Mit jelent ma az egyház és az állam „elválaszthatatlan és összeelegyíthetetlen” viszonya Kálvin János teológiájának fényében? A tanulmány amellett érvel, hogy a reformátori örökség nem politikai recepteket, hanem olyan teológiai és etikai kritériumokat kínál, amelyek segítenek megkülönböztetni az együttműködést a kiszolgáltatottságtól és a kritikátlan lojalitástól. Fazakas Sándor írása az Egyházfórum 2026/1. számában jelent meg.
Az egyház és az állam viszonyának mai református megítélését és gyakorlatát Kálvinra visszavezetni ‒ kockázatos vállalkozás. Nem mintha ne lennének a református közgondolkodásban olyan értékek, amelyek évszázadokon keresztül meghatározták a reformátusok arculatát, és ne lennének kapcsolatba hozhatók a genfi reformátor egyház- és világképével. Ilyenek például a köz dolgai iránti nagyobb felelősségvállalás, a helyi közösségek autonómiaigénye, a református művelődés eszméjének ébrentartása az oktatás és a kultúra terén, törekvés a fokozott szociális érzékenységre és diakóniai kultúra kialakítására stb. A társadalmi élet szinte valamennyi területén találni olyan szegmenseket, ahol egyház és állam fokozottabb együttműködése kívánatos lenne a közjó érdekében. Ennek az együttműködésnek az alapját teológiai indoklás tekintetében az egyház küldetéséről való – a Szentírás és a hitvallások tanításában gyökerező – meggyőződés, a hit és az élet, a tanítás és az együttélés rendjének összefüggése, egyben dialektikus feszültsége képezi. Nemzedékeken át meghatározó volt az igény, hogy a tanítás (a doctrina) reformját az élet szüntelen reformációja (a reformatio vitae) kövesse.
Mégis, ebben a folyamatban a Kálvinra, Kálvin tekintélyére történő közvetlen hivatkozás nem problémamentes. Az egykor és a ma, az eltérő szociokulturális adottságok, az adott konfliktushelyzetek természete, a politika és az állam önértelmezésében beállt változások minden közvetlen vagy közvetett visszautalást kérdésessé tesznek. Egyébként is, a felvilágosodás, a racionalizmus és a szekularizáció következtében a világi felsőbbség kompetenciái a vallásgyakorlás belső dolgai tekintetében radikálisan megkérdőjeleződtek. Maga Kálvin is sokkal inkább a teológiai módszer alkalmazását ajánlotta volna a mai magyar reformátusoknak a saját helyzetükben, mint örökérvényűnek vélt bölcsességek kritikátlan adaptálását. Ezért a következőkben nem analógiák felállítására kerül sor az egykor és a ma között, hanem inkább azokra a kritériumokra szorítkozunk, amelyek eltérő helyzetben és társadalmi-kulturális összefüggésekben segíthetik a teológiai és a szociáletikai ítéletalkotást, a potenciális konfliktushelyzetek feloldására vagy az együttműködés feltételeinek körülhatárolására nézve. Ehhez kézenfekvőnek kínálkozik rámutatni néhány téves sztereotípiára is, hogy keressük témánk összefüggésében a bibliai kinyilatkoztatás relevanciáját és etikai impulzusait a jelen viszonyulásainak és döntéseinek horizontján.