Megjelent az Egyházfórum 2005/2. számában
1. Művészről, íróról nem könnyű biztos és találó ítéletet mondani. Rájuk is áll, amit Kertész „a makulátlanul megformált műalkotás”-ról mond: „már és még nem időszerű”. Legalábbis a tömegek számára. A szakértő, a beavatott jobban tudja.
Kertész Imre Nobel-díja „bombaként” hatott irodalmi és politikai berkekben egyaránt. Csodálkozás, várakozó csend, felháborodás, gyors manipuláció (főleg politikai körökben) volt az első reakció. Annál is meghökkentőbb talán, hogy e politikai-irodalmi, zavaros vihar után olyan hirtelen elcsendesedett minden. Mintha nem is lett volna Nobel-díjas magyar író. Már látni az író felett gyülekező csúnya viharfelhőket (Élet és Irodalom).
Az alábbiakban megkísérlem felvázolni Kertész életművét és tárgyilagosan felmérni irodalmi jelentőségét a „sorstalanság, elidegenedés, teljes kiszolgáltatottság” fényében. Források szinte kizárólag Kertész eddig megjelent művei és az a néhány előadás, amit külföldön és itthon tartott (A száműzött nyelv, Magvető, 2001).
Miért a csend?
2. Vajon mi az oka a hirtelen támadt csendnek Kertész körül? Vagy az ellene készülő támadásnak?
Ennek több okát is megadhatjuk. Először: meglehetősen ismeretlen volt itthon, az olvasók között, hiszen alig sikerült egy-két könyvét kiadni a rendszerváltozás óta. Előtte még kevesebbet. Németországban annál jobban ismerték. Másodszor: talán származása, zsidó volta. Harmadszor: maga a kertészi „téma”. Majd minden műve közvetve vagy közvetlenül a nagy „trauma”, a Holokauszt, Auschwitz körül forog. Azaz, pontosabban: mindennemű elnyomás, diktatúra az állandó refrén. Maga Auschwitz sose volt itthon szalonképes téma az elmúlt negyven év diktatúrájában. Kertész bevallja: maga se képes okát adni annak, miért hallgattatta el olyan következetesen és brutálisan a (Rákosi-kádári) diktatúra a Holokausztot, Auschwitzot. S mikor pedig már nem lehetett nem beszélni, nem írni róla, „megtanulta” manipulálni a maga kétes céljaira és hasznára.
Egy másik, nem elhanyagolható ok Kertész stílusában keresendő. A Sorstalanság, valljuk be őszintén, hemzseg a magyartalanságoktól. Mintha sebtében németből fordították volna vissza magyarra. Szerencsére egyéb műveiben már meglep a szókincs bősége, a gördülékeny, változatos stílus. Megmarad ugyan egy bizonyos rideg darabosság, egy lihegve futó félelme, hogy hátha nem tud mindent elmondani, amit szeretne (állandó megszakítások, zárójeles mellékmondatok, körülményes magyarázkodások). Ám mintha éppen az ilyen, kissé szokatlan, kertészi stílus ábrázolná megdöbbentő hűséggel, meglepő szemléletességgel az író felajzott lelkiállapotát. Tény azonban, hogy nem egyszer fárasztó, eltéríti a figyelmet a központi mondanivalótól (látszólag). Mégis hatásos, célba visz. Kertész tehát egyáltalán nem könnyű, nem szórakoztató olvasmány. Nem az átlagolvasónak, még kevésbé komolytalan, félművelt diákoknak való olvasmány. Sőt talán még a nem edzett pedagógusok türelmét is próbára teszi. Főleg azokét, akik ráadásul elfogultak politikai vagy történelmi téren.
Ha pedig a jövőben (vagy a jelenben) nem értené, félreértené, felháborodva olvasná valaki Kertészt, az abban keresendő, hogy Kertész, nagy orosz kollégájához, A. I. Szolzsenyicinhez hasonlóan nem alkuszik meg se a „vörös, se a zöld”, se bármiféle diktatúrával (fasizmussal), bárhogy is nevezzük ezeket (bolsevizmus, szocializmus, nácizmus). Ha nem is mossa össze pl. a fasizmust a kommunista szocializmussal, mégis túl gyakran említi őket együtt, egy szinten. Sőt, uram bocsáss: mintha többet beszélne a „negyven” év alatt megélt, megtapasztalt, elszenvedett diktatúráról (nem egyszer a „förtelmes” jelzővel illeti), mint alaptémájáról, a Holokausztról! S bár tántoríthatatlanul ostorozza ez(eke)t a diktatúrát – akár Szolzsenyicin is – mégsem hajt térdet a belülről szellemileg, erkölcsileg kiüresedett nyugati, „csak a pénz, csak a haszon” liberális, „szabad” kapitalizmus előtt. Tudjuk: ez a magatartás okozta Szolzsenyicin népszerűségének gyors és biztos hanyatlását Amerikában és Nyugat-Európában is.
3. Kezdjük azzal, hogy Kertész író, mégpedig vérbeli író a javából. Ezt nem írói bősége, műveinek statisztikai sokasága határozza meg. Eddig megjelent műveinek száma kicsi, s ebben a kevésben is többször ismétli magát. Már Illyés Gyula irigyelte azokat az írókat, akiknek „összes életműve elfér egy-egy mellényzsebben”. Illyés mintha szégyenkezne élete végén, hogy olyan „sokat” írt (versek, drámák, egyéb próza).
Kertész összehasonlíthatatlanul kevesebbet produkált (se drámája, se versei nincsenek). Mégis megkapta a Nobel-díjat, mégpedig az irodalmit. Ez okoz sokaknak fejtörést. Stílusa, nyelve, főleg ha a bőséges magyar irodalom mércéjével mérjük (Márai, Wass, Illyés stb.), sokak aggodalmát alátámasztja. Tudjuk azonban: a Nobel-díjat nem a stílusáért, nyelvi bravúrokért ítélték oda neki. Hanem a Holokauszt teljesen egyéni beállítása, szokatlan ábrázolása miatt: hogy úgy ki tudta fejezni a kitaszított, elidegenedett, emberi méltóságában összezúzott, kiszolgáltatott, tehetetlen ember „sorstalanságát”. Ez pedig igaz, kár is lenne rajta vitatkozni.
A személyes háttér
4. Kertész pesti zsidó családban született. Elég sivár, boldogtalan gyermekkor (széteső, válófélben lévő szülők; meddő iskolai, kollégiumi évek) után alig 14 éves korában elhurcolják a nyilasok a náci táborokba. Először Auschwitz, majd Buchenwald. Kiszabadulása után a Vöröskereszt felajánlja neki: mehet Svédországba vagy Amerikába; egyetemre is besegítenék. Ő azonban a hazatérés mellett dönt. Szerencsétlenségére. Buchenwaldból hazajövet a vonaton hirtelen egy szovjet géppisztolyos katona elrabolja tőle azt a keveset is, amit magával hozott a táborból. Csöbörből-vödörbe esett. A néhány éves náci táborokat 40 éves „förtelmes” diktatúra, a „förtelem birodalma” váltja fel. Újra rab egy olyan országban, ahol az egész nemzet raboskodik. Akárhova megy, mindenütt kidobják: kudarc-kudarcra (újságírás, gyári munkás, börtönőr). Miért? „Lehet ezt tudni?” Nem. Mint pl. azt se, hogy második feleségét egy évig tartják koncentrációs táborban, anélkül hogy valaki is tudná, megmondaná, miért? Író akar lenni: írói (hivatás)tudata korán jelentkezik. Ám az akkori írók világa Magyarországon a cenzúra, a feljelentés, a besúgás, az örökös félelem, a hazugság világa. S mindenütt ott a pártkritika: „az irodalom hóhérai”. Nem csoda, ha nem sikerül semmit se publikálni. A rendszerváltozás előtt alig egy-két könyve jelenik meg nagy nehezen. Mindig ugyanaz a válasz: „nem kívánatos, nem méltó kiadásra” (Kudarc, Kadis című könyvei).
5. Ő maga: se zsidó, se magyar, azaz mind a kettő. Az, hogy zsidó, éppoly képtelen valami, mint magyarsága. S a kettő éppoly képtelen, mint az, hogy egyáltalán létezik, hogy ember. Egyik könyvében egy képzeletbeli dél-amerikai diktatúrát ábrázol. Tökéletesen ráillik az akkori évek magyar diktatúrájára, hiszen ő sose volt Dél-Amerikában, s nem ismert a náci diktatúránál egyebet, mint az itthoni Rákosi-Kádár-félét. Ezt ki is mondja kertelés nélkül, szinte valamennyi könyvében. Mégsincs identitás-komplexusa: megtanulta nem csak átélni a saját sorsát, de azt értelmezni is képes már. Tudatában van annak, hogy mennyi zsidó lett öngyilkos a táborokból való kiszabadulása után, a szabadságban. Az se titok előtte, hány emigráns magyar író vetett véget életének saját kezével, a szabadság kapujában (Márai). Ő maga reméli, hogy el tudja kerülni ezt a borzalmas kísértést annak ellenére, hogy depressziós pillanataiban hajlik az öngyilkosság gondolata felé (az élet maga a leghosszabb, legkínosabb öngyilkosság). Hogy eddig mégsem engedett ennek a kísértésnek, az írói (hivatás)tudatában rejlik: írni akar, neki írni kell! Írónak lenni ott és akkor, amikor nem lehetséges (párt-cenzúra, hazugság, megalkuvás, árulás stb.). Mikor még az itthoni írók közt is annyian próbálnak kibékülni, megalkudni, egyezkedni a diktatúrával, az irodalom hóhéraival. Mikor sokan bólintanak Aczél György felé, és ugyanakkor Illyés Gyulának dedikálják „írásaikat”. Ő egy jottányit sem enged elveiből, meggyőződéséből, szabadságából. Egy sort se írt le, ami holmi megalkuvásra vallana. Inkább vállalja a munkanélküliséget, szegénységet, bizonytalanságot, nélkülözést, gyalázatot s végül kilép az Írószövetségből.
Nem menekül külföldre, mint annyian tették. Személy szerint nem vádaskodik, nem ítélkezik, bár fáj neki az akkori (ötvenes, sőt még a hatvanas évek) magyar íróinak gyalázatos megalkuvása. Szinte rosszabbul esik ez a megaláztatás, mint Auschwitz borzalmai, ez a fajta sorstalanság. A külföldön biztonságban élők talán éppúgy lenézték az itthonmaradt „gyávát”, mint ahogy a pártvonalas írók elítélték őt, mint ellenséget, reakcióst. Talán még a katolikus Rónay György fejezte ki legmegrázóbban ezt a lelkiállapotot egyik versében: „Dicsőség nektek, hősök, fényesek / akikhez semmi szenny se férhetett / s fussa el értünk orcátok a szégyen / hitványakért, akik megcsúfolt fejünk / lehajtva némán, híven itt veszünk / egy szálig ebben a Thermopylében”.
6. Ám mintha betelt volna a kehely. Kertész nincs szívesen itthon (a rendszerváltás után). Pedig kár lenne, ha kitelepülne most, hogy a dicsőség körülragyogja. Ha elmenne is, nem az ő szégyene. A miénk, magyaroké. Nem ismertük fel, ellehetetlenítettük egyik komoly, nagy írónkat. Mi lehetett volna még belőle, ha kezdettől fogva megértik, felkarolják, bátorítják, befogadják. Persze, csak a diktatúra „egy” új áldozata (egy a számtalan között): de mégis a mi veszteségünk. Körülöttünk majd minden népnek megvan a maga zsidó írója, művésze (hazájuk büszkesége): a német H. Heine, az osztrák Fr. Werfel, a prágai Kaffka, az orosz Paszternák; Chagall a festő, Mendelssohn, a zeneszerző, stb. stb. Nekünk se szégyenünk sem Karinthy Frigyes, sem Krúdy Gyula, sem Szerb Antal vagy Kovács Margit. Miért húzódozunk épp Kertész Imrétől? Szégyenlik a franciák magukat A. France vagy Bergson miatt? Lám, a politikai események, a sorstalanság feneketlen élménye elidegeníti, elrabolja tőlünk legjobbjainkat (magyarokat is). Igaza van Kertésznek: akkor néztünk szembe igazán és üdvösen a Holokauszttal, a száz meg százezer magyar zsidó áldozattal, ha Auschwitz ezen áldozataira úgy tekintünk, mint „a nemzet testéből kihasított” részünkre. Kertész is, ilyen értelemben a „nemzet testéhez” tartozik. Visszajött a nemzethez, amely táborokba küldte őt, és kitartott az itthoni 40 éves diktatúrában is mellette: nem disszidált, s nem hódolt be. A „rendszerváltozás” (?) zavaros idején bizonytalanodott el újra: a „szabadság” újra sorstalanságára figyelmeztette. Különösen a budapesti levegő, légkör, szellemi szellemtelenség.
7. Nem csoda, hogy Kaffka Kertész egyik kedvenc írója. Talán még a prágai zsidó Kaffka érzékeltette eddig a legmegrázóbb realizmussal, mit jelent az elidegenedés a modern ember számára: egy csavar, fogaskerék csupán a névtelen, ellenőrizhetetlen, cinikus szervezettségben (A Kastély, A Per). Kertész maga is Kaffka-ízű pl. A nyomkereső-ben, s nem egy helyen a többi írásaiban. Sokat hivatkozik Nietzsché-re, a francia Camus-re, Th. Mann-ra. De idézi Pascalt, Rilkét, Márait (akit csodál, s a legnagyobb akkori magyar írónak tart). Kertész nagyon olvasott, művelt író, bár biztos nem iskolákban szerezte műveltségét. Sokat és figyelmesen olvas. A magyar politikai helyzettel is meglehetősen tisztában van. Bibó Istvánban látja a nagy magyar politikus megtestesítőjét.
Magyar voltával se nem dicsekszik, se nem tagadja le. Annak ellenére, hogy hatvan év alatt nem ismert egyebet a (magyar)náci és ennél jóval hosszabb kommunista „börtönnél”. Ez a „negyven év” szinte minden írásában ott szerepel, ha nem is nevezi mindig nevén. De büszkén vallja: az elmúlt hatvan évben sose állt a diktátorok oldalán, 1956 dicsőséges két hetét leszámítva, mindig a megbélyegzettek, „a deklarált ellenség” pártján állt. Mégsem ítélkezik, nem lázadó. Nem a népet ostorozza (bár a „haza” csak börtön volt számára), hanem az uralkodó pártot, a diktatúrát, amelyben a nemzet éppúgy rab volt, mint ő. Mégis fájó, keserű élmény ez az Auschwitzből kijött, meghurcolt ember számára. Ha most elhagyná az országot, senki se tartóztatná, sőt sokaknak (a Hálózat embereinek) kívánatos is lenne. A Hálózat elődjei tettek meg mindent, hogy évtizedekre, talán egy egész életre sorstalanságra kárhoztassák. Azon sem szabad csodálkoznunk, ha netalán csakugyan kiábrándult a magyar hazából. Követ semmiképp sem vethetünk rá. Magunkra vessük a követ, ne rá.
Az életmű
8. Művei elemzéséből sok mindenre fény derül. A már említett nonkonformista magatartásra mindenféle diktatúrával szemben, legyen az „vörös vagy zöld”, s közte minden árnyalatú. A képzeletbeli dél-amerikai diktatúrát lefestő könyvében olvassuk: „szétzúzták reményemet, szétzúzták a jövőmet, mindent szétzúztak, gazemberek… Beszámolni napjaimról: lehetetlenség; beszámolni terveimről: nincsenek; beszámolni életmódomról: nem élek”. Tisztában van vele: annak a hatalomnak, amely gyilkossággal szerezte meg azt, állandóan rossz a lelkiismerete, és soha se fogja kiengedni a kezéből, „hetedíziglen”. Szinte csodálja a náci rendszerben azt a tökéletességet, ahogy az áldozatból készséges, tökéletes kollaboránst csinálnak: az áldozat saját megsemmisítésére! Ezt tapasztalja itthon is (besúgók, feljelentők, árulók, zsarolók, gyilkosság, titkosrendőrség stb.). A detektívtörténet „ezredese” (fődiktátor) eltűnik, a Hálózat kisebb hatalmasai elvégzik a munka piszkosát (besúgó, titkosrendőr), míg végre azokat is likvidálják. Az utolsó likvidált (a Hálózat kis láncszeme) nem fél a haláltól, se a kivégzéstől, mondja. „Csak attól, amit még odáig el kell majd követnie”. Ne felejtsük: a Rákosi-Kádár korban vagyunk.
Kertész nem reked meg a diktatúrák külső, statisztikai bemutatásánál, sem a hóhérok vagy az áldozat torzított, felnagyított, „realista” ábrázolásán (Auschwitz, Gulág, Recsk, Buchenwald, Kistarcsa, Andrássy út 60, stb. stb.). Nincsenek illúziói, miszerint a század legborzalmasabb jelensége a szocialista kommunizmus, amely „Mount Everest magasságú hullahegyeivel” túlszárnyalja a náci rémtetteket is. A lényeget az individuum, a személy teljes megalázásában, megsemmisítésében; önmagától, a társadalomtól, az emberiségtől való teljes elidegenítésében látja, mikor jogon és törvényen kívül helyezik az áldozatot. A diktatúra mindig diszkriminációt jelent, s a diktatúra tömeggyilkossághoz vezet. S mindezt cinikus „ártatlansággal”, vagy „ártatlan cinizmussal” viszi végbe. Tucatszámra lehetne ilyen és hasonló sorokat, képeket, hasonlatokat idézni Kertész műveiből.
Egyelőre még kevesen ismerik, olvassák Kertészt. Még kevesebben értik (vagy akarják megérteni) Kertész igazi mondanivalóját. Nem lehetetlen, hogy éppen ez a tárgyilagos, hideg leleplezése mindenféle diktatúrának (a vöröstől a zöldig, és fordítva) fogja erősen megnyirbálni Kertész kezdeti népszerűségét, főleg politikailag orientált körökben, a liberális baloldali értelmiség soraiban. Ahogy azt már Szolzsenyicin esetében is tapasztaltuk. S talán ez lesz majd Kertész számára minden eddiginél nagyobb kihívás erre az „utolsó” „túlélésre”. Sok írótársa az öngyilkosságot választotta hasonló esetben, főleg, ha látta: nem hallgat rá senki. Akkor meg minek? Úgyis hiába minden…
9. Egész könyvre lenne szükség, ha Kertész Imre teljes irodalmi munkásságát, gondolatait, meglátásait stb. akarnánk ábrázolni. Itt most főleg a Holokauszt kertészi értékelésére, azaz Auschwitz (és minden egyéb diktatúra Holokausztjának) „teológiá”-jára szorítkozunk. Első olvasásra talán meglepi a Holokauszt-irodalomban otthonos olvasót, mennyire más képet lát pl. a Sorstalanság-ban, mint az Auschwitzról szóló, szinte beláthatatlan irodalomban (kivétel talán Viktor Frankl és néhány egyéb, kivételes ábrázolás). De hiszen éppen ez az, ami tipikusan kertészi. Ezért ítélték neki a Nobel-díjat.
Kertész nem egyszer említi műveiben, hogy Auschwitz talán az európai, nyugati civilizáció legnagyobb „traumá”-ja a kereszt óta. Valami csúnya, sötét felhőként árnyékolja be nyugati kultúránkat. Úgy kellene tehát Auschwitzbe mennünk, mint ahogy pl. a Golgotához közelítünk. Van az ugyancsak zsidó, oroszországi születésű Chagall-nak egy felejthetetlen festménye 1938-ból. Jézus keresztje mögött a pogromok tüzei lángolnak! Kertész is mintha a kereszt árnyékából nézné Auschwitzot (vagy fordítva, egyre megy) és a náci rémtetteket. Van egy meghökkentő megjegyzése: a náci tömegmészárlás, Auschwitz felkészületlenül találta a zsidókat. Akkor érte őket a nagy tragédia, amikor már nem voltak képesek, nem akartak meghalni Istenért. Persze, voltak egyes kivételek is, de a nagy többségre áll, amit Kertész állít. Mentek a tömegpusztulásba, a tömegmészárlásba anélkül, hogy a Megfeszítettre gondoltak volna… S meghaltak a semmiért a semmi nevében. Hasonlóan fejezte ki magát Pascal is, meg Fr. Werfel és talán Simone Weil is. Ha más szavakkal talán, de lényegében azt gondolták. Sokszor hallani: Auschwitz után nem lehet, nem szabad verset írni, teológiát művelni. Ez így biztos túlzás. Talán így mondhatnánk: nem lehet úgy írni, mintha nem lett volna Holokauszt vagy Gulág. A Holokausztra „nincs magyarázat”. S Kertész mégis megkísérli a lehetetlent. Talán ez benne az eredeti, a „legkertészibb”. Minden műve e körül forog: Auschwitz és annak százféle megnyilvánulása a csak nevükben különböző diktatúrákban. Érthető tehát, miért nem mutattak érdeklődést éppen a diktatúrák – jelen esetben Magyarországon, a XX. század második felében (40 év!) –, s miért akarták mindenáron elhallgattatni, s később cinikusan manipulálni. Mert egyre megy: kijátszani Auschwitzot a Gulággal szemben, vagy a Gulágot Auschwitz ellenében. Egyik a törvényesség köntösébe bújt ördög, a másik meg maga az ördög a maga meztelen valóságában. A diktatúra csak erre a kettőre képes: elhallgattatni, vagy manipulálni Auschwitzot (és a Gulágot). Csoda hát, ha Kertész maga és írói „munkássága” a 40 éves diktatúra alatt egyetlen „Kudarc”, vagy ha úgy tetszik a kudarcok láncolata (vö. a hasonló című könyv; Kadis, Az angol lobogó)? De éppen ez teszi őt hitelessé, tanúvá, mindig időszerűvé; akkor is, amikor egyéb remekművek „már” vagy „még nem” aktuálisak…
Válasz a rémtettekre
10. Ha van (vagy lesz) keresztény válasz Auschwitzra és a Gulág rémtetteire, Kertész lehet a kiindulópont ennek keresésében (amint Vergilius, a pokolban Dante vezetője és tolmácsolója). Csodálatos szavakkal ecseteli A száműzött nyelvben: „Tudtam már, hogy gyalázatomban nem egyedül csak a gyalázat, hanem megváltás is rejlik, ha szívem elég bátor, hogy a megváltást, a kegyelemnek ezt az igencsak ádáz formáját befogadja; hogy ebben az ádáz formájában egyáltalán a kegyelemre ismerjen”. A Holokauszt „felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tapasztalat rejlik benne”. Hihetetlen, majdnem botrányos szavak ezek mindenki más ajkán, mint Kertészén, aki élete hatvan évéből csak két igazán fényes, ragyogó hetet ismert az egymásra következő diktatúrákban. Talán most értjük egy kicsit a Sorstalanság zárómondatát „a koncentrációs táborok boldogságáról”: „Erről kellene beszélni, ha ugyan kérdik s ha maga is el nem felejti”.
11. Kertész első házasságát ellehetetlenítette azzal, hogy semmi áron nem akart gyereket, felesége kívánsága ellenére. Nem akart, nem volt képes vállalni az apaságot, nehogy gyermeke is hasonló sorstalanságra szülessék (Kadis). Isten megteremtette a világot. Az ember megteremtette Auschwitzot. Ez lenne a válasz a teremtésre? S Auschwitzra pedig Kolbe atya lenne? Vagyis a szeretet, a megbocsátás, az önfeláldozás: egyszóval a kereszt, Krisztus keresztje?!
Gyermekkor, Auschwitz, 40 év szellemi „börtön”, majd a rendszerváltozás közömbös bizonytalansága, félreértése. Mindezt „túlélte”. De vajon sikerül-e túlélnie az utolsó sorstalanságot, Szolzsenyicin sorstalanságát, hogy mint Nobel-díjas meg-nem-alkuvó írót leírják, meggyalázzák, a nyugati értelmiség által felállított ezen újfajta Auschwitz-ba zárják. Hogy mint írót végleg ellehetetlenítsék. Sok író az öngyilkosságba menekült e minden gyalázatok legnagyobbikától. Ha ez megtörténne: csakugyan nem volt érdemes, semmi értelme nem volt az eddigi sorstalanságok kínos láncolatának. De ez nem lehetséges, hiszen akkor mégiscsak Auschwitzé, a Gulágoké volna az utolsó szó. És újra füstölnének Auschwitz kéményei, mindörökké…
Béky Gellért SJ
Kertész Imre idézett művei:
1. A kudarc (1988); 2. A nyomkereső (1977); 3. A száműzött nyelv (1990); 4. Az angol lobogó (1991); 5. Detektívtörténet (1977); 6. Gályanapló (1992); 7. Kadis egy meg nem született gyermekért (1990); 8. Sorstalanság (1975, 2000); 9. Valaki más (1997). A Nobel-díj odaítélése után könyvei új kiadásban is megjelentek a Magvető gondozásában.
Gályanapló, 100.
A száműzött nyelv, 63, 84, 86. „1948 óta a diktatúra nem szerette, ha a Holokausztot emlegették és maradéktalanul el is hallgattatta, majd a nyolcvanas évek derekán megtanulta, miképpen manipulálhatja… nem tűrték a Holokauszt puszta emlékezését” sem (63).
Gályanapló, 340; A száműzött nyelv, 52; Az angol lobogó, 86-87.
Japan Time (Tokyo)1993. okt. 9; 1997. aug. 7.
Illyés Gyula, Konok kikelet, Szépirodalmi Kiadó, 1981. Előszó (Villon, Berzsenyi, Mallarmé stb.).
Gályanapló, 321.
A száműzött nyelv, 86.
Kudarc; Kadis egy meg nem született gyermekért.
Az angol lobogó, 16, 24.
Gályanapló, 259.
Kadis, 24. „A magyarországi sikeres írók szégyenletes existenciája”. A hatvanas, hetvenes, sőt még a nyolcvanas évek „divatírója”, a „kritikusok”. Egy gondolkodásmód 40 éven át, amely „velejéig hazug” (Gályanapló, 325).
Gályanapló, 286, 60.
A száműzött nyelv. 86, 87.
Gályanapló, 38; Detektívtörténet, 145.
A száműzött nyelv, 206.
Gályanapló, 340. A kilépés 1991 júniusában történt; Kadis, 24-25.
Rónay György, Thermopylé (in: Mérleg. Válogatott Versek, Magvető, 1974). A vers 1951-ben íródott.
A száműzött nyelv, 109.
Uo. 206. Írónak lenni, 1955 tavaszán, micsoda „elképesztő gondolat”. Kortárs magyar könyvet egyáltalán nem, vagy csak alig olvas.
A száműzött nyelv, 100, 103.
A száműzött nyelv, 86.
Gályanapló, 340.
Detektívtörténet, 141.
Gályanapló, 154-155.
A száműzött nyelv, 224.
Detektívtörténet, 219.
Kadis, 47.
Gályanapló, 322.
Uo. 136.
Uo. 36.
A száműzött nyelv, 67-68.
Kadis, 48.
A száműzött nyelv, 52.
Uo. 297.
Uo. 90.
Sorstalanság, 333.
Kadis, 36.
Gályanapló, 330.