Megjelent az Egyházfórum 2019/1. számában
GONDOLATOK, AMELYEK KÖZEL ÁLLNAK HOZZÁM
Balogh Judit buzdítására, az általa sok éven át működtetett, Ötszögletű kerekasztal nevű vallásközi munkacsoport tagjaként, egy körkérdésére adott válaszomban fogtam hozzá hitvallásom megfogalmazásához. Noha katolikus neveltetést kaptam, mostanra agnosztikus istentelenként határozom meg magamat. Mint ilyenhez, az alábbi istenfelfogások mégis közel állnak:
Csányi Vilmos mondta egy előadása utáni vitában: „Egyezzünk meg abban, hogy Isten az evolúció. Ezen kívül mindenki azt hisz, amit akar.”
Konrád György pedig így írta egy régebbi könyvében, talán az Antipolitikában: „A lángban hiszek, ami átlobban rajtam, hiszen olyan halandó vagyok.”
Ugyancsak ő, több írásában is, a zsidók által felfedezett (vagy megalkotott) megnevezhetetlen Istenről mint „belülről szóló hangról” beszél.
A SZELLEMI ÉS ANYAGI MINŐSÉG VISZONYA
Mindannyian tapasztaljuk, hogy az érzékszerveinkkel és műszereinkkel felfogható anyaginak nevezett világon kívül (vagy belül) léteznek ily módon megfoghatatlan jelenségek is. Gondolkodunk, tervezünk, szellemi műveket, eszmerendszereket hozunk létre, amelyek alkotóiktól függetlenné válva is fennmaradhatnak és hatást gyakorolhatnak. Talán e viszonylagos függetlenség miatt vagyunk hajlamosak test és lélek, anyag és szellem elkülönítésére, habár teljes függetlenségüket semmi sem bizonyítja. Semmilyen tapasztalat nem igazolja, hogy az univerzumot mozgató szellem, ha van ilyen, azon kívül helyezkedne el és attól függetlenül létezne. Mivel a szellemi minőség lényege a tapinthatatlanság, pusztán amiatt, mert nem érzékeljük, még nem lehetünk biztosak benne, hogy az anyagi világ nem rendelkezik ilyen minőséggel valamilyen formában, mondjuk a természeti törvények és az evolúció valamiféle szellemi lényege, hajtóereje formájában. Annyit tudunk, hogy ezek a törvények léteznek, de az általuk vezérelt teljes rendszer lényegét, központi alapelvét és származását nem ismerjük, és hiába is kutatjuk a tudomány eszközeivel.
AZ ISMERETLEN ÉS A MEGISMERHETETLEN
A felfedezetlen és/vagy megmagyarázatlan jelenségek két alcsoportra oszthatók: ismeretlenekre és megismerhetetlenekre. Az előbbi tartomány a tudomány vadászterülete, az utóbbiba csak a fantáziának és a hitnek, esetleg még az intuíciónak van belépési engedélye.
Macskám jóval kevesebbet képes megérteni a világból nálam, és abból is, amit érteni vél, sok mindent következetesen és reménytelenül félreért. Amikor előszoba-takarítás közben boldog izgalommal ugrál a partvis körül, láthatóan meg van győződve arról, hogy kizárólag miatta rángatom a szőrös takarítóeszközt, ővele akarok játszani, esetleg hatékonyabb madárfogásra edzem, ha már egeret nem biztosítok számára. Miért gondolnám, hogy a mi elménk lehetőségei határtalanok, még ha némiképp tágasabbak is az övénél? Miért hinném, hogy mi nem értjük félre, létünk korlátaiból adódóan következetesen és reménytelenül, az általunk felfogott információkat?
A narcisztikus materialisták szerint a világ megismerhető, a fundamentalista hívők szerint máris ismert, én pedig azt gondolom, hogy Ádámnak bizony nem állt módjában végigennie azt az édenkerti almát. Lehet, hogy konkrét ismeretekben végtelenségig gazdagodhatunk, de a nagy alapkérdések bevehetetlen vára örökre a hit és az intuíció felségterületén marad.
Emberi logikám és képzelőerőm minden ez ideig szóba jövő világmagyarázat előtt kapitulál. Éppúgy felfoghatatlan számomra a világ végessége, mint végtelensége, teremtett volta, mint önmagától való születése; a szellem anyagtól független léte és mindenhatósága, mint az anyag szellemtől független véletlenszerű gazdagsága és szabályossága. Ha netán egy szellem teremtette a világot, őt ki teremtette? Miért fogadható el könnyebben, hogy a szellem csak úgy a semmiből születik (vagy hogy mindig is létezett), majd a végtelen idő bizonyos pillanatában megalkotja az anyagi világot és az emberi szellemet is az ő saját hasonlatosságára, mint az, hogy fordítva, az anyag teszi ezt? Ő születik a semmiből (vagy mindig is létezett), egyszer csak ősrobban, aztán addig keveredik-kavarodik, míg itt-ott némely darabja öntudatra ébred, és megalkotja az emberi szellemet, az meg az isteni szellem képzetét, szintén a saját hasonlatosságára? Persze, hogy érdekelne, nagyon is érdekelne, mi az igazság, de nem tartom valószínűnek, hogy ez számunkra valaha is felfedhető. Az ismert hitbéli magyarázatok (az ateizmust és materializmust is csak egy hitnek vagy vallásnak tekintve) nem elégítenek ki. Némelyiküket kifejezetten kizártnak is tartom, míg másokat egyszerűen nem fog fel földhözragadt elmém. Mindezek ellenére nem esik nehezemre egyiküket sem értékként elfogadni – egészen addig a határig, ameddig értelmetlen emberi szenvedés alapjává nem válnak, akár híveik, akár eszmei ellenfeleik számára.
Saját gondom a hitekkel és a vallásokkal nem az, hogy nem adnak tökéletes magyarázatot a megmagyarázhatatlanra, hiszen ez természetes, hanem az, hogy elvakult meggyőződések és destruktív társadalmi jelenségek alapjául vagy ürügyéül szolgálhatnak. Híveik, vezetőik és intézményeik képesek különféle bizonyítékokra hivatkozva (vagy éppen anélkül) leminősíteni, megkínozni, halomra gyilkolni egymást (vagy egyikük a többieket), olyan témákkal kapcsolatos nézetkülönbségek miatt, amelyekről senki nem tud, és, meglehet, nem is tudhat semmit. Figyelmen kívül hagyják a hit lényegét, hogy nem tudás. „Ahol tudás van, ott nincs szükség hitre, a hitnek viszont nincsen szüksége tudományos bizonyítékokra; aki bizonyítékok után kutat, az nem hisz.”[1] Véleményem szerint a megismerhetetlen megismerésére tett minden kísérlet – gondolat, sejtés, fantázia, vallási vagy filozófiai konstrukció – bizonyítékok híján egyenrangúan létjogosult, értéke pedig az emberi lélek és az emberi társas együttélés számára nyújtott hasznával mérhető.
KÖZÖS ÉRTÉKEINK
Béke és tisztelet
Szembenállás helyett fontosabb lenne felismerni egymásban a közöset: a hiányzó almafalat pótlására irányuló fáradhatatlan emberi igyekezetet. Magam részéről a vallási nézeteket és a vallásos, nem vallásos hívő vagy nem hívő embereket is egymás iránti tiszteletük mértéke szerint rangsorolom. Szimpatikusabbak az elfogadó, nem térítő jellegű vallások a térítő és militáns vallásoknál, a mások hitét vagy hitetlenségét tiszteletteljes érdeklődéssel szemlélő hívők és hitetlenek a szellemi-erkölcsi magasabbrendűség-tudatban szenvedő fundamentalista hívőknél vagy a „harcos” ateistáknál.
A történelmi vallások mérhetetlen sok kincset tettek le az emberiség asztalára, de mérhetetlen sok kárt és szenvedést is okoztak (legalábbis némelyikük) militáns és hatalomra törő irányzataik, elhajlásaik miatt, vezetőik és híveik által és az egyének belső adottságait, természetes vágyait túlzottan gátló, gúzsba kötő szabályaikkal. A nagy múltú vallások vitathatatlan értékeinek elismerése mellett úgy gondolom, hogy az újabb vagy akár az egészen új közösségi és egyéni útkereséseknek is megvan a létjogosultságuk. Lehet, hogy tudomásul kell vennünk, hogy: a globalizálódó világ individuális társadalmainak embere egyre inkább maga akarja megalkotni válaszait, és a kész paneleket inkább csak alapanyagnak használja. Lehet, hogy ezek a próbálkozások még kevesebb értéket tudtak létre hozni, de kevesebbet is ártottak. Nem biztos, hogy kizárólag éveik és híveik száma szerint kell értékelnünk a különböző világmagyarázatokat, legalább olyan fontos szempont, hogy mennyire segítik értékteremtéshez, belső és külső békéhez használóikat.
A belső hang
A (szerintem evolúciós termékként megjelenő) „szabad akarat” terhét megérző ember feltehetően már öntudatra ébredése pillanatától iránymutatás után kiált. Az univerzum legkülönbözőbb pontjairól, fűből, fából, füstből, felhők fölül várja a választ, amely kiszabadítaná véges egyedi léte fogságából, azon túlmutató célok irányába. Én ezt a választ belülről hallom. Könnyebb és kellemesebb követnem, mint ellenállnom neki, ha pedig elnyomom, rosszul érzem magam. Ehhez az erős belső kényszerhez semmilyen külső (evilági vagy túlvilági) jutalom s fenyegetés nem képes számomra hozzátenni semmit, mint ahogy eltántorítani sem tudna tőle.
Ez a hang is az evolúció ajándéka, és nem is nálunk jelent meg először. A vadkacsa, amikor arra érez késztetést, hogy életét kockáztatva megtévesztő táncban kínálja fel testét a fiókáit kerülgető ragadozónak, feltehetően ugyanezt a hangot hallja. Ezt hallja az egyébként bélgép kandúr macskám is, amikor saját parancsoló éhsége ellenére félreáll az etetőtáltól vemhes nőstény macskám kedvéért. Az evolúció egy bizonyos ponton „beemelte” a létért való küzdelem mellé az altruista motivációt is a fejlődés hajtóerői közé, és arra jutott, hogy a biológiai evolúciót kibővíti a szociális evolúcióval.
A próféták és a nagy vallásalapítók valószínűleg erősebben hallották vagy tudták kihangosítani ezt a belső hangot kortársaiknál. Ha az evolúciót (Csányi Vilmos javaslatára) Istennel azonosítom, akkor joggal nevezhetem én is őket Isten küldötteinek. A vallások sokat segíthetnek és segítenek is ennek a hangnak a meghallásában azáltal, hogy módszereket, hallásjavító, zajszűrő technikákat tanítanak, ajánlanak, mint amilyen az ima vagy a meditáció. Probléma, hogy zajok így is belekeveredhetnek ebbe a hangba, sőt a közvetítők maguk is ki vannak téve annak, hogy zajokat adjanak tovább, hangosítsanak fel „Isten hangjaként”. Ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy milyen hangot is hallunk, legjobb támpont, ha visszatérünk a vadkacsa vagy a kandúrmacska példájához. Az empátiát és szolidaritást nélkülöző hang sohasem lehet „Isten hangja”!
Akár imádkozunk vagy meditálunk, akár nem, bárhonnan halljuk és származtatjuk is, ez az a hang, amely mindannyiunk számára rendelkezésre áll iránymutatóként. E belső (vagy külső) hang megértésére és zajmentes közvetítésére irányuló erőfeszítés lehetne számunkra – vallásos, nem vallásos hívők és hitetlenek számára – az a legnagyobb közös osztó, amely nem osztana meg bennünket.
Az „értelem”
Az altruista motiváció speciálisan emberi változata a saját létünk határain túlmutató célokért való munkálkodás ösztönerejű igénye. Ez az altruista motiváció akkor tud igazán megvalósulásra jutni, ha belső adottságaink kibontakoztatásának ugyancsak ösztönerejű önző motivációjához kapcsolódhat. Belső irányaink, készségeink, képességeink megismeréséhez és saját létünkön-lényünkön túlmutató megvalósításuk megtalálásához is belső hangunkhoz fordulhatunk. Önmagunkra irányuló megértésünk és kifelé forduló empátiánk együtt hangzó szólamokként vesznek részt ennek a dallamnak a megformálásában.
Önmagunk kibontakoztatása önmagunkon túlmutató célok érdekében és szolgálatában: lényegében ezt szoktuk életünk értelmének nevezni. Életünk értelmességének élménye semmi máshoz nem hasonlítható belső békével, csendes, mély örömmel tölt el bennünket, ennek az értelemnek a tartós hiánya pedig semmi máshoz nem hasonlítható, pusztító erejű sötét ürességérzéssel. (Pszichiáterként rendszeresen találkozom ennek a hiánynak a megbetegítő hatásával.) Ezeknek az erőteljes belső élményeknek a vonzásához, illetve taszításához sem tudna már számomra semmit hozzátenni semmiféle túlvilági menny vagy pokol vonzása-taszítása.
A vallások segíthetik is (ilyen példa a „talentumokról” szóló bibliai példázat), gátolhatják is iránymutatásaikkal, szabályaikkal, rituáléikkal az említett „önző” és „önzetlen” motivációk kreatív egymásra találását, miként a nem vallási eredetű társadalmi szokások és elvárások is. Az időnként áldozathozatalt is megkövetelő, de soha nem önfeladó (és szélsőséges helyzeteket leszámítva nem is önfeláldozó) értelmes élet megvalósítását segítő értékek, elvárások, szabályok, meditációs technikák, lelki egészségfejlesztő módszerek is mind-mind a közös értékeinkhez tartoznak.
SZÁMOMRA IS HASZNOSÍTHATÓ VALLÁSI TANÍTÁSOK
Számos vallásos nézetet, ajánlást, szent könyvekben talált példázatot el tudok fogadni magam számára is igazságként – némelyiket esetleg csak részlegesen vagy átvitt értelemben – mint az egyéni vagy kollektív emberi bölcsesség alkotásait. Ezek közül fogok kiemelni az alábbiakban néhányat, alcímek szerint csoportosítva.
Jó az Isten, jót akar[2]
Minden világvallás támogatja az altruista motivációt, elvárja mások szempontjainak figyelembevételét, a szegények, elesettek segítését. Tiltják mások sértését, megkárosítását, megölését, és alapértelmezetten egyikük sem buzdít a más vallásúak, más nézetűek megkínzására, kifosztására, meggyilkolására, leigázására. A természetet is leigázni igyekvő nyugati ember számára különösen mintaértékű lehet a buddhizmus mértéktartása és minden élőlényt magához ölelő szolidaritása.
A bibliai teremtéstörténet konkrét értelmével ma már nem sokra megyünk, de Ádám félig elfogyasztott almája komoly figyelmeztetés lehet a tökéletlen emberi tudás veszélyeire vonatkozóan. Ha mindent megteszünk, amit meg tudunk tenni, menthetetlenül elpusztítjuk élőhelyünket. Habár valójában e fél almát – nézeteim szerint – nem loptuk, hanem kaptuk (nem egyszerre, hanem fokozatosan, már emlős és főemlős korunktól kezdődően kóstolgatva), kétségtelen, hogy áldás mellett átok is sújtja ezt az ajándékot, mert hiányzik belőlünk a visszatartó erő, amely (mondhatjuk így is) az alma másik felében maradt.
A buddhista tanítást, miszerint életünk nehézségeit „azért kapjuk, mert dolgunk van vele”, gyümölcsöző bölcsességként alkalmazom életemben – anélkül, hogy hinnék a karmában és az újjászületésben. Mindegy, hogy véletlennek vagy felsőbb szándéknak tulajdonítom a szembe jövő nehézségeket, mindenképp hasznomra válik, ha nem pusztán csapásokat, hanem fejlődési lehetőséget (is) látok, keresek bennük; ha mérgelődés helyett azt kutatom: „mire lehet ez jó nekem, mit tudnék ebből tanulni, magam és mások hasznára fordítani?”
Bár legkevésbé egy mindnyájunkkal egyénileg törődő személyes istent tudok elképzelni, ebben a felfogásban is találok magam számára valami igazságot. Nem tudom, már ki mondta, hogy „az evolúció inkább fajokban gondolkodik, mint egyedekben”. Ez igaz, de azért a fajok fejlődése egyedeken keresztül valósul meg, és az evolúció el is lát bennünket egyedi életben maradásunkat és boldogulásunkat segítő kellékekkel. Kellemesebbnek érezzük az erdei szamóca illatát a betegséget terjesztő, bomló ürülék kipárolgásánál, míg a ganajtúró bogarak fordítva vannak ezzel. Ellát bennünket testi, szellemi, érzelmi örömök és hozzájuk irányító motivációk tömegével, mint ahogy a veszélyek elkerülését szolgáló fájdalmas, szenvedésteli élményekkel is. Nem egyedi törődést kapunk tehát (szerintem), hanem eszközöket ahhoz, hogy törődni tudjunk és kívánjunk magunkkal, annak érdekében, hogy átadhassuk genetikai anyagunkat és szerzett tapasztalatainkat a következő nemzedéknek. Eszközöket és motivációkat ezen kívül ahhoz, hogy törődni tudjunk és akarjunk egymással is. Kaptunk ehhez rengeteg társas örömöt és motivációt: szexuálist, amely bizony már a magasabb rendű állatoknál sem „csak az utódnemzést” szolgálja, társas együttműködési motivációt, kötődési igényt, mentalizációs és empátiás képességet, szabad (vagy szabadként megélt) akaratot és még sok minden mást.
Tehát az evolúció, saját céljai érdekében (tényleg) „jót akar” nekünk. Az isten-ördög dichotómiát viszont óvatosabban kezelném. Nem biztos, hogy a „rosszat” képviselő erők feltétlenül egy független, ellentétes előjelű forrásból származnak, hanem lehet, hogy ugyanannak a rendszernek, működésmódnak a termékei, melléktermékei vagy selejtjei. Immunrendszerem eredendően életben maradásomat szolgálja, de bizonyos körülmények között allergiák, immunbetegségek okozásával fenyegetheti életemet. Hasonló a helyzet a védelmünket szolgáló fájdalommal, szorongással, halálfélelemmel, sőt még a szkizofréniával és a depresszióval is. A csoportokhoz vagy nagyobb közösségekhez tartozó egyedek/egyének között fellépő érzelmi és motivációs együttrezgés (rezonancia) vészhelyzetben a csoport vagy közösség megmenekülését szolgálhatja, mert gyors és összehangolt reakciót tesz lehetővé. Ugyanez a jelenség bizonyos körülmények között veszélyes szellemi fertőzéshez, tömegsírokhoz, gázkamrákhoz vezethet.
Az ember is jót akar, de ezért túl gyakran megfeszítik
A zsidó Jézust semmivel sem tisztelem kevésbé, amióta nem hiszem Isten fiának. (Sőt.) Tanításai nagyrészt belülről szólnak hozzám, miként sok más emberi bölcsesség is, amellyel első hallásra azonosulni tudok.
Szörnyű és kegyetlen halálát viszont nem szívesen veszem a lelkemre. Kétségtelen sajnos, hogy máig ható műve e nélkül az áldozat nélkül talán fenn sem maradt volna, el sem jutott volna hozzám ebben a mi mártírkultúránkban. Így el kell ismernem, hogy „értem is meghalt”, de nem örülök neki. Legyen bár ember vagy isten, nem várok és nem is szeretnék elfogadni senkitől ekkora áldozatot. Valaha szívesen hordtam egy kis családi aranykeresztet a nyakamban, ma már elborzadok attól, hogy egy kivégzőeszközt viseljek a testemen. Bármennyire is tudom és értem, Pilinszky János filozofikus kiterjesztését is beleértve, az alakzat szimbolikáját, nem tudok elvonatkoztatni a konkrét jelentésétől. (Akasztófát, kivégzőmáglyát, géppisztolyt, gázkamrát sem bírnék viselni, pedig ártatlan áldozatok és mártírok tömegei érdemelnék, hogy percre sem feledkezzem el róluk.)
Nem ő volt az utolsó megkínzott, kivégzett vagy éhezni hagyott kivételesen tehetséges ember ebben a kultúrában, akit csak halála után becsültünk meg, akkor már kultuszokat indítva, intézményeket, szobrokat állítva emlékére.
Azt kívánnám inkább, hogy váltsa meg mindenki önmagát, nézzen szembe bűneivel, hozza meg saját helyén a maga kis áldozatait, ezzel járulva hozzá az emberiség megváltásához.
LÉTEM HA VÉGLEG LEMERÜL[3]
Megbékélés öröklét nélkül
Logikátlan dolog félni a haláltól, hiszen „sohasem találkozunk vele”.[4] Mégis félünk. Ez is evolúciós örökség. A közvetlen életveszélyben különleges energiatartalékokat mozgósító halálfélelem a létért való küzdelem motorja. Arra viszont csak az ember képes, hogy bármikor féljen a haláltól, amikor csak úgy eszébe jut. Ennek is megvan a maga haszna és szerepe (még ha a túlhajtott, fóbiás halálfélelem önnön célja ellen fordít is): létünk értékét éppen végessége adja.
Persze, én is szeretnék tovább, sőt akár örökké élni (főleg, ha nem gondolok bele, hogy egy idő után azért ez milyen fárasztó és unalmas lenne), de magamra szólok. „Minden mozog”, pusztul, mi születik, rég kihunyt csillagok fényében gyönyörködünk, mindennek megvan a maga ideje ebben a Mindenségben. Miért járna nekem több, mint egy galaxisnak vagy akár a spenótnak, a csirkének, amelyeket megeszem? Beleborzongok, mekkora véletlen szerencse, hogy egyáltalán megszülettem, és ennyi is jutott. Legyen hát elég ennyi! Milyen végtelen hosszú idő telt el a születésem előtt, és milyen jól „elviseltem” akkor a nemlétet! Valószínűsíthető, hogy a halálom utáni végtelen hosszú időben is el fogom viselni. A szubjektív központi tudattal rendelkező lelkem-szellemem is folyamatosan változik. Így gazdagodom mások szelleme által, és így vagyok hasznára másoknak. Mi haszna lenne egy halálom pillanatában véglegesített lélekváltozatomnak valamiféle túlvilági szellem-múzeumban? És miért járna pont nekem ilyen múzeum, ha nem jár az albatrosznak vagy a harangvirágnak? Azért, mert valamivel intelligensebb vagyok? Na és! Ők meg jobban tudnak repülni vagy fotoszintetizálni.
A magát a teremtés koronájának gondoló nyugati ember túlhajtott, fóbiássá vált halálfélelméhez biztosan hozzájárul a természetből való kiszakadása. Nemcsak elhagyta, meg is tagadta, sőt lekezelően ki is tagadta magából az Édenkertet. Nem a tudása miatt, hanem az ahhoz kapcsolódó, éppen hogy tudatlanságából fakadó gőgje miatt lett kiűzetve onnan. A gyökerektől megfosztó felsőbbrendűség-tudat ára a szorongató kozmikus magány.
Genetikai anyagom 95 százaléka megegyezik a csimpánzéval. Mindig furcsa érzéssel lépek tovább a gorillaketrectől az állatkertben, mintha testvéremet hagynám a rácsok mögött. Nemcsak tudom, hogy az élőlények egyfelől az élettelen világhoz, másfelől egymáshoz kapcsolódnak, és fokozatos átmenetekkel alakultak ki egymásból, mi pedig belőlük, hanem mélyen át is érzem ezt a közösséget. Jó érzés tudni, hogy kezüket fogva része vagyok valami ismeretlen, hatalmas egésznek. Megnyugtató, hogy ez a háló fog megtartani és magába fogadni akkor is, amikor majd szertehullok.
Túlvilág menny nélkül
Első gyermekem fürdetésekor, miközben magam számára is meglepő magabiztossággal tartottam karomon a vízben ringatózó, törékeny testecskét, felrémlett bennem egy ötéves kori emlékem, amelyben kisöcsémet tartom ugyanígy, alkaromra fektetve a fürdővízben. Kizárt dolog, hogy anyám rám bízta volna ötévesen a gyerekfürdetést, de az biztos, hogy sokszor megfigyelhettem ezt a rituálét. Anyám magabiztossága és mozdulatai jelentek meg tehát sajátomként az izmaimban, és csalóka emlékeimben is, a hozzá tartozó teljes testi-lelki élménnyel együtt. Mondhatni: anyám lelkének egy része ott, akkor, ötéves koromban kitörölhetetlenül belém költözött, és csendesen szunnyadt addig, amíg szükségem nem lett rá. Számtalanszor rábukkanok életem más fontos vagy akár kevésbé fontos szereplőire is, automatikusan megjelenő mozdulataimban, mondataimban, gondolataimban. Magamat is felfedeztem már gyerekeim és mások mozdulataiban vagy attitűdjeiben. Számomra ez jelenti a túlvilágot. Még életünkben szétosztogatjuk lelki részeinket környezetünkben, amelyek innentől mások lelkében élnek tovább, azokéban is, akiknek ők adják tovább. Folyamatosan lelki-szellemi nyomokat hagyunk magunk körül a világban. Akkor is, amikor biztatóan rámosolygunk az akadozó ujjú, kezdő közértpénztárosra, és akkor is, amikor türelmetlenkedve rámordulunk. Ezek a nyomok is mind tovább élnek, és lehet, hogy életünk filmjének lepergésekor majd számot kell adnunk önmagunknak, belső hangunknak hátrahagyott mosolyaink és mordulásaink arányáról.
Nincs több dobásom
Hardver nélküli szoftverben, szubjektumom testtelen túlélésében nem hiszek. Öntudatlanságból emelkedett ki tudatom, legvalószínűbb, hogy oda fog visszahullani. Szubjektum nélküli éteri lélekben (amely különböző szubjektumokat, pszichológiai lelkeket képes magára ölteni) szintúgy nem hiszek.
Nem reménykedem semmiféle tisztítótűzben, magamnak kell itt a földön elszámolnom és megbékélnem bűneimmel és gyengeségeimmel. Nincsen számomra jóvátételi lehetőség egy következő életben, ebből az életből kell kihoznom a lehető legjobbat. Nem áll módomban szeretteimet felhők fölül vigyázva segíteni, itt kell átadnom nekik (és másoknak is) a lehető legtöbbet magamból, és bíznom kell bennük, hogy tőlem szerzett hibáikat és sérüléseiket majd saját erejükből és mások segítségével kijavítják, mulasztásaimat bepótolják.
A szerelemnek múlnia kell[5]
Korosodván egyre több pillanatban eszmélek rá, hogy élek (!), és arra is, hogy ez mennyire hatalmas és mennyire véges ajándék. Ezek az eszmélések különös fénnyel világítják meg az aktuális pillanatot. Ilyenkor csodálatos esztétikai élménnyé nemesülnek a legközönségesebb vizuális ingeregyüttesek, sejtelmes zenévé a háttérzajok, sőt még hátfájásom is örömmel képes eltölteni.
Mivel nem hiszek sem a visszatérésben, sem a feltámadásban, most kell a lehető legteljesebben megélnem az életemet. Szubjektív időnk nem azonos az objektív időnkkel. Objektív időnket át is alhatjuk, álomtalan álomban, robotként végezve dolgainkat, vagy folyton a jövőben és a múltban bóklászva, nullára redukálva ezzel a csak jelenben megélhető szubjektív időnket. Életem objektív hosszát nem vagy csak kevéssé, de szubjektív hosszát magam alakíthatom. Minden meg nem élt pillanat megrövidíti, minden tudatosan megélt pillanat megnyújtja életemet, a teljesebb, részletgazdagabb, elmélyült megéléssel pedig még pillanataimat is kitágíthatom.
Rövid összefoglalás kérdőjellel
Igen, „tükör által homályosan látunk”, de nem hiszem, hogy ez valaha is megváltozik. Így aztán a „hit, remény, szeretet” hármasából marad számomra egyedüliként a harmadik.[6] Marad még emellett a minden ember-, állat-, növény-, kőzet-, csillag- és univerzumtársamnak kijáró tisztelet, valamint a címzett nélküli hála, amiért egy villanásnyi, röpke időre közöttük lehetek.
El kell viszont azt is mondanom, hogy mivel semmiféle isteni elrendeltetésben, nevelő szándékú próbatételben, büntetésben vagy karmában, sem pedig rajtunk kívül álló gonosz erőkben nem hiszek, hívő társaimnál talán nehezebb elfogadnom e csodálatos világ magunk termelte szörnyűségeit.
Nehezen viselem saját rossz szájízű örömömet is, amelyet olyankor érzek, amikor arra gondolok, hogy mi mindent sikerült és sikerül talán még megúsznom ebben a világban, nagyobbrészt véletlen szerencsémnek köszönhetően. Nem törtek kerékbe, nem hurcoltak el láncra verve hajófenékben rabszolgának, nem kínoztak nyomorékká az inkvizíció, Gestapo, vagy az ÁVH pincéiben, nem égettek el boszorkányként vagy eretnekként, Ciklon „B”gázzal elárasztott zuhanyozóban sem kellett megalázó haláltusában fuldokolnom. Nem ért el küszöbömig még a terrorizmus, sohasem laktam ablak nélküli bádogdobozban, nem kellett átélnem gyermekem éhhalálát, és az a hajléktalan sem én vagyok, aki a Móricz Zsigmond körtéri SPAR-közért meleget fújó szellőzőnyílásánál őrzi kivételezett fekvőhelyét.
Annál, hogy honnan kerültünk ide, mostanság jobban izgat, hogy merre tartunk. Bárhonnan származik is, elvezet-e minket az evolúciónk odáig, hogy több energiát és leleményességet legyen kedvünk befektetni szenvedéseink enyhítésére és megelőzésére, mint tervezett kimunkálására?
Ratkóczi Éva
pszichiáter
[1] Szentmártoni Mihály SJ pszichológusnak egy 30 évvel ezelőtti előadásán elhangzott mondata.
[2] „Jó az Isten, jót akar” – közismert verssor Móra Ferenc Zengő ABC című gyermekverséből.
[3] „Létem ha végleg lemerül” – Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versének egyik sora.
[4] Epikurosz írja Meoikeuszhoz írott levelében: „A halállal sohasem találkozunk, mert amíg élünk, a halál nincs ott, amikor már meghaltunk, mi nem vagyunk ott.”
[5] Egy közismert Zorán-dal szövegrészlete: „…a szerelemnek múlnia kell, /s ha múlik, akkor fájnia kell, / hogy érezd, mennyit ér, míg tart, míg él” [kiemelés tőlem – R. É.].
[6] Utalás Szent Pálnak a korinthosziakhoz írott első levelére: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre. […] Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három, ezek között pedig legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,12–13).