Megjelent az Egyházfórum 2005/2. számában
A hit születésének szép analógiáját adja nekünk az evangélium Jézus születésének történetében. Volt egy szűz. Egy tiszta leány. Akinek szűziessége jel volt. Mert csak ilyen tiszta lélekben születhetett meg a Megváltó, és csak ilyen tiszta lélekben születhet meg az ember saját hite is. Ha a tisztaság megvan, szükséges még a hatalmas lelki erő ahhoz, hogy az ember alávesse magát, Jézus anyjához hasonlóan, az isteni akaratnak: Ekkor így szólt Mária:„Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!” (Lk 1,38). Ezt az erőt tehát meg kell zabolázni, meg kell tanulni alázattal elfogadni és megtartani, s hagyni, hogy Isten Kegyelme áthassa. Ha mindez megvan, ez még korántsem jelenti teljes hitre jutásunkat, mert Jézus, mint kisjézus születik meg, jászolban, állatok leheletétől védve, a hideg és sötét téli éjszakában, kemény körülmények között. A megszülető hitünk is ugyanilyen gyermeki először. Erősödnie kell, fel kell nőnie… A hasonlatot mindenki tovább viheti.
Spangenberg könyve tulajdonképpen nem a hit kérdését tárgyalja, nem a hit születéséről beszél, hanem arról, hogy melyek a már meglévő, vagy kialakuló hit előnyei, miért jó keresztény embernek lenni? Ennek a megközelítésnek megvan a maga előnye, de megvan a hátránya is. Sőt egyetlen példánál maradva az előnye a hátránya, és megfordítva: hátránya az előnye. Érthetővé téve mindezt: előnyére válik, hogy mai szavakkal próbál hittartamokat kifejezni, és ebben sikerül egészen közvetlenül megérintenie olvasóközönségét. Persze közülük is csak azokat, akik nyíltak a kereszténység megértése felé. A Credo és a Hegyi beszéd XXI. századi nyelvre fordítása azonban nagy kihívás. Nem is azért, mert az ember ma a posztmodern korát és a nyelvfilozófia utáni korszakot éli, hanem leginkább azért, mert az ember e metafizikai tartamokról már nem is tud, vagy ha van is tudomása róluk, igazából nem tud velük mit kezdeni. Például a Hegyi beszédben olvashatjuk: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21). Spangenberg kihagyja e kijelentés első felét abból a fordításból, amelyet ő készít. Miközben érthetővé teszi a keresztény hit egyes fogalmait, legalábbis az érthetőket, aközben azokat a kijelentéseket, amelyek az érthetőség határain túlmutatnak kénytelen mellőzni, mert a mai ember egyszerűen nem tud velük mit kezdeni. S ha mellőzi, az talán a jobbik eset, mert ha a hit transzcendens oldalát immanensé tenné, akkor nem maradna más, mint folyton változó forma, kiüresedő tartalommal. Hogy ezt elkerülje a szerző megmarad a megértetés gyermeki szintjén. Ezen a gyermeki szinten is képes azonban egyes keresztény fogalmak mélységét is megsejtetni. Ez arra döbbenthet rá bennünket – és a hátrány most előnyére fordul – hogy a mi magunk kereszténysége, és a mi magunk hite is meglehetősen gyermeki, amennyiben egyáltalán megszületett már, a fenti analógia értelmében.
Ajánlható tehát ez a kötet mindenkinek, aki keresi kereszténységében a hitét, és vallástalanságában a keresztény hit főbb jellemvonásait. Egyre azonban érdemes odafigyelnünk. A hit gyermekként való megszületése nem végső állapot. Ahhoz, hogy hitünk kiteljesedjék, és a leghatalmasabb lehetőséggé váljék, hogy „Isten fiának mondasson” továbbra is ott kell „őrködnie” felette egy szűzi anyának. Meg kell maradnia a tisztaságban, a világhoz képest az igazi világban. Ahogy János apostol írja: „Az Ige… a világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1,10-11). Mert a hit vezérfonal. Oda vezet, oda köt vissza (a latin religio eredeti jelentéstartalmának egyik gyökere a religare ige, amely „visszakötni” jelentéssel bír, ti. az embert ahhoz a metafizikai minőséghez, ahonnan halhatatlan lelke származik, a másik lehetséges gyökere pedig a relegere ige, amely „visszaolvasni”-t jelent, vagyis ti. azt, ami a vallás szent könyveiben rögzítve lett) ahonnan mindannyian útra váltunk.
Kálvin Kiadó, Budapest, 2004.
Mézes Zsolt László