Nem tetszik nekem a Szabadság térre tervezett és javában készülő emlékmű. Miért? Sokat gondolkodtam rajta. Azért-e, mert a szakértők elmagyarázták, hogy hazug, drága és randa, én pedig hittem nekik? Vagy, mert teológusként az a gyanúm, hogy Gábriel angyalnak és Magyarországnak nincs sok köze egymáshoz? Ezek a tényezők kétségkívül benne vannak a pakliban, de nem adják meg a teljes választ. A fő bajom a készülő műalkotással az, hogy grandiózus, hogy monumentális, hogy az áldozattá válást mutatja be általánosságban, minden személyes vonatkozás nélkül. Annyira igyekszik képviselni minden áldozatot, hogy végül nem képvisel senkit.
Nem tetszik nekem a Szabadság térre tervezett és javában készülő emlékmű. Miért? Sokat gondolkodtam rajta. Azért-e, mert a szakértők elmagyarázták, hogy hazug, drága és randa, én pedig hittem nekik? Vagy, mert teológusként az a gyanúm, hogy Gábriel angyalnak és Magyarországnak nincs sok köze egymáshoz? Ezek a tényezők kétségkívül benne vannak a pakliban, de nem adják meg a teljes választ. A fő bajom a készülő műalkotással az, hogy grandiózus, hogy monumentális, hogy az áldozattá válást mutatja be általánosságban, minden személyes vonatkozás nélkül. Annyira igyekszik képviselni minden áldozatot, hogy végül nem képvisel senkit.
Radnóti Miklós, aki később maga is áldozattá vált, így emlékszik a vérviharban elveszített barátaira, költő társaira:
„… Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.
Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s volt, ahová önként mentek fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc az az ő ügyük ott lenn,
s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben. …”
(Á la recherche)
Igen, ezek az áldozatok barátok voltak. Nevük volt, arcuk és sorsuk. Ki az orosz fronton esett el, kit valamelyik haláltáborban érte utol a végzet, ki pedig „Madrid határán” őrködött a vártán, amíg egy fasiszta golyó el nem találta.
Németországban, a kilencvenes években elindult egy kezdeményezés, amelynek célja, hogy megjelenítse az áldozattá lett kis embert. Günter Demnig kölni szobrász elkezdett az aszfaltba macskakő nagyságú bronzköveket helyezni, feltüntetve azokon egy-egy ember nevét, foglalkozását, születésének és halálának dátumát, valamint a halál helyét. A kiemelkedő művészek, tudósok, politikusok nevét márványtábla őrzi valahol egy ház falán, a háború áldozatául esett munkásokét, egyetemistákét, hivatalnokokét, kereskedőkét pedig ezek a stolperstein-ek (=botló kövek). A kis mementókat a művész oda helyezi el, ahová az illető személy kötődött – valamikori lakása, vagy munkahelye elé, esetleg oda, ahonnan elhurcolták. A berlini Humboldt egyetem bejáratánál pl. húsz botló – pontosabban botlasztó – kő áll azok emlékére, akik valaha ide jártak, de nem futottak be tudományos karriert, mert fiatalon haláltáborban végezték.
A botló kő mintegy kényszeríti az arra járót, hogy lehajoljon egy másik emberhez, akinek a sorsa akár az övé is lehetne. Az eszmékre föl kell nézni, az emberhez érdemes lehajolni.
Örvendetes, hogy Budapesten, a Ráday utcában is van már három ilyen kő. Úgy gondolom, akkor épülne fel a magyar áldozatok valódi emlékműve, ha mindegyikük nevét őrizné valahol egy kő. A Szabadság téri szobrot pedig vagy felavatnák, vagy nem.
Persze, hogy minden magyar áldozatnak emlékköve legyen, technikailag nem megoldható. Ilyesmi csak a mennyországban van és lesz – János apostol szerint legalábbis. Ő a Jelenések könyvében ezt írja: „A győztesnek rejtett mannát adok és egy fehér követ. A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csak aki megkapja” (Jel. 2,17). De ez már egy másik történet. A mennyországban az áldozat, a vesztes győztesnek számít.
Balogh Judit