A magyar katolikus egyházban még mindig felemás a néhai Bulányi György piarista szerzetes alapította Bokor közösség megítélése. Az alapítás nyolcvanadik évfordulóján szakértők és a közösség tagjainak segítségével körbejártuk, hogy mit is képvisel a Bokor, és milyen hatással van a jelen egyházára. Pál Amanda írása az Egyházfórum 2026/1. számában jelent meg.
„Nagyon vonzó volt, ahogy a kisközösségekben az evangéliumokról beszéltünk. 12-14 hasonló korú fiatallal vitatkoztunk, ami ismeretlen volt számomra, pedig a budapesti Piarista Gimnáziumba jártam. A legmélyrehatóbb élmény az volt, ahogy a saját szavainkkal imádkoztunk egymás előtt. Annyira magával ragadott ez a létforma, hogy pap akartam lenni” – eleveníti fel emlékeit Máté-Tóth András, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének alapító professzora. A katolikus teológus középiskolás korában ministránsként került a Bokor közösségbe.
„Aki nincs velünk/ellenünk, az ellenünk/velünk van”
A katolikus kisközösségek a második világháború végén terjedtek el Magyarországon. Papok, lelkészek és szerzetesek egy csoportja – titkosan szerveződve – úgy vélte, hogy a szovjet megszállás után csak ilyen módon lehet átmenteni a kereszténységet a jövőnek. A Rákosi-korszak egyházüldözése a fenti mottó jegyében abba az irányba mutatott, hogy az egyház csak illegális körülmények között élhet túl Magyarországon. Ebben a közegben működött a debreceni piarista magyartanár, Bulányi György, aki 1945-től cserkészvezető volt, falusi tehetségeket karolt fel, önképzőkört vezetett, és szervezte a kisközösségeket. A szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után azonban katakombalétre kényszerültek. „1948 és 1950 között az egyházak azt gondolták, a kisközösségeké a jövő. Aztán a rend 1950-ben két iskolát visszakapott. A piarista szerzetesek egyik része az oktatásban vett részt, mások – például Bulányi – a hivatalos kereteken kívül foglalkoztak a fiatalokkal” – magyarázza Koltai András, a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltárának vezetője. Az ’50-es években aztán Bulányi Györgyöt megvádolták a „népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének” bűntettével, és tíz társával együtt börtönbüntetésre ítélték.
1956 után a kádári vezetés el akarta kerülni, hogy az egyház elleni agresszív fellépés mártírokat adjon a keresztény közösségnek. Ahogy az előző korszak mottójának kifordítása is jelzi, szűk keretek között, de immár működhetett a hitélet. Hosszú távon ugyanakkor a rendszer a vallás elsorvasztását tűzte ki célul, de ezt már kifinomultabb eszközökkel igyekezett elérni.
A vallásos világnézet felszámolása, a tudományos világnézet elterjesztése is rendszeres harcot kíván meg (…) Lehet, hogy a klerikalizmus ellen harcolni kell még öt évig és a vallásos világnézet ellen még két generáción át.” (Kádár János az MSZMP KB ülésén, 1958. június 10.)
A rendszer új egyházpolitikája a fenti ülésen bontakozott ki. Eszerint a szocialista államnak még hosszú ideig együtt kell élnie az egyházakkal, ezért az adminisztratív korlátozások helyett immár a kultúrpolitikai területet tekinti a legfőbb „csatatérnek”. Együttműködésre kell törekednie az egyházakkal, és amíg léteznek, fel kell használnia őket. Ennek szellemében kötötte meg az állam az egyházi élet kereteit szabályozó 1964-es részleges megállapodást a Szentszékkel. A vallásszabadság korlátozott biztosítása fejében Róma lehetőséget adott a Magyar Népköztársaságnak, hogy csak a pártállam jóváhagyásával lehessen kinevezni az egyházi vezetőket.
Erre a helyzetre a hívő társadalom részéről különböző stratégiák születtek. A radikális szembenállás és a behódolás skáláján széles szeletet tettek ki azok, akik a csendes túlélést választották. A trón és az oltár szocialista értelmű szövetségét elutasítók közé tartoztak a Bokor tagjai, és tevékenységük a ‘70-as években teljesedett ki igazán. Titkos hittanóráik és kisközösségi találkozóik azonban kikerültek a hatalom kontrollja alól, így veszélyesnek számítottak. A titkosszolgálat operatív eszközökkel, például a bomlasztás módszerével igyekezett felszámolni őket. „A hatalom egyházi ellenzékként, illetve szakadár katolikus csoportként tekintett a közösségre. Igyekeztek megakadályozni, hogy párbeszédbe kerüljenek a hierarchiával; ennek előzménye, hogy az egyházi vezetők kezdetben még nem határolódtak el Bulányitól, sőt Cserháti József, Udvardy József és Endrey Mihály jóindulattal közelített a szerzeteshez. Cél volt az is, hogy gátat vessenek a Bokor és az ugyancsak katolikus Regnum Marianum közösség együttműködése elé, ugyanis – még ha voltak is köztük nézetkülönbségek – a két mozgalomban sok volt a rokon vonás” – mondja Völgyesi Orsolya, az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja Történettudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa.
A püspöki konferencia napirendjére először 1976 decemberében került a bázisközösségek ügye. Az Állami Egyházügyi Hivatal katolikus főosztályának vezetője, Bai László javaslatot készített, amely kimondta, hogy a Bulányi-ügyet egyházi belügynek kell tekinteni, ezért utasítani kell a katolikus elöljárókat, hogy ők számoljanak le velük, az állam pedig megadja ehhez a szükséges segítséget. Például listát készít a veszélyesnek gondolt, ezért megfigyelt papokról. Ebben nagy szerepet szántak a katolikus sajtónak, melytől elvárták, hogy ők is táplálják az ellenséges közhangulatot a Bokorral szemben. Ez nem volt nehéz, mivel akkor már egyes katolikus körökben is feszültséget szültek Bulányi radikális gondolatai.