A klerikalizmus nem csupán egyházi szervezeti kérdés, hanem az evangéliumi szolgálat és a hatalom viszonyának alapvető dilemmája. A tanulmány bibliai, nyelvtörténeti és történelmi példákon keresztül mutatja be, miként alakult át a klérosz eredeti jelentése, hogyan vált a szolgálat eszménye gyakran uralmi szemléletté, és ez milyen kihívások elé állítja ma az egyházat. Az alábbiakban az Egyházfórum 2026/3 számában megjelent írás elejét tesszük közzé.
Nem minden írás kezdődhet in medias res. Következzék hát…
… egy látszólag értelmetlen kitérő.
„Azután keresztre feszítették, a ruháit pedig elosztották, sorsot vetve rájuk, hogy ki mit kapjon” (Mk 15,24). Mindannyiunk számára ismerős a szenvedéstörténet idézett mondata: Jézus önkiüresítése, önátadása, önként vállalt áldozata jelenik meg e képben, a ruháitól megfosztott, kiszolgáltatott Messiásban. A görög szöveg a „βάλλοντεςκλῆρον” („sorsot vetve”) kifejezést használja a ruhákon való osztozkodás leírására. János kiegészítést tesz: „A katonák pedig, miután megfeszítették Jézust, fogták a ruháit, elosztották négy felé, minden katonának egy részt, azután fogták a köntöst is. A köntös azonban varratlan volt, felülről az aljáig egy darabban szőve. Ezért azt mondták egymásnak: »Ezt ne vágjuk szét [μὴ σχίσωμεν αὐτόν], inkább vessünk rá sorsot, kié legyen!« Ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás, amely így szól: »Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek [ἔβαλον κλῆρον].« A katonák tehát ezt tették” (Jn 19,23–24).
A görög κλῆρος [klérosz] szó sorsot, végzetet, sorsvetést jelent. Ilyen értelemben hivatkozik a passió a Zsolt 22,19-re, amelyben mind a négy evangélista Jézus szenvedésének megjövendölését fedezi fel. A Septuaginta görög szövege az eredeti héber וגֹרָ ֽל [górál] szót adja vissza a klérosszal. A két kifejezés jelentéssíkja között átfedés van, ám a górálnak megvan a maga sajátos ószövetségi távlata.
Kiemelten vonatkozik a föld honfoglaláskori szétosztására, ahol a sorsvetés egyfelől arra a tényre utal, hogy nem a nép szerezte meg önerőből, önmagának a földet, hanem az Isten adománya volt számára, másfelől pedig arra, hogy a föld birtokába jutás Isten rendeléséből fakad, amely titokzatos, és megelőz minden emberi mérlegelést vagy megfontolást. A „véletlenszerű” kisorsolás olyan gesztus, amely az isteni akarat elfogulatlan befogadását teszi lehetővé. Ez a szempont összekapcsolja vizsgált szavunkat a κληρονομία [kléronomia], vagyis az örökrész fogalmával: amit a sorsvetés kijelölt, az lesz az örökrész nemzedékről nemzedékre. Idővel a két szó – sors(vetés) és (örök)rész – jelentése olyan közel került egymáshoz, hogy már-már szinonimává váltak.
Amikor a görög nyelven íródott Újszövetség a klérosz kifejezést alkalmazza, egyszerre nyúl vissza az ószövetségi gyökerekhez, s idomul a korabeli hellenista nyelvhasználathoz. Jézus mennybemenetele után Péter – „mintegy százhúsz emberből álló sokaság” előtt (ApCsel 1,15) – javaslatot tesz a Júdás árulása és öngyilkossága után csonkává vált „Tizenkettő” újra teljessé tételére. Így indokolja a meghozandó döntést: ”…szükséges, hogy azok közül a férfiak közül, akik mindig velünk voltak, amikor az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől addig a napig, amelyen felvétetett tőlünk, ezek közül valaki velünk együtt tanúja legyen az ő feltámadásának” (ApCsel 1,21–22). József és Mátyás lett a két jelölt. „Azután sorsot vetettek [ἔδωκαν κλήρους], és a sors Mátyásra esett [ἔπεσεν ὁ κλῆρος].
Így a tizenegy apostol közé sorolták” (ApCsel 1,26). A kiválasztásban ugyanazok az elemek játszanak szerepet, mint az ígéret földjének felosztásakor: az apostoli tisztséget az ember nem önerejével szerzi meg, hanem Isten meghívása és kiválasztása az alapja; az Istennek megvan a maga titkos, a választásban résztvevők által nem ismert akarata, amelyet a sorsvetés ismertet fel; ettől kezdve a kiválasztottnak ez lesz a közösségen belül az (örök)része. A nyelvhasználat azonban megmutatja, hogy a formálódó egyház apránként túl is lép ezen a bibliai kereten.A kortárs kultúrák ismertek (akár profán, akár szakrális összefüggésben) olyan intézményeket, amelyeknek adott esetben sorsvetéssel (és nem puszta választással) válhatott tagjává valaki. Ennélfogva a klérosz átvitt értelemben az így elnyert hivatalt is jelentheti.
E komplex fénytörésben tárhatjuk fel az Újszövetség egyes szöveghelyeit, mint például az 1Pt 5,3-at, ahol a presbiterek (vének) kapcsán ez szerepel: gondot kell viselniük a nyájra, „nem uralkodva a választottak fölött [κατακυριεύοντες τῶν κλήρων], hanem mint a nyájnak példaképei”.
Az itt szereplő kléroi (választottak) összességében az Isten népét jelenti, amelynek az üdvösség az örökrésze, ugyanakkor az ApCsel 1,17 alapján – „Közénk tartozónak számított és ugyanannak a szolgálatnak lett részese [ἔλαχεν τὸν κλῆρον τῆς διακονίας ταύτης]” – a szolgálatra (diakonia) rendeltek (illetve pásztori szolgálatuk) specifikus megnevezéseként is állhat a kifejezés. Vagyis mind a népet (mint Isten kiválasztottait), mind a szolgálattevők csoportját (mint klérosz tész diakoniaszt) ugyanazzal a szóval jelölik.