Tanulmányom fókuszában azok a 15–34 éves fiatalok állnak, akiket gyermekként megkereszteltek, ma azonban már nem érzik magukat felekezethez tartozónak. A lemorzsolódók e csoportját a Magyar Fiatalok 2024 kérdőíves felvétel adatain, a keresztségi háttér és a jelenlegi felekezeti hovatartozás egyéni szintű keresztezéséből képzem. Az Egyházfórum 2026/3 számában megjelent tanulmány bevezetését idézzük.
Magyarországon a fiatal felnőttek túlnyomó többségét gyermekként megkeresztelték, ám ez korántsem jelent mindegyikük esetében aktív elköteleződést. A kereszteltség és a tényleges vallási élet közötti rés egyfajta társadalmi indikátora annak, hogy a kereszténység nálunk sokak számára inkább örökölt kulturális címke, semmint gyakorolt kötődés. Ez a szakadék mérési szinten is megragadható, azaz a szubjektív hovatartozásra kérdező felvételekben (EVS, ESS) a felekezet nélküliek aránya 40–60 százalék, míg a keresztség alapján értelmezve ennél lényegesen alacsonyabb (Rosta et al., 2025).
Aki ezt a címkét egy ponton leteszi – azaz akit megkereszteltek, de ma már nem érzi magát egyetlen felekezethez sem tartozónak –, nevezem a továbbiakban „lemorzsolódónak”. Ez a megkülönböztetés a nemzetközi szakirodalomban is bevett, több fogalmi javaslat választja el az elhagyókat azoktól, akik sosem tartoztak sehová (Bullivant 2019; Packard–Hope 2015; Lim et al. 2010; Hout 2017; Streib et al. 2009). Az általam használt operacionalizálás (megkereszteltek, de jelenleg magukat sehova sem tartozónak érzők) tudatosan a felekezeti azonosulás elhagyását ragadja meg, nem feltétlenül a hit elvesztését, a leválás pedig jellemzően nem egyetlen döntés, hanem hosszabb szociális folyamat, amelynek végén a szervezeti kilépés áll (Bullivant 2019; Packard–Hope 2015).
E mikroszintű mechanizmusok egy jól dokumentált makroszerkezetbe illeszkednek. A nyugat-európai irodalom a hovatartozás és a hit szétválását „believing without belonging” (Davie 1994), illetve „fuzzy fidelity” (Voas 2009) néven írta le. Kérdés, hogy a magyar eset, ahol az önbesorolás jórészt a keresztségre utal (Rosta et al., 2025), követi-e ezt a képletet, vagy megfordítja. Máté-Tóth és Rosta (2022) kohorszelemzése megerősíti, hogy a vallásosság dimenziói Magyarországon elváltak egymástól, az intézményes formák generációs ütemben hanyatlanak, a hit alakulása viszont ettől eltérő, életúti mechanizmus eredménye. Ez a makrokép veti fel a kérdést, kik azok, akik a
felekezeti kategóriából kilépnek, és mi állhat a kilépés mögött.
Vizsgálatom a 15–34 évesek vallásosságát járja körül, a lemorzsolódókat fókuszba állítva. Ez az az életszakasz, amelyben a vallásvesztés a leggyakrabban bekövetkezik, és amikor eldől, hogy a gyermekkori vallásos nevelés átöröklődik-e (vö. Uecker et al., 2007; Smith–Snell, 2009). A Magyar Fiatalok 2024 adatain, a keresztségi háttér és a jelenlegi hovatartozás keresztezéséből képzett lemorzsolódó almintán azt vizsgálom, mennyiben különbözik ez a csoport a többitől a hit, a gyakorlat és az önbesorolás dimenzióiban. A vezérlő elméleti kérdés a vallási maradvány (religious residue) hipotézise, miszerint az elhagyók nem válnak azonnal ugyanolyan szekulárissá, mint akik sosem tartoztak sehová, hanem egyes dimenziókban a kettő között, egyfajta „maradvány-állapotban” helyezkednek el (Van Tongeren et al., 2021b).