Az utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a vallási közösségek nemcsak a hitmegélés, de sajnálatos módon a bántalmazás helyszínei is lehetnek. A 2010-es évtized végének eseményei rávilágítottak, hogy a hatalommal való visszaélés és a manipuláció nem csupán egyedi esetek, hanem potenciálisan rendszerszintű problémák, melyek az egyházi struktúrákban gyökerezhetnek. Bár a figyelem elsősorban a szexuális visszaélésekre irányul, a spirituális abúzus ennél tágabb jelenség, amely a lelki manipulációtól az áldozat istenképének torzításáig terjed. Jelen írásban ennek az egyéni oldalára szeretnék koncentrálni. Nyulászi Eszter írása az Egyházfórum 2025/4. számában jelent meg.
Mi a spirituális visszaélés?
Hurley megfogalmazásában „spirituális bántalmazás akkor történik, amikor valaki a spirituális vagy vallási meggyőződéseket arra használja, hogy bántson, megfélemlítsen vagy irányítson másokat”. Az anglikán egyház a spirituális visszaélést tágabban, a pszichológiai és érzelmi bántalmazás egyik, vallási közegben történő formájaként értelmezi. A jelenség a gyakorlatban nehezen azonosítható, mert nincsenek fekete-fehér helyzetek, „a spirituális bántalmazás nem olyan, mint egy kétállású kapcsoló, hanem inkább mint egy fokozatosan állítható fényerő-szabályozó”. Egyaránt megjelenhet szabályokban, bűntudat- vagy félelemkeltésben, manipulációban, fizikai, szexuális bántalmazásban, izolációban vagy az egyén integritásának lebontásában.
A spirituális visszaélés mint hatalmi visszaélés
Mindenekelőtt fontosnak tartom tisztázni, mit értek spiritualitáson, visszaélésen és hatalmon. A téma szempontjából a spiritualitás minden olyan cselekedetet átfog, amely a vallási, egyházi és gyülekezeti gyakorlathoz és élethez kötődik. Visszaélésről akkor beszélünk, amikor valamit nem rendeltetésszerűen, hanem önző módon használunk vagy helytelenül élünk vele.
A hatalom kapcsán három szempontot tartok fontosnak kiemelni. Az első, hogy a hatalom a világunk természetes velejárója, amellyel mindenki rendelkezik valamilyen szempontból. A második, hogy a hatalom birtokosa képes az akaratát mások felett érvényesíteni, másokat rábírni arra, hogy akaratának megfelelően cselekedjenek. Ez történhet kényszerítés vagy pusztán a jelenlétéből fakadó befolyás útján is, de akár a jelenlétére sincs szükség, csak a létére. A lényeg, hogy mások cselekedeteiket és döntéseiket az ő akaratának megfelelően alakítják.
A harmadik szempont a transzcendenshez fűződő viszony: van-e különbség világi és egyházi hatalom között a visszaélés szempontjából? Mivel a hatalommal történő visszaélés lényege emberi és profán, e megkülönböztetés a spirituális abúzus dinamikájának megértéséhez nem szükséges. Véleményem szerint minden visszaélés hatalmi visszaélés, amely mögött a hatalom megszerzése, fenntartása és megélése áll. A szakirodalom azonban elkülöníti egymástól a visszaélések különböző formáit, mert bár a visszaélés alapvető mechanizmusa hasonló, a különböző visszaélések más-más következménnyel és szabadulási lehetőséggel járnak. A különbségtétel abból a szempontból is fontos, hogy a vallási hatalommal történő visszaélés az áldozat Istenhez fűződő kapcsolatát, üdvösségét és istenképét is érinti. E tekintetben releváns Karl Rahner hatalomról alkotott egyik tézise, miszerint a hatalmat mint az emberi szabadság kiteljesedésének szükségszerű formáját nemcsak az üdvösség, hanem a kárhozat aktusaként is lehet gyakorolni. Éppen ezért írásomban az egyházi-gyülekezeti hatalommal való minden visszaélést – annak spirituális következményei miatt – spirituális visszaélésnek tekintek.