Megjelent az Egyházfórum 2005/2. számában
Népidegen teoretikus és inkvizítor a pápai trónon? Vagy mégsem? Ratzinger I (teológus, haladó) és Ratzinger II (hitvédő, konzervatív) után most egy Ratzinger III jön? És az milyen lesz? A játék kimenetele még nyitott. Ratzinger már egyszer bebizonyította, hogy képes a fordulatokra. Hogy most a szkeptikusoknak lesz-e igazuk, vagy azoknak, akik reménytelien és optimistán tekintenek az új pápára, jelenleg még megjósolhatatlan. A kivárás az egyetlen lehetőség.
A német Bild hatalmas betűkkel hozta: „A mi Joseph Ratzingerünk XVI. Benedek. Mi vagyunk a Pápa.” És ehhez egy kissé zavartan mosolygó Ratzinger-kép. Német nemzeti büszkeség. „Isten rotweilerjének” nevezte a londoni Daly Mirror; „From Hitler Youth to …Papa Ratzi” állt a The Sun-ban: ízléstelenségek Angliából. A legtöbb média azonban globális dicséretekbe csapott át. Még azok is, akik korábban „páncélos bíborosnak” és „nagy inkvizítornak” nevezték. Ratzinger elérzékenyülten mondott köszönetet április 23-án egy pápai újságíró-fogadáson, ahol is a jelenlévők az új pápa idegen nyelvtudásától engedték magukat lenyűgözni. De XVI. Benedek szívélyességét is dicsérték.
Ugyanakkor: az átmeneti pápa, XXIII. János, és Benedek-Ratzinger között éles különbségek vannak, nemcsak karakterben, hanem a pasztorális tapasztalatot illetően és a szolgálatról vallott felfogásban is. A boldog XXIII. János a II. Vatikáni Zsinattal, de mindenek előtt mély hitéből fakadó emberségével történelmet írt, úgy, hogy az sorozatos belépésekhez és a katolikus egyházba történő átlépésekhez vezetett. Felejthetetlenek maradnak XXIII. János pápának, Giuseppe Roncallinak, önmagához intézett szavai: „Ne vegyed magad olyan komolyan”, továbbá, aki egy fogadás során elhagyta trónját, hogy szemmagasságban legyen a beszélgető partnerével, és aki azzal mutatkozott be, hogy „József vagyok, a testvéretek”. Joseph Ratzingertől még mindig nehezen tudunk elképzelni ilyen mondatokat. Tőle, aki bajor földijeit is hidegen, fentről elutasította, amikor azok egy római Monsignore ellen szólaltak fel, aki a fogamzásgátlót használó nőket gyilkosoknak állította be. Ratzinger eddigi karrierje kimondatlanul is ezt hirdette: „József vagyok, a főnökötök.”
Hídépítő?
S ennek kellene hirtelen megváltoznia? Benedek-Ratzinger III – a világ legellentmondásosabb kardinálisa – hirtelen melegséget, spontaneitást és érzelmeket fog mutatni? Az egyetemi katedra embere hirtelen elődjének karizmatikus meggyőző erejét fogja sugározni? Aki tömegeket mozgatott meg, különösen fiatalokat, aki velük énekelt és tréfálkozott, és a legnagyobb színész volt, aki valaha is a pápai trónon ült? Ratzinger soha nem lelkipásztor, hanem, ahogy az összes média megjegyezte, egy éles elméjű értelmiségi és csillogó szónok. Müncheni érsekként kapcsolata a hívőkkel minden volt, csak éppen nem melegszívű. Ő maga írja emlékirataiban Aus meinem Leben (176. old.): „Amikor 1976. július 24-én felröppent a hír, hogy a müncheni érsek Julius Kardinal Döpfner meghalt, mindannyian megijedtünk. Hamarosan elterjedt a hír, hogy én is az utódjelöltek között vagyok. Ezt nem tudtam komolyan venni, mert gyenge egészségem éppen úgy közismert volt, mint a vezetéssel és az adminisztrációval szembeni idegenkedésem. Én úgy tudtam, hogy a hivatásom a tudományos életre szól.” Apropó, egészség. John L. Allen, 2002-ben, Joseph Ratzingerről írt életrajzában negatívan válaszolta meg azt a kérdést, hogy lehet-e Ratzinger a következő pápa. Mert, egyéb okok mellett (túl öreg és vitatott), Ratzinger rossz egészségi állapota is kizáró tényező. „1991. szeptemberében Ratzingernek agyvérzése volt, amely károsította a bal oldali látómezejét; 1992. augusztusában neki esett egy fűtőtestnek, ennek következtében erősen vérzett és elvesztette az eszméletét. És még akkor is, ha azt mondják, hogy teljesen meggyógyult, a választókat elriaszthatja egy második I. János Pál lehetősége (aki 30 nappal hivatalba lépése után meghalt).” Az általános eufóriában egyedül Ratzinger testvére, Georg fejezett ki hasonló aggodalmakat.
Kérdőjelek
Ettől eltekintve nehezen elképzelhető, hogy valaki, aki tegnap még elvitatta a protestáns hitközösségektől azt, hogy egyházak lennének, hirtelen gyümölcsöző ökumenikus dialógust vezetne velük. Gyakorlatilag minden világegyházat érintő konfliktusban Ratzinger pártütő volt. És most hirtelen pontifex, vagyis hídépítő válna belőle? A kérdések száma légió. Kétségtelenül jól meg fogja értetni magát a zsidósággal. De hogyan fog a moszlimokkal bánni, akiket dialógusra képtelennek ítél. Vagy a szabadkőművesekkel, akiknek König bíboros által kezdeményezett közeledését az egyházhoz Ratzinger hidegvérrel megtorpedózta?
Hogyan fogja kezelni az ismert reformtémákat: cölibátus, viri probati (nős férfiak pappá szentelése), megnősült papok, elváltak újraházasodása, nők kérdése, beleértve a nők diakónussá és pappá szentelését is? Más témákban, mint éhség és nyomor a világban, háború és béke kérdése, bioetika könnyedén fog szerepelni. Itt, akárcsak elődje, plusz pontokat szerezhet. De mi lesz a szexualitással, különösen a homoszexualitással, a születésszabályozással, az abortusszal, vagy az óvszer AIDS ellen való használatával?
Milyen liturgikus irányelveket fog XVI. Benedek követelni? Ő, aki bevallottan vonzódik a középkorhoz, aki visszasírja a régi latin szertartást, és egyetlen lehetőséget sem szalaszt el, hogy ultrakonzervatív csoportok vendégeként a régi stílusban tartson ünnepélyes istentiszteleteket? Hogyan fogja értelmezni a zsinatot, amelyhez, mint hangsúlyozza, hűséges szeretne maradni?
Kivárás
Hogyan áll majd Latin-Amerika, a katolikus kontinens problémáihoz, amelynek felszabadítás-teológiája ellen, jelentéktelen, marxista jellege miatt, vehemensen küzdött. A jelen cikk írásának időpontjáig ezekben a kérdésekben még nem nyilatkozott. Ezek a kérdések, amelyek az évtizedek során óriási gáttá emelkedtek, és sok ezer hívőt kényszerítettek az egyháztól való eltávolodásra, lesznek pontifikátusának próbakövei.
Megmarad annak a keményvonalasnak, aki néhány kozmetikai javítással kifizetné a radikális reformba vetett reményeket? Bevezeti az egyházat abba a zsákutcába, amelynek veszélyes körvonalait csodálatos könnyedséggel, mint „kicsinyke nyáj”, mint igazak szektája festette le? Egy nyáj, amelyben csak a neokonzervatív mozgalmak kritika nélküli, kiskorú tagjai, az Opus Dei-től a Krisztus légionáriusai-ig érzik jól magukat? Ez egyenrangú lenne Jézus Krisztus örömhírének elárulásával.
Kinek lesz igaza? Azoknak az optimistáknak, akik az első sokkélményt követően, vágyaikból kiindulva, egy III. Joseph Ratzinger körvonalait vélték felfedezni? Ez a Ratzinger mint egy egyházpolitikai kaméleon küzdötte volna fel magát a Wojtyla-évek alatt a legmagasabb hivatalig, hogy aztán végül újra Ratzinger I-gyé változhasson? Vagy azoknak a realistáknak, akik a felszínes eufória közepette hideg szkepszissel és az egyházi megújulás iránti kimondatlan vággyal egy újabb egyházi pünkösdre várnak, amely a hosszú tél után újra virágba borítja az erdőt és mezőt? És akik még mindig félnek, hogy vágyaik továbbra is csak vágyak maradnak? Várjunk tehát imádkozva. Mint az ősegyház az első Pünkösd előtt.
Rudolf Schermann
(Fordította Komáromi Marianna)
A cikk a KircheIn, osztrák keresztény-ökumenikus hírmagazin 2005. májusi számában jelent meg. Ezúton is köszönetet mondunk Schermann Rudolfnak, a KircheIn tulajdonosának és főszerkesztőjének, hogy a cikket a képanyaggal együtt az Egyházfórum rendelkezésére bocsátotta.