Megjelent az Egyházfórum 2019/3. számában
Emlékezés egy példamutató életre
Juhász József nyolc évig, 1938-tól 1946-ig volt az osztálytársam, és nyolcvan évig, 1938-tól 2018-ig, kilencvenkét éves koráig a barátom. Erre a megemlékezésre már ez a kapcsolat is kötelez, de még inkább kötelez példamutató élete.
1938 őszén lettünk a Budapesti Bencés Gimnázium első osztályos diákjai. Osztályfőnökünk, valamint magyar–latin tanárunk Szunyogh X. Ferenc volt. Itt róla is meg kell emlékeznem, mert meghatározó hatással volt valamennyi diákja életére: nélküle egyikünkből sem lett volna az, ami lett. Megelőzte a II. Vatikáni Zsinatot. A hívekkel szembe fordulva misézett. A keresztelőre, esküvőre és temetésre kialakította a magyar nyelvű „Szunyogh-rítust”. Összeállította a latin–magyar misszálét, amelyben megvoltak – latinul és magyarul – a szentmise akkori rendje szerinti állandó és változó részek, és ezzel lehetővé tette, hogy a könyvet kezükben tartó hívek megértsék és igazán értelmesen kövessék a szentmisét.
Juhász Jóska osztályunk és iskolánk szilárd támasza volt. Nem volt feltűnő, különösképpen nem volt törtető, nem volt eminens. Szerény és nyugodt volt, megfontolt, biztos kezű és hatékony. Minden jó ügyben számítani lehetett rá, mindenki szerette, és ő is jó barátja volt mindenkinek.
Bencés paptanár akart lenni. Ezt nekünk nem árulta el, de hatékonyságának megfelelően idejében jelezte tanárai útján a rendnek, ugyanis volt vele egy súlyos probléma. Az 1944–1945. évi ostrom után segített szüleinek rendbe tenni kis zuglói házukat és kertjüket, és ahogy söpört, egy kézigránát csuklóból leszakította bal kezét. Pannonhalma kérte a Vatikánt, engedje meg, hogy pappá szentelhessék, és fél kézzel is misézhessen. Nem kapták meg az engedélyt. Azt ajánlották föl neki, hogy legyen laikus testvér, és éppen olyan tanár, mint azok, akiket pappá szenteltek. Ezt nem fogadta el. Így lett belőle középiskolai tanár helyett egyetemi tanár, szakmája ékessége.
Minthogy élete így alakult, 1946. évi érettségije után a Műegyetem hallgatója lett. A már leírt szerény hatékonysággal dolgozott, és gyors egymásutánban szerezte meg tudományos fokozatait. 1950-ben, tehát a lehető leggyorsabban kapta meg, jeles minősítéssel, oklevelét. 1957-ben védte meg kandidátusi értekezését a vízháztartási vizsgálatok témakörében, 1960-ban a Budapesti Műszaki Egyetem rektora műszaki doktorrá fogadta. 1976-ban védte meg akadémiai doktori értekezését a porózus kőzetek vízkészletszámítása tárgyában. 1978-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen summa cum laude minősítéssel természettudományi doktorrá avatták.
Tudományos fokozatai megszerzésével párhuzamosan és ugyanolyan gyorsasággal haladt előre a hivatali ranglétrán. Diplomája megszerzése után, 1950-ben a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumba került, de a minisztériumi munka nyilván nem felelt meg sem egyéniségének, sem elképzeléseinek. Egy év múlva, 1951-től már a Vízerőmű Tervező Irodában, majd a Vízügyi Tervező Irodában dolgozott. 1956-ban a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat Mérnökgeológiai Osztályán lett szakosztályvezető. 1963 és 1967 között a VIZITERV osztályvezetője, 1967–1976 között pedig az Országos Vízügyi Hivatal (OVH) Vízkészlet-gazdálkodási Központ (később Vízgazdálkodási Intézet) főtechnológusa. És ezzel hivatali és tervezőintézeti munkája véget ért, 1976-ban került teljes státuszban oda, ahol mindig is lenni akart, az oktatás, az egyetem világába.
A minisztériumban a tiszalöki vízlépcsővel, a tervezőirodákban pedig a nagymarosi, a kiskörei és a csongrádi vízlépcsővel foglalkozott. E sokak által vitatott beruházások után már nehezen vitatható feladatokkal, regionális vízgazdálkodási tervekkel, közöttük a borsodi iparvidék, a Balaton környéke, a Nyírség, a kelet-zalai terület hidrogeológiai, vízbányászati feldolgozásával, majd az első Országos Vízgazdálkodási Keretterv fontos elemeként a felszín alatti vízkészlet meghatározásával foglalkozott. E munkákkal hosszú távra alapozta meg a tervszerű, józan vízgazdálkodást. Számos konkrét feladat megoldása mellett elkészítette hazánk rétegvízkészletének és hévízkészletének felmérését. Ezt követően elsősorban a hazai felszín alatti vízgazdálkodás szakmai és tudományos koordinációjával foglalkozott.
Egyetemi oktatói munkáját is annak a szerény hatékonyságnak a szellemében végezte, mint minden más tevékenységét. Először, 1958 és 1965 között meghívott előadó, majd 1966–1976 között egyetemi docens, majd 1976 és 1998 között egyetemi tanár, és ezen idő későbbi részében tanszékvezető és intézeti igazgató a Miskolci Egyetem (korábban: Nehézipari Műszaki Egyetem) Földtani-Teleptani, majd Hidrogeológiai-Mérnökgeológiai Tanszékén. Az ő kezdeményezésére és szakmai irányítása mellett indult el Magyarországon a hidrogeológusmérnök-képzés, és módosult a Miskolci Egyetemen a mérnökgeológus-képzés. Ő az egyik kezdeményezője és megalapozója a hazai környezetmérnök-képzésnek is. A ma Magyarországon e területeken dolgozó szakemberek döntő többsége az ő tanítványa volt. Hetvenéves korában, 1998-ban ment nyugdíjba, de ezután is aktív részese maradt az egyetem és a tanszék munkájának.
Az egyetemi oktatás mellett szakmai tervezési munkákkal is foglalkozott. A legfontosabbak: Miskolc és Veszprém városának és környékének építésföldtani atlasza, a Gellért-hegy keleti lejtőjének stabilitási vizsgálata, a II. metróvonal talajvízduzzasztó hatásának felmérése és az ezáltal okozott problémák megoldása, a IV. metróvonal hidrogeológiai viszonyainak elemzése, vízmű-védőidomok tervezése és környezetvédelmi feladatok megoldása. Nagyon fontos volt tervezői, szakértői tevékenysége is. Foglalkozott a Bükk vízgazdálkodásával, a Dunántúli-középhegység északkeleti része vízháztartásának modellezésével, valamint a kőolaj- és földgáztárolók hévíz- és gyógyvízkészletekre gyakorolt hatásának modellezésével. Nagyon fontos a Paksi Atomerőmű radioaktív hulladékai tárolójának környezeti hatástanulmányával kapcsolatos hidrogeológiai és mérnökgeológiai munkája is.
Aktív résztvevője volt a szakmai tudományos közéletnek. Itt csak legfontosabb szerepvállalásait sorolom fel: már 1950 óta dolgozott az MTESZ tagegyesületeiben, ahol különböző tisztségeket töltött be. 1952-től vett részt az MTA munkájában. Itt a Kőolaj-Földgáz, valamint a Vízbányászat tudományos bizottságok titkára és a Bányászati Tudományos Bizottság tagja volt. A Magyar Hidrológiai Társaságban 1952 és 1955 között a titkári, 1974 és 1990 között az alelnöki, 1990 és 1996 között az elnöki tisztet töltötte be. Tagja volt a KGST vízerőmű albizottságának. Megalakulásuk óta tagja a Hidrológiai Tudományos Bizottságnak és a Miskolci Akadémiai Bizottságnak. Tagja volt az UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Programja Magyar Nemzeti Bizottságának és a Meteorológiai Világszervezet (WMO) Operatív Hidrológiai Programja Magyar Nemzeti Bizottságának. Évtizedeken át tagja volt a Nemzetközi Hidrogeológiai Társulat (IAH) Ásvány- és Termálvíz Földtani Bizottságának, a Nemzetközi Mérnökgeológiai Egyesületnek (IAEG), valamint a Nemzetközi Gyógyvíz és Fürdő Szövetségnek. A Hidrológiai Közlöny és a Földtani Kutatás, valamint az Egyesült Államokban megjelenő Hidrogeology Journal szerkesztőbizottsági tagja volt. Több szakmai-állami kitüntetés, így a Kvassay Jenő-díj, a METESZ-díj, a Vásárhelyi Pál-díj, a Signum Aureum Universitatis, a Bogdánfy Ödön-emlékérem és a Szent-Györgyi Albert-díj tulajdonosa.
Élete főműve bizonyára a Hidrogeológia című könyv, amely három kiadásban, 1972-ben, 1987-ben és 2002-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál, 768, 972 és 1176 oldal terjedelemben. Digitális változata megtalálható a Kiadó honlapján. Közzétett még négy másik könyvet, megírta Mérnökgeológia című egyetemi tankönyvének három kötetét, megírt húsz egyetemi jegyzetet, illetve oktatási segédletet, valamint 94 tudományos cikket.
Mindezeknél az eredményeknél is fontosabb az a mérhetetlen tisztelet és szeretet, amelyet kollégáitól és hallgatóitól kapott, és amelyet bizonyos megnyilvánulásokból én is érzékeltem, noha sohasem jártam a Miskolci Egyetemen. Kollégája és barátja, Szabó Imre professzor a temetésén tartott gyászbeszédében hangsúlyozta, hogy Juhász professzor valóban jobban Szent Pál apostollal együtt mondhatja: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam” (2Tim 4,7–8). A kilencvenedik születésnapján tartott ünnepség emlékkönyvébe prof. dr. Földessy János a következőket írta: „Szakmai példaképeim közül ő az, aki a mérnöki tudományokat és a földtudományt olyan mesterien művelte és építette egybe, hogy sem a mérnöki precizitás, sem a földtudományokban szükséges intuíciók nem szenvedtek kárt, és szerencsés ötvözetben jelentek meg oktatói és kutatói munkájában. Hidrogeológia tankönyvén, kézikönyvén nemzedéknyi mérnök nőtt fel, szidták differenciálegyenleteit, szőrözték hibáit, de máig sem alkottak jobbat.”
Halála nagy gyász számunkra, diákkori osztálytársai számára is. Pótolhatatlanságát semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy addig, amíg élt, évente találkoztunk, de halála után ezt a találkozót már nem tudtuk összehozni. Tisztelettel és szeretettel búcsúzunk tőle, kollégáival, barátaival, tisztelőivel és tanítványaival együtt.
Szakolczai György
közgazdász, egyetemi tanár
a Szent István Tudományos Akadémia rendes tagja