotótevékenységgel”.
Rakovszky István elemzése a világhírű műről (Egy jámbor lélek: Charles Bovary) bizonyíték rá, hogy nincs elcsépelt téma. A Bovarynéról mindenféle nyelveken, magyarul is, sokat írtak, ám Rakovszky tud új nézőpontot találni: Bovaryt. Alaptézisei, amelyeket meggyőzően bizonyít: a szerencsétlen vidéki orvos fontosabb szereplő, mint azt az eddigi elemzők vélték, s a szenvtelenség (impassibilité), noha ezt maga Flaubert vallotta ábrázolásmódja sajátjának, „inkább felszíni sajátossága a flaubert-i írásművészetnek”. Minden tragikomikusságával együtt a romantikus hős az együgyű orvos. Ő jó, jobb ember, emberibb ember, mint a felesége, de ez balga, önérvényesítésre képtelen, buta jóság. Nem tudunk vele mit kezdeni. Rakovszky egyfajta paradoxont ír le: Flaubert romantikus elszántsággal, szenvedéllyel fosztja meg az irodalmat a romantikától, próbálja megvalósítani a szenvtelenség írói programját. És ebből következően alkot egy romantikus, egyben a romantikát parodizáló hőst: Bovaryt.
Jaan Kaplinski észt költő, prózaíró, esszéista és műfordító esszéje A nyitottságról és a szeretetről a legalapvetőbb, minden vallás és minden filozófia által valamiképpen megválaszolni próbált kérdésekre keresi a választ. Miért nem tudunk jól meghalni?
„A szeretet és a halál szorosan kapcsolódnak egymáshoz, ez a két legfontosabb dolog az életünkben.” „A halál és a szeretet a legnagyobb Valami Mások.” Az író-költő mondandója a mondatok interferenciájában bontakozik, a recenzens ezt nem tudhatja visszaadni. Csak ízelítőül, a legfontosabbnak vélt gondolatok:
Mind a hedonista, mind az aszkétikus életfelfogás szélsőséges.
A szeretet középút. És attól teljes, hogy van halál.
Kerny Terézia („O Mathia, ha te mostan élnél, gondunkról gondolnál”) a reneszánsz-évvé kinevezett 2008. év (Mátyás trónra kerülésének 550. évfordulója) művészettörténeti vonatkozású eseményeiről számol be. Ezek legjelentősebbje a 4x a reneszánszról közös címmel megrendezett kiállítás-sorozat az OSZK-ban, a Budapesti Történeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában. A reneszánsz-év tanulsága, a szerző szerint, hogy a korábbi művészettörténeti kutatás Mátyás mecénási tevékenységét túlságosan a humanizmus szemszögéből vizsgálta, és a továbbélő, késő gótikus stílusjelenségekre nem figyelt. Az sem igaz, amit sokan állítanak, hogy Mátyás kevésbé ápolta a magyar szentek tiszteletét, ellenkezőleg.
Az évkönyvet recenziók zárják. Kriza Ágnes, Diptichonok, triptichonok, tyelnikek címmel Ruzsa György Bronzba zárt áhítat című, az orosz fémikonokról szóló katalógusát, Őry Katinka Mítoszok hálójában címmel Kőszeghy Péter Balassi Bálint életútját összefoglaló könyvét méltatja.
Az utolsó írás Horváth László Adrián grafikusnak (a kötet egyik illusztrátorának) vallomása a művészetről, a képzőművészet feladatáról.
Az Evangélikus Országos Könyvtár évkönyve a maga szerteágazó sokrétűségében egységesen tanulságos olvasmány, színvonalas illusztrációkkal.
Szerk. Mányoki János, Pintér Gábor, Budapest, Evangélikus Országos Könyvtár, 2013, 252 oldal
KŐSZEGHY PÉTER