Háló – Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról – 1945–1990 címmel jelent meg tavaly év végén az evangélikus tényfeltáró bizottság legújabb kötete. Interjú az érintett teológiai tanárokról szóló könyv szerzőjével és szerkesztőjével, a testület elnökével, Mirák Katalin történésszel az ügynöki lét összetevőiről. Szőnyi Szilárd interjúja az Egyházfórum 2026/1. számában jelent meg.
– „Hogy ezt az egyházak számára oly fájdalmas ügyet ne szolgáltassuk ki a sokszor nem is titkoltan egyházellenes szándékkal megszólalóknak.” Ön 2005-ben, a testület létrejöttekor többek között ezzel magyarázta a múltfeltáró munka szükségességét. Ezenkívül milyen indokok fogalmazódtak meg a bizottság létrehozásakor?
– A kezdetekkor, jó húsz évvel ezelőtt valóban hangsúlyosan fogalmazódott meg az igény, hogy a politika vezérelte pártállami időszak után végre az egyház maga vegye kézbe a saját ügyeit érintő kérdéseket. Érvényes lett ez a vélemény a közelmúlt feltárására is. Emlékeztetnék azonban arra, hogy ez a folyamat az evangélikus egyházban nem 2005-ben indult el. Az önvizsgálat igénye már az 1990-es évek legelején jelen volt. Nézzünk szembe egyházunk korábbi szerepvállalásával, azzal, hogy nem tudott a társadalom lelkiismereteként működni, sok tekintetben kiszolgált egy egyházüldöző rendszert, cserbenhagyta az áldozatokat, nem állt ki az üldözöttek mellett – többek között ezeket a gondolatokat fogalmazta meg a déli egyházkerület presbitériuma 1990 nyarán, de a szembenézés korai lépésének tartom Harmati Béla 1991. júniusi megnyilvánulását is a zsinat nyitó istentiszteletén. A püspök Scholz László lelkész 1956. decemberi „Bánom-beszédét” idézte, melyben az országos lelkészgyűlésen a forradalom előtti 6-8 év egyházi bűneivel és mulasztásaival vetett számot. „Nagy többségünkben nem vállaltuk a keresztet […] úgy tettünk, mintha Jézus Krisztus igéjét sohasem hallottuk volna” – sokatmondók voltak ezek a fasori evangélikus templom oltárterében elhangzott mondatok, különösen attól a Harmati Bélától, akinek püspöksége az egypárti diktatúra idején, 1987-ben kezdődött, és 2003-ig átívelt a rendszerváltozás első évtizedén. Nem is volt egyöntetű a zsinati megnyilvánulás fogadtatása. Volt, aki nagyra értékelte a kollektív bűnbánat gesztusát, mások hiányolták az egyéni bűnvallást attól az egyházvezetőtől, aki egykor maga is tevékeny tagja volt a kádári állambiztonság ügynökhálózatának. (…)
– Más egyházakban nem jött létre hasonló testület, vagy ha igen, a munka elhalt. Mennyire volt magától értetődő, hogy az evangélikusok beleállnak a múltfeltárásba? Főleg, hogy a bizottság tevékenysége nem kevés feszültséget szült. 2006-ban még az Evangélikus Élettel is összekülönböztek, amikor a lap anélkül adott teret a munkájukat bíráló Fassang Árpád írásának, hogy magát a jelentésüket ismertette volna.
– A bizottság felállítása csupán az első lépés volt, a neheze csak aztán következett. Járatlan útra léptünk, hiszen semmiféle egyházi minta nem volt előttünk, amit követhettünk volna. Nem tudtuk, hogyan lehetne ezt jól csinálni. A bizonytalan útkeresés időszakában történt az említett 2006-os affér is, amikor első munkabeszámolónkat bizalmas belső munkaanyagként terjesztettük a Zsinat elé, az viszont akaratunk ellenére és kellő szabályozás hiányában nyilvánosságra került. Igencsak tanulságos eset volt ez a jövőre nézve. Mihamarabb tisztázni kellett a tényfeltárás alapelveit, és ki kellett dolgozni a bizottsági munka protokollját. A működési rendünk 2007-ben készült el, kisebb módosításokkal azóta is aszerint dolgozunk. Döntést hoztunk például a fedőnevek feloldásának mikéntjéről. Akinek az ügynöki tevékenysége már publikus, annak közöljük az azonosítását, ellenkező esetben a hálózati személyt csak a fedőnevén említjük. Mindenkit megillet a jog, hogy amíg nem készült róla, illetve az ügynöki tevékenységét árnyaltan és lehetőleg minél szélesebb perspektívából bemutató tanulmány, az azonosítását nem közöljük. Nem dobálózunk felelőtlenül a fedőnevekkel, igyekszünk e téren is körültekintően eljárni.
– A munka kezdetén a bizottságból többen hiányolták a lelkipásztori attitűdöt, és voltak, akik szerint a jelentéseket nem kellett volna nyilvánosságra hozni, mert az „a kipellengérezés határait súrolja”, illetve „sokkal többet kellett volna beszélgetni az érintettekkel, mint írni róluk”. Húsz év után milyen kritikákat tart jogosnak?
– Még két évtized múltán is akadnak váratlan buktatók, és a kritikák egy része is jogos lehet. A töredékes, rendkívül hiányos belügyi iratanyag – különösen az 1956 előtti, és a ’80-as évekbeli –, az iratok domináns állambiztonsági látószöge és nyelvezet alapján valóban nehéz, sőt nem is lehet teljes képet adni egy-egy hálózati működésről. Egy személyiség, egy lelkészi életút egyébként sem írható le a maga teljességében kizárólag dokumentumok alapján, legfeljebb bizonyos pontjai rekonstruálhatók. E „tükör általi, homályos” tudás alapján értékelni is csak óvatosan szabad. Ezért is különösen fontos, hogy a kutatást a politikai rendőrségi dokumentumokon túl az állami, az egyházi levéltárakra, és a magángyűjteményekre is kiterjesztjük. Emellett igyekszünk korrekt kapcsolatot kialakítani az érintettekkel, beszélgetni velük, és közösen értelmezni a levéltári iratokat. A személyes emlékek, az egyéni nézőpont felbecsülhetetlen értékű forrásanyag. Eddig jó néhányan hajlandók voltak megosztani velünk a máshonnan nem tudható részleteket, az esettanulmányokban ezt az ismeretanyagot is megjelenítjük. A lelkipásztori területről két tipikus szélső vélemény él: míg egyesek keveslik a lelkigondozói beszélgetéseket, mások felesleges „ügynöksimogatásnak” tartják. (…)
– A kötetben az érintettek és a családtagok is lehetőséget kaptak, hogy hozzászóljanak a tanulmányokhoz. A könyv különösen megrázó részei ezek a megszólalások. Van, aki megköszöni a testület munkáját; többen arról adnak számot, hogyan dolgozták fel szüleik ügynökmúltját, de olyan is akad, aki méltatlankodva kéri számon, miért kellett előállni ezzel, jobb lett volna „nagyobb időbeli ráhagyást engedni”, és legalább egy nemzedékre titkosítani a témát.
– A közel 1100 oldalas műből ezeket a hozzászólásokat mindenképp olvasásra ajánlom. Természetesen nagyon eltérő Reuss András professzor reagálása a saját történetére, és más-más – még ugyanazon családon belül is –, ahogyan a rég elhunyt professzorok gyerekei a feltárást megélik. Az utódoknak talán nehezebb… Mindenkinek van egy apaképe, amit őriz magában. Ehhez képest a diktatúra erőszakszervezetének szűrőjén át meglátni a szeretett személyt, és egy hivatalos egyházi munkacsoport közvetítésével szembesülni a részletekkel – ez bizony embert próbáló helyzet. Mindannyiukat csodálom, hogy hajlandóak voltak számunkra írni, sőt néhányukra ez felszabadító hatással volt. A számonkérő méltatlankodáshoz hadd emlékeztessek arra, hogy a rendszerváltás óta 35 év telt el, s ez már elegendő történelmi távlat az 1945–1990 közötti korszak feltáráshoz. Sokan ezt mégis korainak tartják, mások viszont a túl lassú haladást kérik rajtunk számon azzal, hogy az ügynöktémát már réges-régen le kellett volna zárni. E téren is nehéz megfelelni az ellentétes elvárásoknak. (…)
– A két kötetben öt teológiai professzor – Prőhle Károly, Nagy István, Reuss András, Fabiny Tibor, Vámos József – szerepel. Az Evangélikus Teológiai Akadémián (ETA) a kérdéses évtizedekben csak ők lettek volna beszervezve?
– Kizárólag azokat a professzorokat tárgyaltuk itt, akikről kétséget kizáróan dokumentálható, hogy szerepeltek az állambiztonsági szervek ügynökhálózatának nyilvántartásában, és/vagy az együttműködésüknek egyéb nyoma van a jelenleg ismert belügyi iratanyagban. Ottlyk Ernő, Nagy Gyula, Harmati Béla – akik püspökségük előtt szintén tanítottak az ETA-n – hálózati történetét már az előző köteteinkben megírtuk. Néhány tanár érintettségéről csupán feltételezések, sejtések és legendás történetek maradtak fenn. Ezek ugyan fontos részei az egyházi emlékezetnek – egyszer jó lenne ezeket is összegyűjteni –, de a szükséges dokumentumok híján róluk nem írhattunk. Az azonban jól látszik, hogy a Teológiai Akadémián 1950 és 1990 között működött, összesen 16 fős tanári kar több mint fele – különböző jelleggel és intenzitással ugyan, de – kapcsolatban állt az ál-
lamvédelmi–állambiztonsági szervekkel. Ez igen erős közvetett belügyi jelenlétet mutat az evangélikus lelkészképzés egyetlen intézményének falai között. (…)
– Az utóbbi években kritikaként biztosan megkapták, hogy néhány ember múltját alaposan, akár több száz oldalas tanulmányban bemutatják, sok más érintettnek viszont jóval kisebb terjedelmet szentelnek, vagy akár csak az említés szintjén kezelik őket. Ez nem aránytévesztés?
– Jelenleg 50 beszervezett lelkészről tudunk; ez nagyjából egynegyede a vizsgált időszak lelkészi karának. A bizottság hivatalos publikációs felülete a Háló-sorozat, amelyben eddig minden esetet a lehető legnagyobb részletességgel tárgyaltunk. A világi médiában felkapott evangélikus ügynökügyekre – például Lehel László vagy Szabó Lajos esetében – természetesen röviden reagálnunk kellett, de róluk egy későbbi kötetben írunk majd tanulmányt. Az eredeti koncepció alapján szisztematikusan vesszük sorra az egyházi hierarchia szintjeit, „felülről lefelé” haladva. Már dolgozunk a Háló-sorozat következő részén, melyben a középvezetői szinttel, az esperesi kar érintettjeivel foglalkozunk.
– A könyv szereplői „esendőségükben is szerethetően és megérthetően” viselkedtek – írja a kötet szerkesztői bevezetőjében. Ez a mondat erős jelzés arról, hogy a tanulmányokat nem vádiratként kell olvasni, hanem a történészi objektivitás mellett is empatikusan igyekeztek hozzáállni a kérdéshez. Hogyan tudták ezt a lelkületet érvényesíteni?
– Nem ítélkezünk, legfeljebb szakmai véleményt mondunk, összegzünk, és igyekszünk minél empatikusabban közelíteni az esetekhez. Ám míg a hozzátartozók általában a túlságosan negatív képet kifogásolják, mások szerint az empátiánkkal kvázi megszépítjük a múltat. Nálunk jóval kritikusabbak azok, akik az érintett professzorokat teológus hallgatóként személyesen ismerték. Egy idős lelkész írta nekem, felidézve két egykori tanára felkészületlenségét, színvonaltalan óráit: „Nem azért van bennem keserűség, mert egy diktatúrát kiszolgáltak, hanem mert a felvállalt küldetésükben voltak hitványak”, azaz tanári mivoltukban bizonyultak méltatlannak a katedrára.
– A bizottság olyan fogalmakkal is dolgozik, mint bűn, bűnhődés, megbánás, vezeklés, bűnbocsánat vagy feloldozás. Milyen teológiai tanulsága, hozadéka van az ügynökmúlt feltárásának?
– Eleinte azt gondoltuk, hogy a múlt bűneinek szakmai feltárása tisztulási folyamatot indít be, és lelki megújulását hoz az egyházban. A bűnbánat–bocsánatkérés–megbocsátás alapséma azonban csupán néhány esetben valósult meg. A ritka példák egyike épp az új Háló-kötetben olvasható: Reuss András bocsánatkérő levele Dedinszky Gyulának, akiről jelentést írt, illetve utóbbi feloldozó válasza. A tényfeltárás egyik legnagyobb eredménye ez, amikor lelkészkollégák képesek egymást közt őszintén rendezni több évtizedes dolgaikat. Ehhez azonban idő kell, a folyamatot nem lehet siettetni.
– A munka során sok sebet feltéptek – de vajon mennyiben valósult meg a fő cél, azaz a gyógyulás? Ifj. Fabiny Tibornak a kötetbe írt reflexiója szerint semennyire: amikor a tényfeltáró munka elindult, „sokan reméltük, hogy mindez majd az egyház megújulásához vezet. Ennek látható jelei ma nincsenek.”
– Nem állítom, hogy gyógyító tisztítótűzként söpört végig rajtunk a tényfeltárás, de ez a munka mára kétségtelenül az evangélikus egyház arculatának markáns részévé vált. Egyébként sem biztos, hogy kizárólag a látható jelekre kell koncentrálnunk. Meggyőződésem, hogy mélyreható folyamat részesei vagyunk, aminek eredményei tételesen talán sosem mutathatók ki. Egyfajta mintát mindenképp adtunk arra, hogy a legsúlyosabb problémákat is meg kell tudnunk beszélni egymással, még ha ez sok feszültséggel jár is, hogy tovább tudjunk lépni.
– A munka során sok személyes sorsot ismert meg, bepillantást nyert a lélek legmélyebb bugyraiba. Milyen tudással gazdagodott az Isten képmására teremtett, de bűnre hajló emberről?
– Különös tudásra tettem szert. Illúziók helyett józan és reális egyházképem lett. Nem könnyű sorozatosan szembesülni mindazzal, ami fél évszázadon át az evangélikus egyházzal történt, illetve az egyházon belül zajlott. Templomi alkalmakon, ünnepségeken, rendezvényeken a résztvevőket elnézve sorjáznak a fejemben a fedőnevek… A kutatótörténészként megszerzett ismeret nem fordított el ettől a közösségtől, de talán jobban értem már Luther utolsó feljegyzését: „Koldusok vagyunk mind. Ez az igazság.” (…)
– Bár „mélységes mély a múltnak kútja”, hogyan látja, hány év munka áll még önök előtt, mikor lehet lezárni a tényfeltáró folyamatot?
– Az esperesi és a lelkészi kötettel még adósok vagyunk, de a magam részéről szeretném néhány éven belül, optimális esetben a mostani zsinati ciklus végéig lezárni a munkát.
– Az ön számára milyen tanulságokkal szolgál az ügynökmúlt feltárása 2026 Magyarországán, amikor állam és egyház kapcsolata szintén nem egyszerű?
– Leginkább azok a dilemmák foglalkoztatnak, amelyek minden történeti időben ugyanazok: hogyan tud az egyház minden körülmények között – fenyegető vagy éppenséggel előnyöket felkínáló politikai közegben – hitelesen működni, hűséges maradni az eredeti küldetéséhez, s hogyan őrizheti meg a hívő ember az önazonosságát. Diktatúrában egyértelműbbek a törésvonalak, demokráciában nehezebb meghatározni, hol húzódik a még vállalható együttműködés határa. De az ügynöktörténeteink arra is intenek, hogy a keresztyén ember sosem csak önmagát képviseli. Egyéni megnyilvánulásai, döntései rövid vagy hosszú távon, de az egész közösségre is hatással vannak.