Megjelent a Egyházfórum 2017/1. számban
ESSZÉ EGY TEOLÓGIAI TOPOSZRÓL, AMELY AZ EGYHÁZAT (IS) MEGOSZTJA
Migráns vagyok. Sváb származású romániai magyarként Németországban élek és dolgozom. 2010-ben hagytam el szülőföldemet azért, hogy Bécsben, Európa jelenleg egyik legismertebb pasztorálteológusánál habilitáljak. Ezt megelőzően 2000 és 2009 között szülőföldemen végeztem az egyetemi alapképzést, magiszteri és doktori fokozatot szereztem. 2014-ben leadtam, 2015-ben megvédtem habilitációs munkámat. Többen vádolnak azzal, hogy a jobb megélhetés érdekében elhagytam szülőföldemet, és tanulmányaim végeztével nem tértem oda vissza. Kevesen tudják azt, hogy ez nem rajtam múlott.
A migráns/bevándorló szavak a magyar nyelvben napok leforgása alatt reakciós szitokszókká alakultak. Évtizedekre lesz szükség, hogy ezeket a fogalmat rehabilitáljuk. Mivel a migrációról mint teológiai kategóriáról is beszélhetünk, szükségesnek mutatkozik az elmúlt évek, hónapok migrációs jelenségét a teológia szemszögéből is megvilágítani. Erre teszek a következőkben kísérletet egy esszé keretében. Teszem ezt migránsként és teológusként. Első lépésben arra próbálok választ adni, hogy mit nevezünk migrációnak, és miért nevezhető a migráció teológiai kategóriának. Ezt követően a migrációval mint a 21. század globális jelenségével foglalkozom, különös tekintettel az afrikai országok helyzetére. Ezek után arra keresem majd a választ, mi lehet az oka a túlnyomórészt reakciós, populista gyűlöletkeltő beszédnek Kelet-Közép-Európában. Végezetül újabb, olyan kérdéseket fogalmazok meg, amelyek szükségszerű megválaszolásához talán a migráció tovább mélyített teológiai hermeneutikája fog mindannyiunkat a következő években közelebb vinni.
MIGRÁCIÓ MINT TEOLÓGIAI TOPOSZ
Regina Polak két okból beszél a migrációról mint locus teologicusról. Egyrészt, mert nincs Szentírás és kinyilatkoztatás migrációs tapasztalat nélkül. A biblikus hagyomány legtöbb szövege a migráció tapasztalatának kontextusában íródott. Tekinthetünk tehát a szentírási szövegekre úgy, mint a migrációban megtapasztalt isteni kegyelem teológiai reflexiójára. Legyen szó akár száműzetésről, vándorlásról, menekülésről, ezek a történetek mérföldkövei a kinyilatkoztatástörténetnek, kezdve Ádám és Éva paradicsomi kiűzetésétől, a választott nép vándorlásán, majd Rút történetén át egészen a Szent Család meneküléséig vagy magának Jézusnak vándortanítói életéig. Történelmileg is elmondható továbbá, hogy migráció nélkül nem beszélhetnénk ma Egyházról sem. A kereszténység egész missziótörténete migrációs történet. A missziológia fejlődése egészen szorosan egybefonódik egy olyan, átfogó migrációs tapasztalattal, amely nélkül napjaink egyháza másként nézne ki. Másrészről nem feledkezhetünk meg a II. Vatikáni Zsinat „idők jeleire” különösen is nagy figyelmet fordító tanításáról sem, melynek értelmében napjaink globális méretet öltő migrációs jelenségét korunk egyik legjelentősebb kihívásának tekinthetjük, amely az isteni tapasztalatnak egy új teológiai és spirituális dimenzióját nyitja meg. A migráció mint locus teologicus Isten megismerésének útját jelenti, mely az Isten országáról szóló tanítás tükrében provokál, és állásfoglalást követel.
Elgondolkodtató ugyanakkor a migráció mint locus teologicus kontextusában, vajon mennyire járta át és vált meggyőződéssé életünkben a II. Vatikáni Zsinat tanítása az Egyház és az emberiség kihívásainak kapcsolatáról, a vallásszabadságról, Isten egyetemes üdvözítő szándékáról, valamint mennyire irányadó számunkra a jánosi Jelenésekben felbukkanó, a népek és nemzetek egységét hangsúlyozó vízió. Az tény, hogy önszántukból csak nagyon kevesen hagyják el szülőföldjüket (például világklasszis sportolók), sokkal inkább jellemző, hogy az élet alakítását súlyosan akadályozó vagy azt teljesen ellehetetlenítő igazságtalanság megtapasztalása az, ami valakit útnak indít. Ez mintegy genetikailag arra kellene kényszerítse véleményem szerint a keresztény egyházakat, hogy álljanak ki a béke, az igazságosság és a vallásszabadság mellett, foglaljanak állást az igazságtalanságot és elnyomást tapasztalni kényszerülők mellett! Ez a jézusi tanítás értelmében nem opció, hanem az Istenben való elmerülés természetszerű következménye.
A MIGRÁNSOK
Ha migránsokról beszélünk, mindig emberekről van szó. Emberekről, akiknek méltóságuk van, és akiket megilletnek az alapvető emberi jogok. Olyan emberek, akiket az egyik legmélyebb emberi vágy mozgat, mégpedig – a logoterápia és egzisztenciaanalízis kategóriáiban gondolkodva – az élet értelmének keresése, ezen belül pedig olyan alapvető emberi értékek megvalósítása, mint az alkotói értékek (valamit létrehozni), élményértékek (valami szépet átélni). Hogy mindez élhető legyen, mindenekelőtt bizonyos stabilitásnak és egyfajta minimális szociális biztonságérzetnek alapvetően adottnak kell lennie. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy a migránsok esetében olyan emberekről beszélünk, akik a migráció vállalásával – maradva a logoterápia és egzisztenciaanalízis kategóriáinál – bizonyos, úgynevezett beállítódási értéket valósítanak meg, egy számukra megváltoztathatatlan helyzetben saját hozzáállásukat változtatják meg, mégpedig úgy, hogy utolsó, talán még lehetséges opcióként egy élhető jövő érdekében útra kelnek.
Az Egyesült Nemzetek statisztikai adatai szerint 2015-ben világszerte 244 millió migránsról beszélhettünk. Ebből 20 millió volt a menekültek száma. A migránsok közül 76 millióan Európában élnek, 12 millióan Németországban, 9 millióan Nagy-Britaniában. Az Egyesült Államokban 47 millió a migránsok száma, Oroszországban 12 millió migráns él, Szaúd-Arábiában pedig 10 millióra becsülik a migránsok számát. 2015 óta Európa legnagyobb kihívása a délről érkező migránsok növekvő száma. A bizonytalanságból kelnek útra, kiszolgáltatják magukat az embercsempészek kapzsiságának azért, hogy Európában békében, biztonságban és védettségben élhessenek. Afrika keleti részének háborús övezetéből érkeznek a legtöbben, valamint Afganisztánból, Szíriából, Irakból. Szíria 21 millió lakosának mintegy a fele menekül a háború elől. 6 millióan országhatáron belül próbálnak menedékre találni, 5 millió szír él a Jordániában, Libanonban, Törökországban és az Irakban berendezett menekülttáborokban. 13,5 millió szír szorul humanitárius segítségre, vízre, élelmiszerre és gyógyszerre.
Az Egyesült Nemzetek jelentései mellett a menekülni kényszerülő migránsok személyes élettörténete is sokatmondó. Egy Afganisztánból Európába menekült 13 éves kislány elveszítette az úton édesanyját és testvéreit. Jelenleg Bécs mellett él egy bentlakásos intézményben, németül tanul, és iskolába jár. Spagettiből felépítette az Eiffel-tornyot a párizsi terrortámadások után. Elítéli mindazt, amit az iszlámra hivatkozva tesznek a terroristák. Úgy fogalmaz gyerekként, hogy az, amit ők tesznek, az nem az iszlám. Az iszlám békés. 13 évesen nagy tervei és álmai vannak. Űrkutató szeretne lenni a NASA-nál. És erre minden esélye immár megvan, hiszen lány létére életében először végre járhat iskolába, ami végtelen boldogsággal tölti el.
A 20. század háborús eseményei következtében az európai országok újra és újra szembesültek a migráció jelenségével. A 2. világháború után Németország 12 millió menekültet fogadott be egy romokban heverő országba. A délszláv válság idején a nyugati országok mindent megtettek azért, hogy fogadják a háború elől menekülni kényszerülőket. Több ezer, több százezer emberi életutat lehetne itt bemutatni, olyan emberekét, akik a délszláv háború után hazatérhettek országukba, de olyanokét is, akik úgy döntöttek, hogy Németországban vagy Ausztriában telepszenek le.
A nyugati médiában számtalan dokumentumfilm dolgozza fel a napjainkban menekülni kényszerülő migránsok élettörténetét, szülőföldjük helyzetét. Ezekből kiderül az, hogy a délről hozzánk menekülő migránsok ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk, biztonságban és békében akarnak élni, és ezért életüket kockáztatják, amikor a menekülés útját választják. Nem szükséges szépíteni a dolgot, a migráció borzalmas. A migránsok között is vannak becstelen, szélhámos emberek is, hiszen 2 millió európai ember között is lennének bőven. Ez azonban nem ok arra, hogy minden menekülő, Európában békét kereső migránst ellenségnek kiáltsunk ki. Érdemes közelebbről megnézni egy ország valós helyzetét, ahonnan migránsok érkeznek hozzánk.
Eritrea 1993 óta független állam Kelet-Afrikában. 300 évig oszmán, majd egyiptomi gyarmat volt, 1890-től olasz gyarmat, 1941-től brit fennhatóság alatt állt, 1961-ben Etiópia kebelezte be. Harminc év függetlenségi háború után 1993-ban vált független állammá. 6,75 millió lakosa van, becslések szerint 2020-ra a lakosok száma el fogja érni a 12 milliót. 2007-es adatok szerint a lakosok 50% muzulmán, 48% keresztény. A lakosok 30% analfabéta, ez különösen a lányokat, nőket érinti. A nők genitális csonkítását 2007 óta törvény tiltja, ezt megelőzően, 2002-ben a nők 89%-a élt csonkítottan. Államilag elismert vallások közé tartozik az ortodox, a katolikus és az evangélikus-lutheránus felekezet. valamint az iszlám vallás. Hitük miatt 2008-ban letartóztattak 70 muzulmán férfit, mert nem voltak hajlandók elfogadni vallásvezetőnek a gyakran diktatórikus magatartással vádolt kormány által kinevezett főmuftit. Főiskolánk campusán 2016-ban átmenetileg két nő lakott, akik Eritreából menekültek. Egy jobb jövő reményében keltek útra, tanulni akarnak, békében és szabadságban szeretnének élni. Egyikük muzulmán, másikuk katolikus. Különleges, bátor nők, törékeny alkatúak, akik megélték, mit jelent az igazságtalanság kiszolgáltatottságában élni. Volt egy okostelefonjuk, egy rézből készült, otthonról magukkal hozott kávéfőzőjük és néhány ruhadarabjuk. Az okostelefon nélkül nem tudtak volna útnak indulni, annak segítségével tájékozódtak és tartották a kapcsolatot a többi úton levő ismerőssel és az otthon maradottakkal. Amikor ezt a történetet hallottam, arra gondoltam magam is, ha máról holnapra menekülnöm kellene, az első, amit magammal vinnék minden körülmény között, bizonyára az okostelefonom volna.
A migráció globális jelensége mögött tehát mindig emberek állnak. Az idők jeleire vonatkoztatva a migráció önmagában véve még nem jel. Jellé akkor válik, ha ez egy adott történelmi kontextusban emberileg tudatosul. Amikor rádöbbenünk arra, hogy az időben benne van a lehetőség Isten jelenlétét megtapasztalni. Valamely, az időben fellelhető lehetőség válik jellé, melynek felismeréséhez azonban szükséges a hit. A jelenségek teológiai reflexiót igényelnek ahhoz, hogy a jel kategóriába sorolhassuk őket. A migráció esetében összefonódik a migránsként érkezők és a helybéliek reménye, félelme és gondja. Ebben a konstellációban keresendő a jel-érték. A migráció rámutat globális méretű, egész emberiséget érintő problémákra, igazságtalan struktúrák, hibásan működő társadalmi mechanizmusok lesznek láthatóvá és tudatosodnak egyre inkább. Kényelmetlen felismerése ez nyugati jólétünk árnyoldalának. Nyilvánvalóvá válik az is, hogy napjainkban az egyes embert érintő strukturális igazságtalanság globális méretet ölt, az egész emberiséget érinti. Egyfajta tudatosítási folyamat kulcsa lehet tehát a migráció mint globális jelenség, amely az evangélium fényében az isteni kegyelem megmutatkozási „helyeként” olvasható és értelmezhető újra és újra. Ilyen értelemben meg vagyok győződve arról, hogy kereszténységünket itt, Európában akkor kell féltenünk, ha nem tekintjük felebarátunknak a migránsokat, vagy ha faji, nemzeti vagy vallási hozzátartozásuk, esetleg kultúrájuk miatt látjuk bennük ellenségünket. Európa keresztény gyökereiről akkor tanúskodunk hitelesen, ha országaink közös erővel mindent megtesznek azért, hogy a nálunk menedéket kérő migránsok emberhez méltón éljenek, és idővel esetleg akár szülőföldjükre is visszatérhessenek.
A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI REAKCIONISTA MAGATARTÁS
Az utóbbi két évben különösen Magyarország, de Lengyelország és Szlovákia migránsellenes politikája is gyakran vált kritika tárgyává a nemzetközi politika porondján. A 2016 óta Magyarország déli határát védő kerítésnek világhíre van. A napokban Peter Turkson kuriális bíboros, az Átfogó Emberi Fejlődés vatikáni dikasztériumának vezetője hangsúlyozta, hogy falakat építeni Mexikó határánál hidak építése helyett, nem keresztényi. De ez nemcsak „Trump elnököt érinti, hanem például Magyarországot is”. De hogyan és miért lett abból az országból kerítésépítő, amely 1989-ben lebontotta a Keletet Nyugattól elválasztó Vasfüggönyt?
A Magyarországon 2015 nyarán átvonuló menekülő migránstömeg sokkolta egész Európát. Feltevődik mégis a kérdés: mi az oka annak, hogy míg Angela Merkel német kancellár meghirdeti az „Isten hozott”, a „nekünk sikerülni fog” menekültpolitikai programot, Orbán Viktor magyar miniszterelnök Európa iszlamizálásáról beszél, okkupációról; és felépíti az ország déli határait védő kerítést? A menekülő migránsok rövid idő leforgása alatt megosztották Európát, mondhatni, senki nem maradt semleges a témában, mindenki pozicionálta magát. Vagy Merkel politikájával azonosult, vagy Orbán mögé felsorakozva igyekezett védeni a keresztény Európa gyökereit.
Paul Michael Zulehner bécsi pasztorálteológus és vallásszociológus empirikus kutatásban vizsgálta, hogy milyen érzések határozzák meg az emberek állásfoglalását. Kutatási eredményei értelmében három embercsoportot határoz meg. Az első csoportba azok tartoznak, akik alapvetően bizakodók, ami a hozzánk Európába érkező menekülő migránsokat illeti; a második csoportba tartoznak azok, akik alapvetően haragot éreznek, ha a hozzánk érkező migránsokra gondolnak. Egy harmadik csoportba a főként aggodalmat érző emberek tartoznak. 77%-a azoknak, akik főként haragot éreznek, nem vesz részt a migránsokkal való munkában; 11%-uk adományoz, és hozzászól a témához, további 12% a haragosok csoportjában mindhárom területen aktív (segít, adományoz, és hozzászól a témához). A bizakodók csoportjába tartozók 42%-a elkötelezetten segít a menekültekkel való munkában, 35%-a adományoz, és hozzászól a témához, 22%-a nem involválódik. Felvetődik a kérdés, hogy a bizakodók segédkeznek, vagy akik segédkeznek, azok lesznek bizakodók? Az aggodalmaskodók 24%-a elkötelezetten segít, 35%-a adományoz, és hozzászól a témához, 41%-a nem involválódik. Harag – aggodalom – bizakodás: három különféle reakció egyazon jelenségre, amely félelmet kelt. Bizonyos az, hogy látva a kihívásokat, az állásfoglalás nem kívülről jön, hanem az emberben magában születik meg, mégpedig attól függően, hogy milyen az adott személyben az úgynevezett félelempotenciál. Zulehner rávilágít arra, hogy azok, akikben nagyobb a félelempotenciál, egyértelműen több haragot fognak érezni, míg akikben kisebb félelempotenciál mérhető, bizakodóbbak. Az aggodalmasokban mért félelempotenciál a haragosak és a bizakodók között mozog. Az említett kutatás szerint a félelempotenciál mértékének függvényében kétfajta reakció avagy cselekvési opció lehetséges: az egyik az elköteleződés az ügy mellett, a másik lehetőség az elhárítás. Hogy ki melyik opciót választja (a személyes félelempotenciál indikátorát nem kizárva, azonban nem is abszolutizálva), az főként a személy pszichikai ökonómiájával hozható kapcsolatba. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy menekülő gyermeket, asszonyokat látva egy egészséges emberben ne az együttérzés legyen meghatározó. Ha bármilyen okból kifolyólag az ember nem tesz semmit, az egyfajta rossz érzéssel tölti őt el. Ilyen helyzetben a nyugtalan lelkiismeretet valamivel meg kell nyugtatni. Nyugtatásként okokat keres, amelyekből van elég a szociális médiákban és a világhálón. Ezek többnyire arról szólnak, hogy miért nem érdemelnek az érkező migránsok együttérzést: mert nem is fogadják el a segítséget (és ezt egyértelműen állítják a legtöbben, akkor is, ha nem látták személyesen), mert sértő és tiszteletlen, ahogy viselkednek (ezt is általában mások szokták látni), mert rossz szándékúak, veszélyesek, és erőszakosak (ezt általában a világhálón terjedő információból vélik tudni). Ezek a rémképek általában „szájhagyomány” útján terjednek, és lassan-lassan arról győzik meg a nagyobb félelempotenciállal küszködőket, hogy jót tesznek a nemzetnek, az országnak, Európának akkor, ha nem segítenek a menekülteken. Minél nagyobb tehát a félelem, annál kisebb az esély a szolidáris magatartásra.
A volt kommunista országokban természetesen nagyobb a félelem, mint a nyugati társadalomban, hiszen az anyagi bizonytalanság, a szegénység, az országokat érintő elvándorlás, munkanélküliség sokkal nagyobb mértékben jellemző a posztkommunista társadalmakra, mint a szomszédos nyugati társadalomra. Az szolidáris hozzáállást megkívánó „idegen” (vagy ez esetben menekülő migráns) egy egzisztenciális félelemben élő társadalom számára veszélyt jelent. Ez természetes és önmagában nem elítélendő reakció. Azonban a félelem gyógyítható, és nem szükségszerű az, hogy a nagyobb félelempotenciállal élni kényszerülő társadalmak gyűlölködő populista szlogenekkel egyfajta lelki páncélt építsenek fel maguk köré. Ezen igen ritka az a rés, melyen keresztül még elérhető a sértetlen, szolidáris, szabad és nyitott társadalom. Igazi kellemetlenkedő ellenharcosokká, ellenségekké és a kereszténység árulóivá válnak azok, akik a páncélon kívül maradnak, és a bepáncélozott többség értelmezésében a „hamis próféták” szerepét vállalják fel. Ebben a helyzetben nagy felelősség hárul főként az oktatási intézményekre, az egyházakra és a szabad sajtóra, hiszen ők intézményesített keretek között állnak ki és dolgoznak az emberi jogok védelméért, a szabadság és a személy feltétel nélküli méltóságának értékéért, mint egy adott társadalmi rend prófétái.
A JÖVŐ KIHÍVÁSAI
A félelem szeretettel gyógyítható. A kereszténység terápiás fordulatára Eugen Drewermann, Eugen Biser és XVI. Benedek pápa is felhívták már a figyelmet. A félelmet nem a moralizálás gyógyítja, hanem a szerető odafordulás. Ilyen értelemben beszél Ferenc pápa az Egyházról mint hadikórházról, amely sebeket gyógyít. A Jézus nyomdokain járó Egyház ismeri a rábízottak félelmeit, és keresi azt az utat, hogyan gyógyítható a félelemmel élő ember/társadalom. A spirituális teológia iskolájában tanulható az Istenben való elmerülés művészete és annak gyakorlati következménye, amely nem más, mint az embertárs melletti felbukkanás. Ennek antropológiai alapmechanizmusa az ember öntranszcendenciája, azaz minden ember azon képessége, hogy kilépjen önmagából, és Isten titkára figyeljen. A Jézus Krisztusban megtestesült Isten fia kereszthalálában és feltámadásában elmerülni annyit jelent, mint megtapasztalni Isten végtelen irgalmát és igazságosságát. Eljutni annak felismeréséig, hogy semmire, amink van nem szolgáltunk rá: sem a békére, amelyben élünk, sem az ételre, sem egészségünkre, sem szabadságunkra, sem arra az erőre és lehetőségre, amellyel megdolgoztunk a jólétünkért. Az Isten ember iránti szeretetének megtapasztalása mindig kissé hasonlóvá teszi a keresztényeket Jézushoz, átformálja őket. Ennek a tapasztalatnak egyik leglényegesebb következménye az embertársi szeretet. Az embertársi szeretet nem elméleti diskurzusok mentén valósul meg, hanem konkrét cselekedetekben, amikor az ember önmagából, bezárkózottságából kilépve embertársához ér. Jézus világosan beszélt az örök üdvösségről:
Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg. Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre! Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre (Mt 25, 35–46).
Teológiailag helytálló a kijelentés, hogy minden ember Isten képmása. Minden rászorulóban (menekülni kényszerülőben) ott van a szenvedő Krisztus. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség egy észszerű és reálisan alkalmazható migrációpolitikára, ennek kidolgozása és megvalósítása a kormányok feladata. Az evangélium kontextusában azonban Istentől elidegenít mind spirituálisan, mind teológiailag az az álláspont, amely szerint az igazán jó keresztények nem segítenek a menekülni kényszerülő és hozzánk érkező muzulmán migránsokon.
A migráció teológiai hermeneutikája rávilágít a posztkommunista országok helyi egyházainak igazi nagy kihívásaira, avagy úgy is fogalmazhatnánk, gyenge pontjára: ez pedig a teológia nyelvén az erős misztikus ecclesia ad intrából természetszerűleg születni akaró ecclesia ad extra, azaz egy világban jelen levő, politikai egyház világot átjárni akaró hatékony erejének hiányára. Elgondolkodtató volt számomra hallani egy lengyel püspök mentegetőzését, hogy miért nem segíthet a lengyel katolikus egyház az érkező migránsokon. A lengyel belügyminisztérium határozatára hivatkozott, amelyet nem kerülhet meg a katolikus egyház. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon akkor is szótlanul kell követni a belügyminisztérium döntését, ha az ellenkezik a krisztusi tanítással? A kommunizmus idején a helyi egyházak a szabadság oázisainak számítottak, és mindent megtettek annak érdekében, hogy az ember szabad élethez való alapvető joga érvényesüljön. Ha ma boldoggá és szentté avatjuk a kor nagy alakjait, mint Márton Áront, Scheffler Jánost vagy II. János Pál pápát, nem kell-e aktualizálnunk és a mai kor kihívásainak tükrében újra olvasnunk küzdelmeik tulajdonképpeni jelentését? Ők egyértelműen az elnyomottak és a szabadságuktól megfosztott emberek mellett álltak ki, és elítéltek minden erőszakos, emberi méltóságot tipró reálpolitikai berendezkedést.
Talán a következő évek feladata marad, napjaink eseményeire vonatkoztatva, az evangélium fényében lefordítani a kommunizmus mártírjainak aktualitását. Egyre fontosabb lesz az elkövetkező években jobban figyelni olyan kezdeményezésekre a volt kommunista államok felsőoktatási intézményeiben, melyek a kereszténység és az iszlám vallás dialógusát segítik elő, valamint a kultúrák közötti párbeszéd lehetőségeit és azok kihívásait kutatják. További kérdések, amelyeket egy erős ad extra egyház értelmében a teológiai kutatások terén egyre nagyobb jelentőséggel fognak bírni: főként az igazságosság, az antiimperializmus, kultúra és társadalom, Krisztus és más, nem keresztény vallások, társadalmi és vallási pluralizmus, nemzet, kisebbségek, emberi jogok. Egyre nagyobb jelentősége lesz a következő években ugyanakkor a szakszerű, differenciált teológiai reflexiónak korunk globális migrációját illetően. További tudományos munkát igényel a politika és misztika erős összefonódása a krisztusi tanítás értelmében, az állam és Egyház viszonyának szétválasztása, hatalom és karizma kapcsolatának kutatása. Ezek mind olyan feladatok, amelyek véleményem szerint a teológia és az Egyház elengedhetetlen hozzájárulásai egy olyan nyitott társadalom továbbfejlődéséhez, amely a globális világban egyre inkább a szolidaritás, szubszidiaritás és a közjó elve szerint rendezkedik be. Krisztusi marad Egyházunk ebben a világban, ha gondolataink és cselekedeteink minden körülmények közepette elérik a remény magasságát.
Migráns vagyok. Mit tanultam migránsként az idegenben? Hogy alapvetően nincs különbség a nigériai vagy a mexikói kollegám között; akiben félelem van, az ugyanúgy távolságtartó velem is, mint velük, akiben kisebb a félelem, azzal mindannyian jól megvagyunk. Láttam menekülteket, és beszélhettek velük, többek között egy olyan szíriai muzulmán lánnyal, akinek a nagybátyja még Bukarestben készült orvosnak, mert megengedhették maguknak, és akkor még nem gyűlölte őket senki. Létezik egy differenciált, hidat építő egyházi nyelvezet, amely felemel, és nem kirekeszt. Európa szellemi nagysága továbbra is abban rejlik, hogy kiáll a szabadság, a béke, az emberi jogok és az ember feltétlen méltósága mellett, mert ezek nélkül a szegények még szegényebbek lesznek. Tulajdonképpen mindegy, hogy migráns, menekült vagy száműzött, keresztény, muzulmán vagy más vallású. Minden ember ember, Isten képmása, ezért mindenki egy közülünk. Ennek pedig gyakorlati és politikai következményei van.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Franziskus, Die Kirche ist ein Feldlazarett, in http://www.katholisch.de/aktuelles/aktuelle- artikel/franziskus-die-kirche-ist-ein-feldlazarett (letöltve: 2017. 04. 04.)
Migration als Ort der Theologie, (Kessler, Tobias, Hg.), Regensburg, Friedrich Pustet, 2014
Német László nagybecskereki püspök körlevele a menekültek és bevándorlók segítéséről, in http://ujember.hu/nemet-laszlo-nagybecskereki-puspok-levele-a-menekultek-es-bevan- dorlok-segiteserol/ (letöltve: 2017. 04. 04.)
Ratzinger, Joseph–Seewald, Peter, Salz der Erde. Christentum und katholische Kirche um Jahr- tausendwende. Ein Gespräch mit Peter Seewald, Stuttgart, Deutsche Verlags-Anstalt, 1996
Vatikan setzt auf demokratische Kräfte gegen Trump, in http://www.kathpress.at/goto/meldung/1488753/vatikan-setzt-auf-demokratische-kraefte-gegen-trump (letöltve: 2017. 04. 04.)
Zulehner, Paul Michael, Entängstigt Euch. Die Flüchtlinge und das christliche Abendland, Ostfildern2, Patmos, 2016
DR. THEOL. HABIL. CSISZÁR KLÁRA
pasztorálteológus